Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 18. szám

CHRISTIAN HOUMARK: HERMAN BANG
Emlékek

Herman Bang agglegénysorban élt, de házában folytonos nyüzsgés járta. Főképp szinészek és írófélék látogatták; ritkán esett meg, hogy asztalánál egy-két vendég ne akadt volna. Nagy ínyenc volt és mások étkezési örömeiben szívesen gyönyörködött. Ellenben a bort nem szerette. Csak bús és beteg korszakaiban, amikor sorsa kínozta, kábította vele elgyötört lelkét; amikor napokig sötét öntudatlanságban vergődött, mint a «Mikaël» mestere. Mindig ilyen elpetyhüdések után bukkant föl benne egy-egy alak; ezek később másokat gyüjtöttek maguk köré és végül könyvvé formálódtak. Persze, jó ideig tartott, amíg Herman Bang az összeomlás után magára lelt. Sokáig bolygott, némán és egyedül, mindenféle mellékuccák során. Kerülte az embereket, akik nekiszilajodásának idejére emlékeztették. De barátait ismét csendes kézszorítással üdvözölte, mihelyt azt hitte, hogy kisiklásáról megfeledkeztek. - Nem a fájdalom szörnyű, de a fájdalom ismétlődése, írta egyszer. Többször észrevette, hogy egyik-másik munkájának kezdetén vagy befejezése táján meg-megtorpant. Ilyenkor riadt napokon és álmatlan éjszakákon át viaskodott magával, gondolataival és alakjaival, amelyek egész elhatalmasodtak rajta.

Félelmében, hogy erejét nem tudja majd végsőkig megfeszíteni, a mindent elfeledtető sötétség üdvét kereste.

*

Bang ritkán emlegette világhírét. Egyszer, amikor egyik barátja meglátogatta, asztalán egész halom könyv feküdt: az «Úton», a «Tine», «A szürke ház», «A fehér ház», a «Ludvig-csúcs», több novalláskötet - különféle nyelvű fordításokban. Bang elnézett e műveken és fölegyenesedett:

- Mennyi... és mégis mily kevés - mondta. Tudomásunk szerint csak egy könyve, az «Úton» jelent meg francia fordításban. Roppant fájlalta, hogy Franciaországban majdnem ismeretlen maradt; később nyilván ezért kerülte el Párizst is s inkább Németországban élt. Köztudomású, hogy vérmérséklete és kultúrája, művészi szemlélete és egész lénye szerint latin volt. Franciaországról ritkán beszélt, ellenben párizsi barátairól sokszor megemlékezett, mégpedig mindig nagy szeretettel. Szoros barátság fűzte Guy de Maupassanthoz, akit csodált. Egész kötet emlékezést írt, amelyben főképp Maupassant-t és Réjanet jellemezte, igen elmésen és színesen. Sajnos, a mű kézirata, Bang mély fájdalmára, kiderítetlen módon, eltűnt.

Bang Párizsban Oscar Wilde-dal is találkozott. Bang keményen erősködött, hogy Wilde-nak már felesége és gyermekei érdekében is föltétlenül el kellett volna kerülnie a nyilvános botrányt. Wilde halálakor Bang Párizsban időzött. Egy előkelő angol úr, aki Wilde temetésére érkezett a francia fővárosba, megkérte Bangot, hogy tartson vele.

Bang csak annyit felelt: - Wilde-nak egyszer szemébe mondtam, hogy megvetem őt, tehát koporsóját se kísérhetem ki.

Egyébként Wilde munkásságát Bang elég kevésre becsülte. - Ha a Dorian Gray első száz lapját elolvastuk - mondta egyszer - az igazi Wilde-ra bukkantunk; e lapokból csakugyan kiütközik a lángész... aki saját csapdájába hullt.

Egyszer Bangnak elküldték a fegyházballada dán fordítását. Bang megsértődött s a könyvet olvasatlanul visszaküldte. Nem is olvasta el soha.

Egy beszélgetés során, amely Oscar Wilde-ról folyt, így kiáltott föl:

Aki családot alapít, társadalmi kötelességeket vállal, aminők a magányos embert nem terhelik.

*

Herman Bang a «Ludvig-csúcs»-ot a jyllandi Skörpingben írta. Egy kedves és derék asszony nyaralójában lakott s oda költöztek Schandorphék is. A nagy Sophus robusztus alakja és szétcsurgó ízessége folyton izgatta Bangot, de azért mindvégig együtt étkeztek, ha kisebb-nagyobb összezördülések közepette is. Bang szobája oly kicsi volt, hogy ágyát rézsút kellett felállítani; nagy regényét egy közönséges, barnára festett puhafaasztalon írta. Anyagi viszonyai akkoriban meglehetős rosszul festettek s végső soron már annak is örült, hogy valahol meghúzódhatik. Okos ember lévén, kívánságait mindig a kész helyzethez szabta. Ő, aki a legpazarabb pompát szerette, a szűkös egyszerűséget is csendes lemondással viselte.

A «Ludvig-csúcs» nagy művészi küzdelmek közt született meg. Bang egyszer csak kijelentette, hogy a regényt nem fejezi be. Hasztalan erőlködik, mondta. Akkor már túljutott a munka felén. Néhány nap mulva odafordult egyik barátjához: - Ismét belefogtam, de a tábornokné szájába egy határozott és jellemző szót kell adnom... Bang napokig lehangoltan járkált. Elakadt. majd egy nap, ebéd közben, fölpattant az asztaltól; székét félrelökte, mutatóujját fölnyujtotta, úgy robbant ki belőle:

- Megvan... megvan! leszúrni! Ezt mondatom az öreggel... Leszúrni!

Ujjongva dolgozott tovább. Ahogy a könyv megjelent. Bang először ezt a szót kereste. Ott is állt az, de a korrektor javításban. A szerencsétlen nyilván azt hitte, hogy az író fölöslegesen finomkodott. Bang keservesen fölsírt.

Egyszer 100 koronás postautalványt kézbesítettek Bangnak. Átvette a bankjegyet s mellényzsebébe dugta. Erre egy idősebb hölgy figyelmeztette, hogy ily nagy értéket nem szokás csak úgy zsebregyűrni s Bang, aki pénzét egyébként a mosdófiókban tartogatta - mert a tolvaj, mondta, éjjel föltétlenül lop - vagyonát bekötötte zsebkendőjének sarkába. Este néhány vendégét kikísérte a vasúthoz s ahogy ez a megtestesült kéneső-ember zsebkendőjét megrázta, a csücsök kibomlott és a százkoronás elrepült. Az állomásfőnök váltig hajtogatta, hogy látta, amint a bankjegy a sínek felé szállt s amikor a vonat elrobogott, a kincs fölkutatására a Schandorph-párból, az állomásfőnökből és egy-két jóbarátból expedíció alakult. Persze, a csapat élén Bang vezérkedett. Kisvártatva az író irányából vad kiáltás jelezte a vállalkozás sikerét. Csakugyan: az egyik sínen ott feküdt az elillant százas, de, sajnos, oly megtépázott állapotban, hogy a Nemzeti Bank nyilván a leghatározottabb kívánság esetén se cserélte volna be aranyra.

