Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám · / · SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK

SINKÓ ERVIN: TENYEREK ÉS ÖKLÖK
Regény (2)
IX.

Julisnak nem volt nehéz, hogy új helyet kapjon. A cselédkönyvében csak éves helyek voltak s a véletlen úgy hozta, hogy nem a fővárosban, hanem vidéki urasághoz szegődött el. Amilyen falusi uraság volt, de finom népek, egy öreg úr, meg a felesége, kikhez néhanapján hazalátogattak a gyerekeik. Hat szobát kellett takarítani, munka volt hát elég, de Julis a munkától nem húzódott és ha a háznál egy-két napra vendégséget csaptak és ezzel aztán igazán sok munkát is adtak, a borravalóval elég gavallérosan kárpótolták a vendégek. Jól is ment volna a Julis dolga, ha a többi cselédséggel meg nem gyűlt volna a baja. A szakácsné meg a kocsis volt még Julison kívül szolgálattévő személy a házban. Julis tapasztalásból tudta, hogy a szakácsnék mindenes cselédhez - mint amilyen ő volt itt - sokszor magánál az asszonynál is rosszabbak s hogy új helyre került, már előre is legalább annyira tartott a szakácsnétól, mint a háziasszonytól. Eleinte úgy látszott, hogy egyiktől sincs mit tartania. Olyan jómódú szabad ház volt ez, ahol az uraság a cselédségre bízza a cselédség dolgát és nincs perpatvar, nem jár a dolgozó ember sarkában az asszony száz utasítással és kifogással, amik csak feltartják az embert és elveszik a kedvét a munkától. Egyszersmindenkorra ki volt adva a napirend és azon kívül senki se akart semmit. A háziasszony még csak ki se jött a konyhába, a szakácsné ment be hozzá reggel, hogy az aznapi ebédet megbeszéljék. A szakácsnéből se nézett ki eleinte semmi rossz. Középkorú, termetes asszony volt, ki kicsit fontoskodva ugyan, de jóakarattal vezette be őt, az új cselédet a ház szokásaiba. Julis biztosra vette, hogy jól összeférnek majd, ha különösebb barátságot már kezdettől fogva se remélhetett. Hanem hamar kezdett a dolog rosszra fordulni. Már az első vasárnapon. A szakácsné ugyanis - ha már nem is volt épp fiatal - megtartotta a fiatalkori szokását és vasárnap délután kiöltözött, hogy táncba menjen. Julis is ünneplőbe öltözött, de makacsul megmaradt amellett, hogy nem megy táncba, mert nincs kedve. A szakácsné egyedül ment el a kocsissal, de nem telt bele egy óra, a kocsis már visszajött és leült Julis mellé, aki a konyha előtt a kőlépcsőn varrogatott. Csendes volt az udvar meg az egész házkörnyék - az uraságok ezen a vasárnapon is, mint általában vasárnapokon szokták, beutaztak a városba. Sándor, - így hívták a kocsist - azt mondta, hogy azért hagyta ott bálat, mert az a lány, akivel táncolni szeretett volna, ma nem volt ott a táncnál. Becsületes arcú, szép szál barna legény volt a Sándor kocsis és olyan egyszerűen mondta, hogy azért jött vissza, hogy Julisnak még csak eszébe se jutott, hogy őróla szól, mikor a lányt emlegeti, akivel táncolni szeretett volna. Még tréfálva meg is kérdezte Julis, hogy aztán legalább szemrevaló lányt nézett-e ki magának. De mikor este hazajött a szakácsné és Sándort még ott találta vele beszélgetve, a szakácsné sértődött arcot csinált és ebből legalább is annyit megtudott Julis, hogy a szakácsnéval hányadán van. A szakácsnénak nyilvánvalóan nagyon is kedve ellen való volt, hogy a kocsis Julis körül forgolódik. Azt hihette, hogy Julis csak azért maradt otthon, hogy zavartalanabbul lehessen együtt Sándorral s a dolog veszedelmes fordulatot vett, mikor Julis vasárnapról vasárnapra tánc helyett otthon maradt és a kocsislegény meg már csak oda se ment a bálba, hanem szépen megmosdva, pomádésan kifésülködve, ünneplőbe öltözve leült Julis mellé a kőlépcsőre. Kettős oka lett rá a szakácsnénak, hogy Julisra mérges szemmel nézzen: nemcsak, hogy elvette a Sándort tőle, hanem miatta még össze is vesztek, mert mikor egyszer már nem bírt magával és csúfolkodva kérdezte, hogy mért nem ízlik már a tánc, Sándor felfortyant és ráripakodott: mi köze hozzá! Hasztalan tudta Julis, hogy ő az egész dologban olyan ártatlan, mint a ma született bárány, ez nem segített rajta és már most neki is tudni kellett, hogy Sándor kocsis mi járatban van ő körülötte forgolódván. Igazság szerint az részéről annyi volt minden, hogy szívesen elbeszélgetett a legénnyel, mert jóravaló embernek látszott és mert az ember csak nem élhet némák módjára, mikor nyelve van. Sándor pedig adott neki elég beszélni valót, Pestről kérdezősködött, hogy és mint van ott minden, mert ő még nem volt odafönn, Julis meg a városligetről, az állatkertről, Budáról beszélt neki, még a Nemzeti Szinházról is, mert Julis ezt mind sokszor látta. Máskor meg Sándor vette át a szót, mert annak is volt már elég elbeszélni való tapasztalata. Az apja odaveszett a háborúban, nem mintha elesett volna valamelyik fronton, megjárta az mind a harctereket és mindenünnen hazajött, még kitüntetéseket is kapott - él is még, hanem azért az igazság az, hogy odaveszett a háborúban. Nem szívesen, erről az egy dologról nem szívesen beszélt a Sándor kocsis, de a sok csendes vasárnap délután erről is kicsalt belőle minden szót. Mikor vége lett a háborúnak, az apja már nem akart az eke mögé állni. Mintha kicserélték volna a négy esztendő alatt. Akárhogy is, de abban igazuk volt a vörösöknek, hogy eltiltották a bort. Nem dolgozik az, csak iszik, a Sándor anyját már sírba is vitte... ilyen egyedül vagyok én, mint az ujjam - mondta Sándor hettykén, de azért akkor már Julis is megriadt, mert látta, mire tart a Sándor igyekezete. A szakácsné fulánkos beszédei csak siettették, hogy a gondolat szóba érjen. Nem szeretőmnek akarlak - mondta Sándor Julisnak -, hanem feleségemnek. Mire Julis mégse tudott mást válaszolni, mint azt, hogy még csak tréfából se mondja ezt neki Sándor, mert erről nem lehet szó. Nem tréfálgatok - erősítgette az, mire Julis is komolyan azt mondta, hogy ő se tréfált és - ez volt az utolsó együttes vasárnap délutánjuk - már fel is kelt, mintha valami sürgős tennivaló jutott volna az eszébe. A szakácsné hamarosan észrevette, hogy azok ketten összekülönböztek és most már - a Sándor kocsis pártolására is számítva - megkezdte a nagyban való hadakozást Julis ellen. Fel is támadt újra a barátság a szakácsné és Sándor között; az hozta őket össze, hogy mindegyik más okból, de egyet csináltak: a Julis életét keserítették. Julissal szemben úgyis egyformák voltak: ők ketten a szolgálatban is megőrizték mezítlábas falusi szokásaikat, a szakácsné tehát Julist - akiről sejthette, hogy kikosarazta Sándort - az ő városban felszedett szokásai miatt büszkeséggel meg hencegéssel vádolta. A kocsis biztatva, kedvteléssel hallgatta a szakácsnét. Ha vacsoránál Julis a kezébe vetette a villát és nem gondolt a világon semmire, egyszerre csak hallhatta, hogy a szakácsné berzenkedve meglöki a kocsist és összenevetnek, de úgy, hogy ő meghallja. Alig tehetett valamit is, amin fenn ne akadtak volna. Vérig szekirozzák az embert - mondta egyszer, mikor a városi harisnyáira terelődött a szó és majd hogy el nem sírta magát. Ej, de érzékeny szál virág! - nevetette a szakácsné és - mint ahogy az már ilyenkor lenni szokott - a kocsis se akart a szövetségesénél kisebbnek látszani és - pedig láthatta, hogy Julis már esdekelve néz rá - ő is nagyot nevetett.

