Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 15. szám

HORVÁTH ANNA: A SZOMORÚSÁG FELMAGASZTALÁSA

...És János csak egyre görnyedt a padkán, a pékműhely előtt, mint egy gubanc. Esti fuvalmak megcirogatták az üstökét s goromba viharok tépázták és cibálták lengő rongyait, mindegy volt neki. A tolakodó legyek rászállottak elrévedő homlokára, még csak el sem hessegette őket; társai gúnyos rikkantással sokallották oktalan nekibúsulását, még csak nem is válaszolt rájuk. Mindegy volt minden, mert sejtő, nagy szomorúság gubbasztott a szívén, mint egy lekonyult szirmú harangvirág s ez a virág hangosan dalolt rejtelmes, érthetetlen melódiákat. Hallgatta, hallgatta János s ezért görnyedt egyre a padkán.

A földön újra sok volt már az ember, a bűn és a förtelem. Nagy, dús mulatozással vigadoztak a gazdagok és teli szájjal falták a jókat, az élet sok mindenféle ételét, habzsoltak szerelmet, ettek zsíros s fűszeres húsokat, ittak részegítő szeszt és sok jóízű röhejen híztak; - rugták a szegényt, nyúzták az özvegyet, kihasználták az árvát, - szóval megint boldogság élt a földön... És senki sem tudta, hogy milyen közel az Ítélet.

A tudósok hiába jósolták, hogy a nap kihűl, az emberek elvánnyadnak, az élet megalszik, mint a vér, a föld forró lüktetése megáll s egyszer hidegen és hullamód lökődik tovább e rongyos bolygó. Hazugság volt. Soha oly erjedt-melegen nem sütött a nap s nem gerjedt szerelemre annyi vér... Az asszonyok szebbek voltak a csillagoknál s a bor és éj ronggyá tépte őket. A meleg éjszakák illata betemette a városokat s a gazdagság szétterpedten élvezett, evett, szagolt, simogatott, - - - érzékeit mind egyszerre lakatta jól.

Isten már rég üres szóbeszéd volt, eszme-antikvitás, semmi. Romokban még fennállottak ugyan volt templomok s rebesgettek régi babonákról, amik a vastag omladékfalak között kisértettek, de nem volt már a hitnek egyetlen szolgája. S ha akadt mégis egy kései atavista, exaltált bolond, úgy sok nagykoponyájú idegorvos kisérletezett rajta s kuriózumos Istengondolatain keresztül rekonstruálta a miszticizmustól zavartfejű elmult századokat.

Egyetlen bibliapéldány sem maradt fenn...

A föld most föld volt igazán, titkon nélkül, rejtelmek nélkül.

Az Erők működése szigorúan szabályozva, az ősforrások felkutatva, felnyitva és elzárva, minden formába szorítva, rendezve és osztályozva, csak az ember maradt, aki volt: Állat és Istenkeverék.

És voltak jó szegények és rossz gazdagok, mint ma. De a szegényeknek százszorta keserűbb volt az élet, mert az életen túl sehol sem integetett egy mennyei kapú, a megrugdosottak, megköpdösöttek és megalázottak menedéke.

Azért hát száraz és sívár volt a szegény élete és zsíros és biztonságos a gazdagé.

Ekkor üldögélt téli fagyban és nyári forróságban elkivánkozón a padkán szomorú János, kit csak olyan oktondinak ismert az egész város. Péklegény volt s vigyázott a tehetősek kenyerére. (Mert bármennyit is haladt a tudomány, a kenyérre emberi gond őrködött, mert a kenyér volt az Isten.)

Közben hallgatta a furcsa kalimpálást, amit a szíve vert, a rejtelmes hangokat ott belül, gyönyörködött és szomorkodott rajtuk.

Sok kimondhatatlan fájdalma volt, az adó, a szegények csontja, a gazdagok hája s gyermekek könnye, a leányzók titkos búja, a szél és fák beszéde, a távolságok, szavak, idők, messzi égitestek, tavaszi lepkék csapongása, furcsa zsongás, - - - csupa balsejtelem volt minden benne és az emberek bűneért való áldozati sírás...