Skörping vasúti állomása sok emléket keltett Herman Bangban. A kis perron, a városkára néző léckapu, az állomásfőnök füstös irodája, alacsony szobája és virágcserepes ablakai sokszor visszatérnek az «Úton» lapjain. (Egyébként e regényt Sorö vidéke keretezi.) Bang több kis novellájának képei és hangulatai szintén Skörpingből származnak; az író nagyon szerette az ottani kisvárosi életet. Ellenben a környék erdei nem vonzották. A természet szépségei mellett elsiklott - érdeklődését csak a lakott és beépített tájak rezzentették meg. A természet mélységeit olykor az emberi élet legalján tárta ki.

*

Herman Bang pap fia volt s származása minduntalan ki-kiütközött. Házában, ünnep idején - kivált karácsonykor - szelid béke lengett, akár egy falusi paplakban. Őszintén hirdette, hogy az egyházat és tanítását nem ismeri el s így, természetes, mindenféle szertartás nélkül ünnepelt, ez azonban egyetlen vendégében se csökkentette Herman Bang karácsonyestéinek mély hangulatát, amely a házigazda örökké buzgó szeretetéből fogant. Herman Bang már a karácsony előtti heteket átrobotolta, hogy védenceinek pénzt szerezzen. Fölolvasott, írt és előadásokat rendezett - s keresetét az utolsó garasig elosztogatta. Szinte kihajította. Eszébe se jutott, hogy megnézze, ki kér és kinek ad. Egyszer, amikor valaki szemére lobbantotta, hogy pártfogoltjait látatlanban segíti, dühösen kifakadt:

- Kedvesem, én inkább tíz méltatlan közt osztom el utolsó ingemet, mintsem egy érdemest elutasítsak. Ez az evangéliumom!

Gyakran megesett, hogy vadidegenek állítottak be hozzá s megkérték, tartson javukra fölolvasásokat és ő kívánságukat rendszerint teljesítette is. Egyik ingyen-fölolvasása másnapján valamelyik ismerőse meglátogatta, hogy az est művészi élvezetét megköszönje. Bang összerogyva ült egy székben.

- Ó, roppant szerencsétlen vagyok - sóhajtotta.

- Ugyan miért?

- Nos, X-né (s itt megnevezte a hölgyet, akinek javára fölolvasást rendezett) itt járt és alaposan leszidott. Tavalyi fölolvasásom után 600 koronát kapott, ezúttal azonban csak a fele folyt be. Persze, szegény, most haragszik.

A következő évben új fölolvasással segítette a nagyigényű hölgyet. Boldog volt. Pirongatás nélkül úszta meg a dolgot, mert a jegyeket szétkapkodták.

Bangban a rendezőt is nagyon becsülték. Házában a legcsodálatosabb emberek találkoztak, a szinház örök, gyakran reménytelen szerelmesei s ő mindnyájukat szívvel-lélekkel tanította, viszont a fizetségről legtöbbször hallani sem akart. Tehetősebb tanítványaitól olykor elfogadott bizonyos tiszteletdíjakat, amelyekre egy középszerű zenetanárnő is savanyúan fintorgott volna. Legszívesebben tragikus-szerepeket próbált s fáradhatatlan buzgósággal költögette a legtöbbször mélyen szunnyadó képességeket; ellenben, amikor tehetségre akadt, ujjongásával nemcsak az újonnan fölfedezett csillagot árasztotta el, de a következő órára jelentkezőt is. Ha lángészt fedez föl, egy Michael Wiehet vagy Kainzot, lelkesebben akkor se dolgozhatott volna. Csakugyan: majdnem fanatikus energiával tanított, ingyen is, pénzért is, annyira hogy tanítványai a gyakorlatlanabb szemeket gyakran ekápráztatták. Szinházak szerződtették őket s amíg Kopenhágában maradtak, a mester közelében, úgy-ahogy haladtak is; de amint a szerencsétlenek vidékre kerültek, ahol saját lábukra kellett állniuk, a külső máz lekopott - s a lecsúszott művészek elkeserülten Bangnak támadtak. Igaz, az író sok magtalan művészálmot burjánoztatott föl, de az efféle szemrehányásokra mindig egyformán felelt:

- Mit tehetek róla, ha nekem minden tehetség kitárul, mások kezében pedig elfonnyad és hallgatásra kényszerül?!

Amíg tanított, az önállótlanságnak kész veszélye volt. Hangsúlyát és görcsös mozdulatait bárki könnyen utánozhatta; ahogy az ajtófélnek dőlt s a papirvágókéssel játszadozott, a legtöbb fiatalember mintaképét látta benne. Ám akik ellene mertek szegülni, azokat csak ugy ragadta fölfelé. Anna Larssen, akit nagyszerű szinésznőnek tartott, legnehezebb szerepeit mindig vele tanulta be s Bang mélyen sajnálkozott, amikor a művésznő hirtelen otthagyta a szinpadot. Egyszer Anna Larssen bent feküdt Jacobsen professzor klinikáján s Bang még ott is meglátogatta, hogy elhatározásáról lebeszélje. Épp a kedvenc születésnapja volt s Bang pompás virágcsokorral jelent meg. Már fölhörpintett egy adag csokoládét, amidőn Larssenné megkérdezte tőle, vajjon a külföld drámai művészetét látta-e s ő, aki akkoriban tért haza, föllángolt. Látta Kainz Hamletjét s egy másodperc se telt bele, már Hamlet és Kainz volt.

Amint a bérkocsi ülésén végigdőlt, megállapította:

- Annát csak én téríthetem el balga szándékától. Én, vagy senki - S hirtelen, éles fordulattal: - Milyen Hamlet voltam?

Bangban csodálatos dúsan keveredett az emberi nagyság és gyerekes hiúság, a szellemi fölény és az artista tetszésvágya. kevesen hatoltak a kisemberek mélyebb szívtitkaiba s egy-egy beszélgetés során - négyszemközt - senkise lehetett nálánál halkabb és finomabb. De mihelyt valaki, harmadik, jelentkezett s ha ez a harmadik még idegen is volt, Bangban mentem föltámadott a született artista, - egyszerre átalakult, ágált és csevegett, illegett és pózolt, - az idegen világért se távozzék, amíg rá nem döbbent, hogy a legkiválóbbak egyikénél járt.

Granier, egy fiatal francia színésznő, a «Különös történetek» egyik alakja, Bang rendezésében eljátssza az «Erőnkön túl» Eliását s utána holtan rogy össze. A történet igaz. Granier szívszélhűdésben halt meg. Természetes, egyáltalán nem biztos, hogy ezt a szomorú esetet Bang hajszás utasításai okozták, bár tanítványai néha egész elcsigázva távoztak tőle. Egyszer, amikor egy fiatal hölgy, többórás próba után, szünetet kért, Bang így kiáltott föl:

- Nem, nem, szívem!... Most már épp elég fáradt, hogy azzá formáljam, akivé akarom.

S ez igaz is volt. Mihelyt e fanatikus rendező, aki percnyi lankadás nélkül újráztatott és újráztatott, minden ellenállást letiport: az igazi munkára csak ekkor tért át s ilyenkor tetszés szerint diadalmaskodott. Hogy az eredmény, egész a plágiumig, a rendezőt mutatta, csak kissé torzultan és rikítva, - az Bangnak legtöbbször föl se tűnt, vagy kéjesen mulatott rajta, mindkét esetben saját és tehetetlen tanítványa kárára.