Ha magában Julisban nem lett volna baj, könnyűszerrel elbánt volna úgy az egyikkel, mint a másikkal; de ő is úgy érezte, hogy valami nincs rendjén nála. Mondta is neki Sándor, még annakidején, mikor emberséges szót is váltott vele: ha látnám, hogy már van valakid, azt mondanám, nincs mit tenni, mást szeret. De mikor te is úgy állsz itt, mint a szál ujjam, mért nem kellek neked? - Ez volt az, ami Sándor annyira elkeserítette. És Julis mondta is magában, hogy semmi kivetni valót se lehet Sándoron találni. Ha Julis három-négy év előtt ismerszik meg vele, tudta, hogy még csak nem is gondolkodott volna rajta, hogy hozzámegy-e. Julisnak megvolt a magához való esze és tudta, hogy előbb-utóbb férjhez kell mennie, mert micsoda élet az gyerek meg élettárs nélkül megöregedni és azt is tudta, ország-világ józan esze mondja, hogy csak a Sándor-szerű paraszti fiatalember az, aki hozzávaló-féle. Annak az emberfajtának, melyből a szőke Jani úr volt való, ő csak a szeretője lehetne, de soká már az se, mert hiszen ő se lesz mindig fiatal. Hogyha még két esztendeig tarthatott volna a Jani úr szerelme, akkor Julis még két esztendeig állta volna hűségben, okoskodás nélkül és gondtalan örömmel, mert csakugyan szerette a finombőrű, karcsú úrifiút: de hogy ennek előbb-utóbb vége szakad, azt ő már mindig is előre látta. S hogy ez bekövetkezett és ő Jani urát a csendes arcával ott látta a menyasszonyával szembenülni - büszkén gondolt rá Julis most is, hogy milyen más arccal ült ő mellette - s ő részvétes haraggal, keserűségből, esküből, egy kicsit paraszt büszkeségből is megcsinálta azt a komisz dévajságot, hogy megcsókolta, azontúl Julis nem töprengett tovább hiábavaló gondolatokon. Nem érezhette magát megcsaltnak, ő se volt adósa senkinek s úgy vélte, hogy ideje jött most már a holnapra is gondolni, élettárs után nézni, akihez sírig maradjon olyan hű, mint amahhoz volt két esztendeig. És mintha csak hívásra jött volna, ekkor jött az a Sándor és hívta őt, de - Julis nem bírt menni. Sándornak nagy, nehéz keze volt, amilyen már a munkában felnőtt emberé, zsebkendő helyett - mint maga Julis is régen - két ujjával fujta ki az orrát, a makrapipájában pedig rosszszagú dohány égett és mint a többi parasztlegény, kedvtelve köpött egyet-egyet. Ha most gonosz is volt hozzá Sándor, Julis tudta, hogy elkeseredésből ilyen, de igazában becsületes, jó ember, aki még csak nem is italos természetű. Mégse bírt volna a felesége lenni. Mert Julis egyáltalán nem volt annyira kétségbeesett, hogy az első derék embernek odavesse magát, vagy ha talán ezt még meg is tette volna, de feleségül menni, házasságra lépni: az Julisnak szentségesen komoly dolog volt, mert a házasság mindennek a végét, de mindennek a kezdetét is jelentette, az egész életet jelentette neki.