*

Annyira szerette a vidéket, hogy Kopenhágát sokszor otthagyta. A kisvárosok csendes levegőjében mindig fölüdült s hónapokig változatlan frissességgel járta megszokott uccáit. A város «környéke» nem érdekelte. Szállóban lakott s szigorú, szabályos életet élt. Korán kelt, sétált, elbeszélgetett az emberekkel. - minden szívhez hozzá tudott férkőzni, - aztán délig írt és olvasott. Félkilenc-kilenckor lefeküdt, a világ bármely részén tartózkodott is. - A napok úgyis elég hosszúak - sóhajtotta. Még ritka fogadóestéin is, tekintet nélkül vendégeire, kilenc órakor pontosan visszavonult s amit a vendégek szeme-szája megkívánt, inasa szolgálta föl.

Szerette a vidéket meg a szállodai szobákat, amelyek egyéniségét gyorsan visszatükrözték, mert szerette a csendet és magányt. Herman Bang, minden nyugtalansága és erősen túlzott különcségei ellenére, sose volt a nagyváros embere. Külföldön éppúgy élt, mint itthon, naponta ugyanegy sétaúton járt, szállása táját afféle zuggá varázsolta, ahol minden arcot ismert s mindenki baját végigszenvedte, a portásfülkétől a padláslyukakig. Nem lelte helyét, ha részvéte nem gyúlhatott föl.

Sokszor csekélységek mögé nagy drámákat, nagy élményeket képzelt. Az eseményeket szükségszerűen átalakította, hogy együtt gyötrődhessék azokkal, akik szemhatárán fölmerültek. A boldog emberekkel alig törődött; azoknak nem kellett s révükön maga se gazdagodhatott.

Aki győz, az ő fényében győzzön, aki szenved, az ő részvétében nyugodjék meg. Minden gondot és szükséget enyhíteni akart s tettei szándékkorukban ritkán csuklottak össze. Ahol mások tanácstalanul tétováztak, ő megtalálta a segítés módját, többször önmaga ellenére is, de a köszönetet gúnyosan elutasította. Örök kötelességének érezte, hogy a szűkölködőket támogassa. - Ha magunkra maradunk, mindnyájan egyformán boldogtalanok vagyunk - mondta. Ám a szószerinti hűséget nem ismerte. Szíve sokkal nagyobb volt, semhogy egyeseket soká benne marasztalhatott volna. De aki bizalmába férkőzött, arról sose feledkezett meg s amikor az illető azt hitte, hogy Bang már létezését se tartja számon, egyszer csak beállított hozzá, hangulatán egész eláradva s úgy beszélt, mintha alig egy-két órája váltak volna el. Azután elment, hogy esetleg évek mulva jelentkezzék. - Nem látta ezt vagy amazt? - kérdezte s neveket említett. - Nem feledkeztem meg róluk, de szívem fáradt.

Bár Bang a kisváros életére vágyott, a nagyvilág dolgait mindig élesen figyelte. Váltig panaszkodott, hogy a dánok csak országuk vagy legföljebb fővárosuk dolgai iránt érdeklődnek s ujságíró barátait többször korholta, hogy olvasóik szellemi korlátoltságát holmi lokális rokonszenvek és szempontok dícsérgetésével mélyítik... Szívesen játszotta a külpolitika szakértőjét s egyik legkedvesebb álma szerint - pedig álmai bőségesen buzogtak, ha legritkábban teljesültek is - egy nagy «vállalkozás» külföldi igazgatója szeretett volna lenni. Mindegy volt neki, bankot, lapot vagy gőzhajózási társaságot bíznak-e rá, csak megmutathassa, hogy ő, a költő, fölolvasó, ujságíró és szinházi rendező az adminisztratív dolgokhoz is ért s olyan területeken is eligazodik, ahol a közhit alapján a magafajta ember moccanni se tud. Büszkén emlegette, hogy bizonyos pénzügyi megjegyzései kapcsán még Tietgen is így bókolt neki: «Bang úr, valósággal elkábít, hogy minden szava csupa józanság.»

Izzón csodálta Tietgen lángeszét; e nagyszerű férfi életének minden mozzanatát ismerte. Különös, hogy Herman Bang koporsóját Amerikából a «C. F. Tietgen» hozta haza.

Sokan azt hiszik, a Delgas és Tietgen-féle emberekért színészkedésből lelkesült. Ez tévedés. Bang vérének utolsó cseppjéig szerette hazáját, amelynek tiszteletét és fejlődését, de különösen gyakorlati gyarapodást őszintén kívánta.

*

Herman Bang sokszor emlegette a halált, később szinte napjában, de vallásos képzetek nélkül. Számára a halál nem jelentett se «mély békét», se «örök nyugalmat», egyszerűen csak - megsemmisülést. Mindig keményen dobbantott s szeméből vad láng csapott ki, amikor elkiáltotta:

- Öröklét! Micsoda csúf hiúság!

hangjában ilyenkor gyűlölet és keserűség remegett az arcán, millió kifejezésű arcán, a legmélyebb undor és leghidegebb megvetés vonaglott végig. - Fúj, amit az emberek életnek neveznek!

Egyszer inasa egy külföldi úr látogatását jelentette. Az illető kártyáján régi és tekintélyes északi név állt. Bang fogadta a vendéget, aki másnap nála ebédelt. Aztán kikocsiztak, megnéztek egy szindarabot és elváltak.

Pár nap mulva, hajnaltájt, egy hotelszolga futott Banghoz. (A költő akkor a Strand uccában lakott.) Közölte, hogy az idegen úr az éjszaka, ismeretlen okból, öngyilkossá lett s hogy a holttestet egy óra mulva hajóra viszik, amely majd hazaszállítja. Bang vásárolt pár szál fehér szegfűt s átment a szállóba. A cinkkoporsó ott csillogott a szobában. A halott ruhája egy széken hevert, ahogy a szerencsétlen az elmult éjszaka levetette. Az ablakokat kitárták s a fehér, keményített függönyök becsapódtak a szobában. Bang elküldte a hotelszolgát s néhány pillanatig némán állt a szürke koporsó mellett.

- Így - sóhajtott föl aztán s a szegfűcsokrot a koporsóra tette. De a virágok a síma cinklemezen lesiklottak a fenekére, úgyhogy csak száruk látszott ki.

Bang az ajtóhoz ment, majd mégegyszer visszafordult a szoba felé.

- Ez az egész - mondta s arcán kínos vonás hullámzott át.

- Vajjon mért halt ez meg? - kérdezte kísérője.

- Vajjon mért élünk? - felelte Bang s hazament, a járda kövezetére meredve.

Este a Sommerlystben dörgő tapsok közt olvasta föl a «Gravesenék bálja» című elbeszélést.

... Lakása sose tetszett kisebbnek, - de azért egy egész világ belefért.