Egy este vacsora után, mikor már a mosogatáson is túl voltak, Sándor meg a fehérre síkált konyhaasztalnál ásítozott, a szakácsné, talán csak azért, hogy az unalmat elűzze, odament a szekrényhez és előmutatta Sándornak a mosdókesztyűt, amivel Julis reggelenként mossa magát, meg a fogkefét is. Sándor fitymálva vette kezébe, babrálgatott a szerszámokkal, aztán ellökte őket maga elől.

- Aligha a doroszlói legényektől tanulta ezt a Julis - mondta aztán, mert tudta, hogy Julis doroszlói lány volt. Julisnak arcába szökött a vér s hogy az árulóan elvörösödött arcát meg a felkavargott lelkét elrejtse, meg se válaszolva az epés szót, kifutott az udvarra. Sándor nem is tudhatta, hogy egy szavával most micsoda búnak lett az elindítója. A faluja neve tette ezt, mert azt, ami volt közte és Jani úr közt, senki itt nem tudhatta, de különben is amiatt semmi szégyent se érzett, hiszen - hála Isten - nem pénzért tette és kinek mi köze hozzá. De a faluja neve, mint ostorcsapás, úgy ocsúdtatta fel; mintha álomból - nem volt nyugodt álom, de jobb volt az ébredésnél - verte volna fel a szó, könyörtelen világos lett előtte, hogy nincs neki hova visszamenni.

Ezután minden vacsora után, csak épp hogy sietve elmosogatott, otthagyta a homályban a szakácsnét meg a kocsist és az udvar végén a fáskamránál azon a tuskón, melyen aprófát szokott vágni, üldögélt, míg csak nem látta a kocsist a konyhából elmenni be az istállóba. Julius azelőtt mindig megvetette a könnyen síró fehérnépet, de most, ha késő este visszament a konyhába és lefeküdt az ágyába, párnába temetett arccal, hogy a szakácsné meg ne hallja, átadta magát a sötétben a sírásnak.