*

Sóvárogta a jóságot, bensőséget és megértést. persze, gyakran csalódott s ha az embereket, meglehetős gyorsan, keresztnevükön szólította, e kis hízelgéssel is közelebb akart hozzájok férkőzni. Vágyott rá, hogy bizalmat mutathasson, örült, mikor életét - kissé túlzottan - kitárhatta s mindezt egyénisége védelmére tette. Ha valakiben jóságot talált, értékelése kritikátlan magasságokba szökkent s az illetőre annyi szép és nagy tulajdonságot aggatott, hogy a józanabbakat valósággal elképesztette. Akárhányszor megesett, hogy a kedvenc tirannizálta Bangot. Ha író volt: tehetsége az eget verte; ha szinésznő: Északon párja sem akadt. Az örökké rajongót gyakran hamis istenek és istennők szédítették s ha ezek - legtöbbször drámai búcsúk után - faképnél hagyták, összeomlott, folyton visszatérő vértanuságának édes bánatában.

- Igaz, igaz; az egészet nekem kell megfizetnem - mondogatta. Szívesen vállalta a vértanuságot s mihelyt úgy érezte, hogy már-már túlságos béke poshadozik körötte, megijedt - és másnap kitört a dráma. Igaz, ez néhányszor csak képzeletében jelentkezett, vagy porszemet fújt föl elefánttá; de szíve és idegei meglelték az áhított ingert s energiái föllobogtak, hogy egy jámbor lelket megmentsen - mert valakit mindig meg kellett mentenie - illetve - hisz ez is megtörtént - hogy a boldogtalan vagy boldogtalanok érdekében egy-egy kellemetlen főhőst félretoljon.

De csak a kis vértanuságokat élvezte. Ahol Herman Bang szenvedélyes részvéte és égő szeretete igaz gátakat küzdött le, ahol egyesekért és családokért harcolt - ott hallgatott s nem tűrt se szót, se köszönetet.

Ismerőseivel és felebarátaival örömest kísérletezett s meglehetős kombinativ képességeket árult el. De mihelyt észrevette, hogy ezek a kis, néha túlzottan szellemes intrikák több-kevesebb szomorúságot okoznak, sajnálkozás fogta el s egy időre eltűnt játékainak színteréről.

Ha megkérdezték, mi késztette az efféle ugratásokra, így felelt:

- Látni akartam, kik vagytok.

Egy percnyi csodálatért vagy részvétért legjobb barátját is föláldozta volna. S ha megtette, iszonyú bánkódással fizetett érte. Talán épp akkor meredt sorsának mélységeibe s valami dühös vágy szállta meg, hogy környezetét eltapossa. Nem bánta, ha mások bukásáról hallhat, akár legszörnyűbb bukásáról. Csak ült, némán és hallgatag s csendesen bólogatott, mintha ezt mondta volna: «Lám, mily iszonyú az élet!»

Elkínzott lelke mások szenvedéseinek hallatán megenyhült, illetve - mert szeméből ilyesmi is kicsillant - megvigasztalódott. Hát más is elbukik és lealacsonyul! De másnap már lázasan töprengett s mindenféle eszközöket keresett, hogy segítsen. Hamarosan föl is ötlött benne a döntő gondolat - s dolga végeztén keserű szája körül elvillant egy szép, csendes mosoly. Saját szavajárása szerint érezte, hogy «valamit mégis ér még».

*

Egész terméséből a «Mikaël»-t és a «Hazátlanok»-at becsülte legtöbbre. A «Mikaël»-ben főként a mester rajza érdekelte; a «Hazátlanok»-ban viszont Joanon keresztül fejezte ki gondolatait és gyötrődéseit. E regények összes alakjai arcképek s képhűségük minden előbbi figurájáét túlszárnyalja. Bangot mélyen leverte, hogy ezt a két művét alig értették meg s csak igen kevéssé vásárolták. - Ezek világregények - mondta - csak egy kis ország nyelvén szólnak. Persze, eszébe se jutott, hogy kifejezésével hazája ellen lázadozzék. Mindenesetre szerette volna, ha legalább a «Hazátlanok» bejuthat Franciaországba, Dánia és a maga dicsőségére.

*

Szinirendezőként a legváltozatosabb eszközökkel operált. Szinészeit szántszándékkal tüzelte, hogy erejük végső megfeszítésére kényszerítse őket, - most tréfás megszólításokkal, majd szíves és meggyőző szavakkal s ha gazdag és hajlékony szelleme révén elérte a kívánt célt, táncolt és ujjongott, tapsolt és kiabált, akár egy rakoncátlan gyermek - lelkesültségét a méregerős tea vagy kávé is megtetézte - s hazament, a föltétlen siker tudatában. Mégis megtörtént néha, hogy a darab megbukott. Ilyenkor sose saját művészi kudarcát fájlalta, hanem a szinházét. Az igazgatóra gondolt, aki pénzt veszített, a szinészekre, akik csalódtak s a kis alkalmazottakra, akiket kenyerük elvesztése rémített. Bang a bukás napjaiban egész összeomlott; mintha éveket öregedett volna. Ha pedig ezt megmondották neki, így felelt:

- Valaha korom egyik legszebb férfia voltam. S most régi csodálóimmal együtt sínylem a sors könyörtelenségét.

Aztán tükre elé állt s belenevetett, fájó öngúnnyal. Az élet üres hiábavalóságát csúfolta.

*

Szinészeit meleg és áldozatkész barátsággal jutalmazta. Segítette őket a szinpadon és segítette őket az életben. Elintézte kis és nagy bajukat, a nyiltakat és rejtetteket egyaránt. Szívükbe látott. Dús és bonyolult jelleme nyilván abban csúcsosodott ki, hogy az összes emberi szenvedéseket megértette, mégpedig magas lélektani szempontok keresgélése nélkül. Minden szenvedővel eggyé vált, azért támogatása mindig lelki ajándék is volt.

Inasa egy este, vacsoraközben, jelentette, hogy valamelyik fiatal szinész, aki iránt Bang szívesen érdeklődött, a folyosón várakozik s beszélni kíván a mesterrel.

Bang fölsivítva ismételte a művész nevét s tovább harsogta:

- Már fél nyolc s a szerencsétlennek nyolckor jelenése lesz!

Bang kirohant. A fiatalember, egyébként kitünő modorú ifjú, sűrű bocsánatkérések közt dadogja, hogy társaságban járt s el... elázott, így pedig nem mehet ki a szinpadra. (Ezt szemének állása hathatósan igazolta.) Úgy-e, Bang úr nem haragszik meg, ha fölkéri őt, hogy az első felvonás egyik kezdőjelenetét vegye át.

Bang eltünődött, de aztán belátta, hogy a szinpadra mégse mehet ki. Fölsurrant a szinházba s a fiatal szinészt tökéletesen átgyúrta. Az előadás pedig minden baj nélkül lepergett. Másnap az ifjú művész hatalmas csokorral kedveskedett Bangnak. Ez így felelt:

- Kedvesem, egy dologról sose feledkezzék meg. Botrányaink mindig tehetségünkhöz igazodjanak, márpedig önnek alaposan meg ártott volna az a botrány, amellyel tegnap engem, öreg embert, fenyegetett.

*

Bang bizonyos ideig egy azóta megszünt jüt idegklinikán feküdt. Nos, ennek igazgatóját, különben régi jóbarátját, azzal gyanusította, hogy túlságos morfinadagokat rendelt neki. Visszatért Kopenhágába, a halál súlyát cipelve; alig vánszorgott föl a Gammel Konge út lépcsőjén. Otthon lefeküdt és elhivatta háziorvosát, - ez éjjel-nappal ott virrasztott fölötte s vad szitkokat zúdított a tudatlan jüt felcserre. De Bang fővárosi ismerősei hamarosan megtudták, hogy a költő az aalborgi klinikán nem kapott se morfint, se chlorált. Vizet adtak be neki, orvosságos üvegben, amit az igazgató és az ápolónők készségesen igazoltak is. Csak megnyugtatása és gyógyulásának gyorsítása végett ámították a költőt. Bang ennek hallatán fölült s öklét rázva kegyetlen bosszút fogadott. - Engem ne bolondítsanak, én nem vagyok senki kísérleti nyula!

A vértanuság kudarcba fúlt s Bang örökre megtagadta egyik hű barátját.

*

Bang, aki másoknak mindig pompás tanácsokat osztogatott, saját anyagi dolgaiban folyton pórul járt. Természetesen, gyakran csakis pénzért kellet dolgoznia s ilyenkor szörnyű szomorúság fojtogatta. Egyszer, amikor egy aznap esedékes számlát kellett kifizetnie, valamelyik barátjának afféle nyári költeményt diktált. (Írásait akkoriban egy képeslap igen jól fizette.)

Föl-alá járkált s nagyokat füstölve diktálta:

Nyáron, nyáron
esdve várom, nyáron, nyáron,
míg lebegve
száll

...Itt elhallgatott, áthajolt az alkalmi írnok vállán s fölkiáltott:
- Ej, valahányszor azt mondom: «nyáron», mindig új sort kezdjen... Micsoda takarékoskodás ez! Ne feledje, soraimat koronájával fizetik!

A költemény, amelyet emlékezetből idézek, kívánsága szerint íródott le.

*

Bang egyszer átüzen egyik barátjához, hogy este frakkban várjon rá a Larssen-féle hangversenyterem előtt. Fölolvasást tartott s utána az Angleterre-ben akart vacsorázni. Barátja a jelzett helyen pontosan meg is jelent s ő, mikor végzett, kilépett a Sct. Annae téri kapun, hogy átmenjen a szállóba. Közben az est tiszteletdíját fölületesen télikabátja zsebébe gyűrte.

Egy közeli kocsmából, már tízre járt, ugyanakkor két kapatos ember rontott ki. Meglátták a frakkos urakat. Bang megállt, feléjük sandított, kezét zsebredugta és míg a pénzt szorosan átmarkolta, megszólalt:

- Most kikapunk!... Siessünk haza, a Strand uccai kapu felé! - De a kaput már bezárták. A menekülők megtorpantan álltak, háttal a háznak s várták - mi lesz?! Az útonállók pedig közeledtek. Már pálinka bűzös lehelletük is érzett, amikor Bang megragadta kísérője kezét, fejét félrebillentette s panaszosan fölnyögött, támadói szemébe meredve:

- Kérem, mi vidékiek vagyunk...

Amazok végimérték - és elmentek. Tekintetükben gúny és sajnálkozás égett.

Bang egészen elernyedt. majd fölegyenesedett és mintha ismeretlen hatalmak fölött ítélkezett volna, harsogón zúgta:

- És én hiába ajánlkozom diplomatának!

*

Amikor Bang nem tartott állandó inast, egy idősebb hordár naponta megjelent nála, hogy rendelkezéseit átvegye. Bang egyszerűen csak bácsizta az öreget.

Egyszer egy feketeruhás, gyászoló asszony jelentkezett nála. A hordár özvegyeként mutatkozott be s elsírta, hogy férje az elmúlt este meghalt, azért nagyon kérné Bang urat, járuljon valamivel a temetés költségeihez. Bang jókora összeget küldött az asszony címére.

Pár hónap mulva egyik barátjával végigsétált a Lille Konge uccán. S a költő, akinek beszédében és mozdulataiban mindig vad lendület cikázott, hirtelen felhördült, kísérőjét pedig ugyanakkor úgy vágta oldalba, hogy az kirepült az úttestre.

- Látta?

- Kit...?

- A bácsit! Ott áll a régi sarkon!

Csakugyan, a halott «bácsi» föltámadt. Szerencsére, sose tudta meg, váratlan fölbukkanása micsoda jelenetet idézett föl.

- Csak legalább sarkot változtatott volna, - jegyezte meg Bang s továbbment.

*

Bang az artistavilág tagjaival is melegen barátkozott, kivált a manézs embereivel. Egy hajdan híres, de ma már halott iskolalovarnővel évekig levelezett, aminthogy egy igen tekintélyes cirkusz-dinasztia sarja szintén igaz hűséggel érdeklődött az író és művészete iránt. Bang úgy érezte, a cirkusz népeihez vérmérsékleti rokonság fűzi. Ideges feszültségű életüket, kóbor természetüket, kötelességérzésüket és biztos józanságukat - saját szavaiból tudjuk - őszintén csodálta. Artistanovelláiban egész sor alakot rajzolt, messzi ismerőseit. Akárhányan novellahősökként is igazi nevüket viselik, viszont a költött nevek mögött ugyancsak a cirkusz alakjai rejtőznek, akikkel Bang külföldi évei során találkozott. Az író egy elkeserült percében a szinház művészeit gúnyként hasonlította az artistákhoz.

- Az artista - mondta - esténként életét kockáztatja; Önök, hölgyeim és uraim, legföljebb csak... ruhájukat.

Máskor ezt állapította meg: - Az iskolalovas a manézs rezonnőrje.

Aztán: - A legnagyobb tragédiákat lóháton és bíborpalástban vívják meg.

*

Herman Banggal igen tanulságos séták estek. Egy virágos ablak vagy egy kémlőlyuk mellett üldögélő asszony mindig a néma bánat zenéjét árasztotta rá. Soká elállt az ablak alatt, (vajjon kinek nyílnak e virágok s mire gondol az asszony, míg szeme félig az uccán kószál, félig kézimunkáján pihen?). Majd minden reggel, jó korán, találkozott egy idősebb nővel; szegény, karján nagy táskát lóbázott, úgy rohant Vesterbro felől a városba. Senkise köszöntötte és sürgős dolgai neki sem engedték meg, hogy az elmenőket megnézze - még a költőt sem. Egy téli napon, amikor a járdák fagyosan csillogtak, elcsúszott s táskájából fehér, hímzett monogrammos zsebkendők estek ki. Estében megütötte magát s a bepiszkolódott zsebkendők láttán sírvafakadt; ez a szerencsétlenség még fájdalmánál is jobban gyötörte. Egy rendőr szállította haza, bérkocsin. E kis dráma Bang egész napjára árnyékot borított. Este átment a rendőr-őrszobára, hátha ott tudnak valamit az asszonyról. Nos, szegényt kórházba vitték, mivel, kézimunkáját védve, jobkezének három ujját eltörte. Bang kitudakolta címét s rögtön irt neki egy részvétlevelet. De e levélből senkisem ismerhetett a költő jellegzetes kézírására s az adakozó nevét is hiába kutatták volna.

Később, a baleset színhelye felé járván, megszólalt:

- Itt esett el... Vajjon mi lett belőle?