Mióta esténként Julis az udvarra járt ki, az ellenségei felhagytak a derűs-vad hajszával. Sándor már nem kerülgette álnok tréfákkal, többnyire hallgatott és úgy tett, mintha neki Julis már csak levegő volna. Így aztán a szakácsné is abbahagyta. Magában véve sokkal jobb volt így Julisnak; úgy vette észre, hogy a termetes szakácsné az ő kárán végre hozzájutott Sándorhoz, aki mintha kicsit restelkedett volna emiatt, de azért megint ketten, együtt mentek el vasárnap délután a táncba és minden ment úgy, mint mielőtt Julis betette a lábát a házba; mintha Julis ott se lett volna. Sokkal jobb volt így Julisnak és mégis furcsa módon ez az elrendeződött új állapot csak még nehezebbé tette a szívére nehezedő rosszat. Most egészen kitudottnak, elhagyottnak érezte magát, még csak egy kötekedő szót se szólt hozzá senki ember. Azt tudta, hogy csak egy szavába kerülne és a Sándor kocsis mindent megbánva és elfelejtve örvendezve kapna a keze után - de ez nem vigasztalta, mert épp az volt a rossz, hogy ezt a szót nem mondhatta volna ki hazugság nélkül. Legalább lett volna valaki, aki után fájhatott volna a szíve! Az anyja, az örülne vele, de ő nem szeretett volna most szembekerülni vele, mert az csak azt hajtogatná, amit Julis úgyis tudott, hogy ideje volna férjhez mennie; Jani úr pedig attól a perctől fogva, hogy hites feleséges ember, akkor se lehetne most már semmi se köztük, mert hiszen Jani úr nem ezt a mostani tépelődő, megbicsaklott életű Julist szerette, hanem a vidámat, aki széles jókedvében még az ágyban is nótázott neki. Ott volt a feje a Julis karján, a két szeme ki-kinyílott és Julis huncutul, csendesen dalolt:

“Az én galambomnak dombon van a háza"

Hogy is tudott annyit nótát? - csudálkozott most Julis. Mert jani úr úgy szerette, ha énekelt, hogy sose volt neki elég és Julisnak, ha faggatta, minduntalan eszébe tudott jutni még egy és újra még egy és ha pedig már aznap semmi, de semmi új se jutott az eszébe, háborgó csókba, csendes símulásba halt el a szó. Ez mind, mind most olyan nagyon messzi van, mint a fű, amelyiken pendelyes gyerekekkel kiskorában a doroszlói árokparton hancúrozott.

Ekkor történt, hogy az, ami olyan nagyon messze volt, egyszerre egészen közel került. Olyan közel, hogy a lélekzete elállt. Julis levelet kapott. Jani úr írt neki, hogy valami nyomozó irodával tudakoltatta ki a címét és beszélni szeretne vele. Az is benne volt a levélben, hogy Jani úr felesége már nem él. Julis kezében a levéllel, mint a bódult birka, kétszer-háromszor körüljárta a udvart.

Felmondott még aznap és két héttel a felmondás után, hogy megkapta a bérét, meg a dícséretes bizonyítvánnyal a könyvét, összepakkolt. Senki se tudta, mi volt abban a levélben, melyet felmondása napján a kezében szorongatott, nem mondta meg, de a két hét alatt árok ásódott a szeme alá és a piros-barna arca halványan nyúlt meg a fényes meleg szeme alatt. “Azért mégis Istentől minden jót kívánok neked, Julis" - mondta a szakácsné, mikor a kis fonott kosarát, meg a terítőbe kötött batyuját Julis felemelte. Nem volt rossz asszony a szakácsné és ha Sándor kocsis nem jön közbe, biztos jól megfértek volna. “Köszönöm a jókívánságát" felelte és indult kifelé.

Az udvar túlsó végén, a fáskamra előtt - épp a Julis tuskóján - Sándor kocsis aprófát hasított. Úgy tett, mintha nem látná Julist, de épp ez volt az, amitől Julisnak a lába oktalan súllyal megmakacsodott s nem vitte a kapu felé. Egyik kezében a kosárral, másikban a batyuval, szép lassan odament a Sándor kocsishoz. Erre már annak is meg kellett fordulni.

- Isten megáldja, Sándor.

Sándor a zsebébe süllyesztette kezét és a földet nézte. Julis állt még egy percig, aztán többé hátra se nézve ment ki a kapun. Az uccára se ért még s már hallhatta, amint Sándor kocsis újra hozzáfog a fahasogatáshoz. Csomós fa lehetett, amit a fejszéje alá vett, mert nagyon hangzott, ahogy rásujtott. Mikor már Julis kint járt a vasútállomáshoz vivő úton, hosszú idő után valami elszánt nyugalom szállt fel benne. Mindentől, ami az övé lehetett volna és nem lehetett az övé, erre az életre búcsút vett.

(Folyt. köv.)