Utóbb rémségesen gyötörte, hogy bárhol járt, mindenütt megbámulták.

- Fiatalkoromban - mondta - szívesen elnéztek, mily szép vagyok, most a nők csodálkozva konstatálják, hogy én is megőszültem és meggörnyedtem...

Pusztulok?... Erről époly kevéssé tehetek, mint annyi másról.

*

Ahogy Bang a társasági tónust általában szinte divatjamúltan megkövetelte, maga is finom gonddal becézte vendégét vagy vendégeit. Asztalát és szobáját ritka virágokkal díszítette s oly elragadóan viselkedett, oly tréfásan, hogy még a leglebiggyedtebb szájakra is mosolyt csalt. Az ilyen kis ünnepségekkor az ételeket mindenkor ínyenc módon válogatta meg s különösen finom borokat szolgáltatott föl. Az étlapot is maga állította össze, akár a legtanultabb szakácsművész. Gazdasszonyának minden egyes étel, minden egyes mártás készítésére külön utasításokat adott - Mangornéval való rokonságát sose szégyelte. Az efféle lakomákon csupa vidámság volt, csupa paradoxia - lényét vendégei határozták meg; de szelíd és enyhe meghittség is áradt belőle s nemzetségének ősi kultúrája. Fáradhatatlan szórakoztató volt s állandóan gyengéd érzékkel tapintott rá vendégeinek legkedvesebb beszédtárgyára.

Jómaga a társasági életben úgyszólván sose szerepelt. Vendégnek korántsem volt oly korrekt, mint házigazdának. Igen előkelő meghívásokat kapott s akárhányszor mégcsak nem is felelt rájuk. Viszont sokszor megírta, hogy örömest megjelenik - s elmaradt, legőszintébb híveire kellemetlenségeket hárítva. Bármily jól mulatott, esti 9 órakor fölállt; nem nézett se házigazdát, se vendégeket, mégcsak az ünnepség alkalmát se s távozott - leggyakrabban minden búcsú nélkül.

- Aki nappal szinészek közt keresi kenyerét, este már ne komédiázzék - mondta egyszer, egy estélyről hazafelé menet.

*

Bangot roppant izgatta, amikor, gyakran, szemébe csodálkoztak, hogy ő, a szinpad tökéletes ismerője, nem ír szinműveket.

Azzal védekezett, hogy drámái igen ócska holmik lennének, de megesett, hogy egy hatalmas levélcsomagból, amelyben fölbontatlan írások is bőven akadtak, kihúzott egy gépírásos lapot: «A Királyi Szinház őszinte sajnálatára, stb.

Belefricskázott a levélbe.

- Gépen írnak... nekem... Herman Bangnak! - s lupáján keresztül az irás fölé hajolt - bár semmiféle nagyítószerszám nem kellett neki: se pápaszemet, se csiptetőt nem hordott - úgy vizsgálta újból a csúf papirost.

Másik oka szerint a szinpad számára azért nem írt, mert ezer apró megfigyelését amúgy sem adhatták volna vissza, - azokat a pillantásokat, mozdulatokat és hanglejtéseket, azokat a gazdag nyelvi árnyalásokat, amelyek művészetének fővonásait alkották. - Hisz sose készülnének el velem! - kacagott föl.

Persze, nagyon örült, amikor megtudta, hogy a Királyi Szinház Sven Lange kiváló dramatizálásában előadja a «Mikaël»-t Bang elolvasta a szinművet s büszkén várta, hogy munkája, amely annyi csalódást zúdított rá, dráma formájában mégis kikerül a világba. Hisz ez igazi világdráma - mondta. Kikötötte, hogy a mestert Neiiendam játssza, Mikaëlt pedig Johs. Paulsen, - de az előadás csak a szinház igérete maradt.

Herman Bang gyakran emlegette, hogy instruktori működését a Királyi Szinház három előadásának rendezésével, vagy rendes szójárása szerint «inszcenálásával» szeretné befejezni. Három darabot választott ki, egy klasszikust, egy vígjátékot és egy modern drámát. Óhajtását kerülő úton továbbította - a hivatalos ajánlkozástól a hivatalos elutasítástól irtózott - s kerülő úton kapta meg a választ is: az igazgatóság nem vállalhatja a dolgot. A szinház nemsokára azzal utasította el Bang egyik tanítványát, hogy elismeri, az illető határozottan tehetséges szinész, de a «dekadens művészet» előtt az intézet nem kívánja kapuit megnyitni.

- Természetes, elég neki a magáé - felelte Bang. Ezzel arra a szinészre célzott, aki akkoriban a Királyi Szinház vezetőtagja volt s valamikor az ő keze alatt dolgozott.

Bang egyszer mindenáron el akarta játszani Hamletet s egy teljes évig szakadatlanul tanulmányozta Shakespeare hercegét.

A híres jeleneteket és monológokat már betéve fújta, hisz könnyebben senkise tanulhatott nálánál. De közben Sarah Bernhardt Kopenhágába jött és eljátszotta e hatalmas szerepet. Bang mélyen és őszintén megcsodálta a művésznő alakítását s tervéről végképp lemondott. - Aki Jahvet látta, megvakul, de aki Sarah Hamletjébe káprázott, hallgat - mondta s csakugyan hallgatott, illetve a «Lárvák és emberek»-ben megrajzolta a nagy tragika játékának jellemző vonásait; persze, közben teljes és őszinte, bátor és megragadó képet alkotott - magáról.

*

Herman Bang, amikor túlontúl sokat szenvedett, végrendeleteket írt. Így több érvénytelen végrendelet maradt utána. Egyetlen érvényes végrendeletéről, amelyben mindenét egy kollégiumi kapus-pár fiaira hagyta - mégpedig a szülők önfeláldozó ápolásának jutalmául - megfeledkezett, Barátaihoz intézett végrendeletében, ha a jogi formák mellőzésével is, megtiltotta, hogy sírjára bármiféle oszlopot vagy emléket állítsanak.

«Az emberek ne jelöljék meg, akit sosem ismertek.»

*

Mintegy harminc éve, egy téli délután, két kisfiut látott a Bred ucca egyik játéküzletének kirakata előtt. A kicsik a csábító karácsonyi holmikat nézegették s a költő megállt, hogy beszélgetésüket kihallgassa. Pár perc mulva, miután sóvárgásaikon már egész felderült, szóba elegyedett velük. A gyerekek bátorsága nyomban megkapta. Nevük iránt érdeklődött, amire az egyik azt felelte: Aage, a másik meg azt, hogy: Axel.

- Aztán hol laktok? - szaladt ki Bang száján, de akkor már egy hölgy a kis csoporthoz lépett.

A sárgapalotában - mondták a gyerekek és a hölgy megjegyezte:

- Én pedig anyjuk vagyok, Marie hercegnő.

Azon a téli napon, a játéküzlet kirakata előtt, sok-sokéves barátság kezdődött, két kiváló ember igaz örömére, akit a véletlen ily tréfás módon sodort egymáshoz.

*

Marie hercegnőt és Herman Bangot nyilván a francia művészet és a francia szellemi élet közös csodálata fűzte össze, de ahogy az esztendők múltak, barátságuk egyre mélyült s érdeklődéseik rokonsága egyre jobban megnyilatkozott. A hercegnő, akiben erős politikai hajlandóságok buzogtak, sokszor hivatta Bangot, hogy rajta keresztül a dán életviszonyokkal jobban összehangolódjék. Ha a belpolitikában fontosabb események készülődtek, Bang mindig meglátogathatta őt, akár éjjel, akár nappal. A hercegnő korán kelt, Bang szintén; s Marie hercegnő gyakran fogadta a költőt, hogy a műteremben vagy a szalonban megvitassák a nap anyagát.

Ha a hercegnő úgy vélte, hogy befolyása révén a külföldi lapokat a dán érdekek támogatására hangolhatja, csak Banghoz fordult s a hercegnő éveken át nem egy cikket inspirált, amely Bang fogalmazásában az egész világsajtót fölverte, mindkettejük szeretett Dániájának javára. A hercegnő gyors- és éleseszű volt, de az ellenmondást hallatlanul szerette s ha az író az szóbanforgó témáról máskép vélekedett, ezt a véleményt határozottan ellene is szögezte. Bang elismerte, hogy a hercegnő, aki álutakat sosem ismert, legtöbbször helyesen látott, viszont megesett, hogy egyáltalán nem tudtak zöldágra vergődni, mivel a hercegnő a legfeltünőbb és «legcélszerűbb» csapdákat se látta meg. Egyszer, amikor egy nagy kereskedelmi vállalat csőd felé sodródott, a hercegnő valósággal kétségbeesett. Banggal szakadatlanul tárgyalt, a cégről naponta jelentést kért s amidőn a bukás már biztosnak látszott, vagyonos és befolyásos személyiségekhez folyamodott, akiknek révén a katasztrófát meggátolhatta. Ugyancsak a legnagyobb európai ujságokban is hangulatot keltett, mégpedig sikerrel, a vállalat mellett. Ekkoriban Marie hercegnő barátostól együtt alapos viharokat élt át, aminthogy örömük is közös volt, amidőn a szerencsétlenség elhárult. A nyugatindiai szigetek eladását a királyi család köztudomás szerint keményen ellenezte. Marie hercegnőt a döntés közeledtekor valóságos dührohamok lepték meg s a sárgapalotából csak úgy áradtak ki a táviratok, hogy az eladási tervet ellensulyozzák. E táviratokat, valamint az angol sajtóban megjelent cikkeket egytől-egyig Bang fogalmazta.

De Herman Bang nemcsak az ujságíró és politikai tanácsadó szerepében nyerte meg a hercegnő hajlandóságát. A sárgapalotában irodalmi alkotásait is igen-igen becsülték, azonkívül ott igaz emberi részvétére hasonló érzés visszhangzott. A hercegnő, akárcsak jómaga, sose vizsgálódott, amikor segítenie kellett. Azt tartotta: minden kárvallott egyformán megérdemli, hogy támogassák. Jótékonyságuk formái miatt akárhányszor személyes áldozatokba sodródtak, de alamizsnát nem osztogattak s jóságuk gyönyörén se híztak meg. A szegényeket és szűkölködőket fölkarcolták, saját szokásaikról és kényelmükről szükség esetén habozás nélkül lemondtak, viszont a külső jótékonyság módszereivel nem éltek. Mindketten az önzetlenség hősei voltak, nem csoda, hogy haláluk - a hivatalos pompán tul - mély és őszinte gyászt keltett.

*

Megtörtént, hogy Marie hercegnő helytelenítette Herman Bang viselkedését s a költő ezt mindig fájlalta, kivált amidőn a korholásra, saját véleménye szerint is, rászolgált. Egy nagy jótékonysági ünnep után, amelynek kapcsán Bang ismét tevékeny és ötletes segítőtársnak bizonyult, a hercegnőt ő vezette a szereplők tiszteletére rendezett vacsorához. Az már étkezés közben minden ovációt megtiltott, de ahogy a termet elhagyta, Bang harsányan felkiáltott:

- Éljen az orléansi hercegnő!

Bezzeg, franciabarátsága miatt másnap reggel jól kikapott! - Én - mondta e pompás asszony - dán hercegné vagyok és dán tengerészné... Egyébként - tette hozzá - jókora fölöslegünk maradt.

Marie hercegnő gyakran járt szinházba, hogy Bang rendezéseit megnézze. Ha valamit kifogásolt, pedig ez jócskán megesett, másnap már hírét is adta. S Bang legtöbbször elfogadta bírálatát, (hisz éleslátását és valóság-érzékét egyenesen csodálta!) máskor azonban, ez se volt ritkaság, ellenmondott neki.

- Önben túlteng a költő - jegyezte meg egyszer a hercegnő egy agyoncsiszolt rendezés láttán. - A színpadon mindenkinek emberként kell hatnia, nem holmi regényfiguraként.

Amaz nyakaskodott - s a darab hamarosan le is került a műsorról. Bang pedig mosolyogva dünnyögte: - tudom, valaki most örül...

*

A hercegnő egyszer valamelyik ismerőse révén megtudta, hogy Kopenhága egyik mellékuccájában egy kilencvenéves öreg asszony tengődik; erre megkérte Bangot, szerezzen neki részletes fölvilágosításokat, amit ez el is intézett. A tiszteletreméltó matrónához nemsokára beállított a hercegnő, mégpedig bőséges ajándékkal. Ám hamarosan kiderült, hogy az ünnepelt még csak nyolcvanesztendős. Bang elujságolta a hercegnőnek a dolgot, bosszúsan, mert az eset miatt mindkettejükön jókat nevettek.

- Lám, micsoda fantázia - kiáltott föl az álmélkodó fenség; - bárcsak magam is megérném szegény feje kilencvenedik születésnapját.

Marie hercegnő haláláig igaz szeretettel gondolt Bangra, akár otthon élt ez, akár külföldön. Karácsonyesténként szép virágokat küldött neki, sőt - kitünő festő lévén - a költő dolgozószobáját egy nagy és értékes képpel is földíszítette.

Marie hercegnő és Herman Bang örök-szilárd barátsága a kölcsönös, mély megértésen alapult.

*

Herman Bang ifjúkorát főképp a diplomáciai szolgálat varázsa vonzotta s Marie hercegnő környezetében e vágya teljes erővel föllángolt. Fanatikusan és lankadatlanul küzdött, hogy célt érjen s ennek nyomán nyugtalanságai lehüljenek, de mindenütt magas és sebző gátak szegték útját. Nem áltatta magát; tudta, hogy egyes helyeken, ahol legbuzgóbban ajánlkozott, csak fitymálva gondoltak rá. A gúnyos mosolyok szívébe csaptak s ő elkeserültségében többször öklét rázta Dánia ellen, amelyet szeretett s amelynek úgy érezte, sose kellett. Járt diplomatáknál és politikusoknál, írt és agitált - de az udvarias és elismerő szavak mögött állandóan kelletlenséget és haragot érzett. Az akkori kormány egyik tagja megigérte, hogy tervei iránt érdeklődni fog s be ajánlja egy igen jelentős politikushoz. Bang, akit a puszta igéretek és baráti szólamok már rég kimerítettek, egy kihallgatás során nyomban ajánlólevelet követelt. A miniszter teljesítette kivánságát s az író rövidesen a hatalmas férfiú elé került. Ez is fagyosan fogadta; úgy ült székében, akár egy bálvány, míg Bangnak a hosszú és kínos beszélgetés alatt állnia kellett. Később, amidőn a nagy tervek rendre összeomlottak, Bang (a forrás megnevezése nélkül) elmondta, hogy az «ajánlólevélben» csupán egy szó volt: «Lehetetlen».

De azért tovább dolgozott, szívósan és energikusan, hogy valahova, messze, konzulnak nevezzék ki. Csendre és magányosságra vágyakozott. Meg akarta menteni sívár, büszke, harcos és sebhedt szívét.

*

Herman Bang az 1908-adik évet Berlinben töltötte. Amikor egy ismerőse megtudta, hogy hosszabb időre távozik s a német főváros helyett Párizst ajánlotta neki tartózkodási helyül, keserűen felelte:

- Utoljára Párizsban voltam - egy éjre. Akkor kezdtem el a «Mikaël»-t. De azért a Luxembourg-kert éjszakai fényeit mégegyszer megnézném.

Berlinben egy Fasanenstrasse-i kertesházban bérelt lakást. Saját bútorai közt élt s gyönyörű otthonának falain, a gondosan óvott arcképeken kívül, csupa dán tájkép függött. Íróasztalán, mint mindig, édesanyja fotografiája állt.

- Ni, micsoda házat építettem - mondta egyik barátjának, aki Dániából azért utazott le Berlinbe, hogy a karácsonyestét vele töltse... s szemében egy építőmester büszkesége ragyogott.

Bang ezen a karácsonyestén halkabb és levertebb volt, mint máskor s csak keveset beszélt. Hazulról és a nagyvilágból egész levél- és távirathalmot kapott; de ezek a baráti üdvözletek fölbontatlanul hevertek íróasztalán. Délután felé egyik orosz barátja értesítette, hogy az estét néhányadmagával nála szeretné tölteni. Bang kedve föllángolt, rendezkedett, bort és virágot vásárolt s frakkot öltött. És az este szomorúan telt el. A költő szelíd volt, de komor s külföldi barátai hasztalan próbálkoztak, hogy fölvidítsák - bánata csak nem engedett. Amikor vendégei eltávoztak, az üres szobában megállt. Belenézett a karácsonyfa bágyadt, fehér gyertyáiba, rásandított a levelekre és ajándékokra, aztán fáradtan és reménytelenül megszólalt:

- Nem sétálnánk egyet?

Bang Chalottenburgon át bement Berlinbe. Nem beszélt. Olykor egy-egy kivilágított ablak felé biccentett.

- Lám - mondta és sivár pillantása fölsiklott a fényes otthonokba.

*

Bang, mielőtt utolsó útjára elindult, kedvetlenül emlegette, hogy ismét külföldre költözik vagy - amire szintén többször visszatért - valamelyik dán városkában telepszik le. A «nagy útra», ahogy nevezte, csak azért szánta el magát, mert azt hitte, hogy ennek révén még fölfrissülhet. Ő, aki mások művészetét szigorúan és kíméletlenül kritizálta, önmagának valósággal kegyetlen bírája volt.

Halálos elkeserültséggel fájlalta, hogy látványosságokat és táncos operetteket kell rendeznie. Meggyűlölt minden nyilvános szereplést - a fölolvasásokat is. Beleborzadt, ha neve a napisajtó áradatába került, - tehát a hirlapok számára elhallgatott. Berlinből hazaküldött «Különös történetei»-t csak fanyalogva dícsérték, - erre megijedt, hogy tehetsége kimerült. Legkészségesebb híveiben árulókat látott, mindenki fárasztotta, az élet is fárasztotta. Már csak az utazás biztatta, - különösen japánba kívánkozott - talán még embernek is, művésznek is talpra állhat. Elhallgatta távozása napját, erről egyébként is keveset beszélt s barátai vigasztalására tréfásan hajtogatta, hogy ötven esztendeje ellenére még mindig egy harmincéves fiatalember ereje fűl benne.

Amikor egyik barátja, aki rendszerint kikísérte a vasúthoz, megkérdezte, mikor indul, Bang bágyadtan elmosolyodott s megszorította a kérdező kezét:

- Ezúttal nem búcsúzunk; de, mint máskor, július 1-én Marienlystben találkozunk.

Bang, amint elhatározta, észrevétlenül utazott el. Norvégiai barátai megríták, hogy folyton az utazás örömei és a halálvágy közt himbálózott. Egy svédországi barátja arról értesítette Bang dán ismerőseit, hogy a költő roppant fáradtnak és elgyötörtnek látszott s egy stockholmi ujság támadása, amely fölolvasási módját kifogásolta, szomorúságát egészen betetőzte. «Ahogy a vonat az állomásról kigördült», közölte az illető, «megéreztem, hogy Herman Bangot többé sose látom». - megjött az ősz s Herman Bang felől csak egész kurta hirek szállingóztak: aztán beköszöntött a karácsony is, de a költő, aki ekkor Berlinben időzött s aki ezen az ünnepen valamennyi jóemberéről mindig igaz gondossággal szokott megemlékezni, hallgatott. Oroszországban idegen dánokkal akadt össze, hozzájuk csatlakozott... aztán nyoma veszett, amíg kártyái egy amerikai gőzösről meg nem érkeztek. Az egyik lapon, a föladó címe nélkül, ez állt: «Hazavágyom - írjon.»

A másikon: «Láttam az óceáni vihart - szörnyű volt - Herman».

A harmadikon és utolsón: «Elfeledett, minden jót - Herman».

És a címzettek nem felelhettek. Hova írtak volna?

Két dán, aki véletlenül New Yorkban tartózkodott, meglátogatta Bangot az Astor-szállóban. S ő, akit külföldön járván, mindig forró beszédkényszer szállt meg, mint ahogy «hazulról» is mindent hallani akart, kijelentette nekik, hogy minden szóra fáradt. Csakugyan, egy dán turista már a newyorki előadóestén észrevette Bangon a pusztulás jegyét.

Dániába 1912 január 29-én éjféltájt érkezett meg halálhíre. Herman Bang elutazott, hogy fölfrissítse tehetségét és fölfrissítse életét, amelynek terhe végkép lenyomta. Nyilván megérezte, hogy ereje hamarosan egész elillanna.

Talán egyvalamit elképzelhetünk: ő, akiben a hazátlanság érzése élt, ő, aki azt hitte, hogy az az ország, amelyből kisarjadt, olthatatlan szeretetét sose viszonyozta, az amerikai városkában, ahol jóformán nem is ismerték, ahol ki se fejezhette magát, tárt karokkal várta a halált, az irgalmas szabadítót.

- Amíg két emberkéz hozzám érhet, nem lesz békém - mondta egyszer, egy kétségbeesett órában.

E szavak utoljára is megrendítően teltek be a Vestre-temetőben. Amikor Herman Bang koporsóját már lebocsátották, kiderült, hogy a sírt rossz helyre ásták meg. Délután aztán átszállították a tetemet az ideiglenes sírból s a föld végül bezárult Herman Bang fölött. Elkínzott lelke és fáradt teste nyugtot lelt.

Dán kéziratból fordította: Hajdu Henrik