Bárhogyan figyelt is, nem értette mindezt, mert irástudatlan oktondi volt szegény, lehorgasztott fejjel azért csak gondolt mély értelmetlenségeket a minden jóról, a minden rosszról s arról, hogy neki, lám, fáj a jó és fáj a rossz is. Mi ez? Mi ez?

És ő sem tudta, hogy milyen közel az Ítélet...

Csak egyszer, mikor hasító villámok és mennyzúgás közt megnyílt az ég, remegtek meg az emberek, a kalmárok és pénzváltók, az uzsorások, a sanyargatók, a munkafelügyelők és kényurak.

Csak egyszer, mikor irtó háború támadott és fegyvertől, éhségtől, fenevadak éles fogától és pusztító betegség lázától hullott az ember, mint a pelyva, - ordítottak fel sebzetten a föld urai: az adószedők, a királyok, a kéjlányok s mind, akik azt hitték, hogy a világ az ő örökségük.

A nap üszkösen elsötétedett, mint egy zsák, a hold vérszint öltött s a csillagok hullongtak a földre, mint érett fügék, ha nagy szél kerekedik. És eltünt az Ég. S a hegyeket elnyelte a völgy s a szigeteket bekapta a víz s a tenger vérré változott és állatai megfúltak benne. A hajók árbóca meghajolt a szélnek és elfeküdt a vízzel egyszinten, mint egy kinyúlt tetem. A kutak ürömmel teltek meg, a föld forró lávát hányt, a sűrű levegőből kőeső szakadt oszloposan az emberekre, a tűz és vér elégette és elforrázta az élőfákat s a kénes füstből sáskák támadtak és elborították a földet.

A négy dühödt angyal, kik az Eufrátes folyó vizénél raboskodtak, most láncukat tépve futkároztak, halált és betegséget hurcolva széjjel, - - - mert eljött, amit jelenéseket látó János próféta jövendölt, - az Utolsó Ítélet.

Szörnyű jajgatás támadott a föld egyik szélétől a másikig. S még mielőtt rágondolhattak volna, kis mérlegjeik mellé buktak holtan az aranyművesek, a rőf kihullott a kalmárok kezéből s a drágakőkereskedők gyöngyeikbe markoltak, hogy az talán megmentené őket. Először érezték, hogy a kő és ékszer itt marad s a Pokol röhög rájuk szélesen. S a bársonyba öltözött gazdagok dölyfös tekintélyét s a selyembe burkolt lányok selymes kéjét és a skarlátban pompázó királyok hamis hatalmát s a muszlinba csavarodott táncosnők fátyolos izgalmát megrontotta vérrel és hamuval, förtelemmel és kínokkal a halál. János pedig mind a vérben és viharban dermedten görnyedt a padkán és várta a véget. Hosszú haja csapzottan hullott a nyakába, arcát kitartotta a napra, a kénesőbe, a vérbe, a tűzbe, füstbe, büntetést váró, beteljesült szomorúsággal, és a halált epedte.

- Jaj a gonoszoknak és nekem, aki az ő bűneik árnyékában éltem, mint egy here, és nem tettem semmit a rossz ellen és semmit a jóért.

De a füst, a tűz, a vér és a sáskák elkerülték, s egy méternyire körülötte fehér és zöld és égszinű volt minden...

És a tenger kiadta a holtakat és a Pokol is. Sírjaikból kisétáltak mindannyian; fehérben, kik megölettek Isten igéjének hirdetéséért, a Jók; a bűnösök pedig anyaszült meztelenen, hogy szégyenkezve állanának meg az Úr előtt...

Ekkor hirtelen tisztító nagy villámok jöttek, szörnyű szélvész támadott, majd nagy csönd és tiszta fényesség következett s egy angyal kihirdette, hogy ime végbe ment Isten nagy titka, Idő nem lesz többé s elkezdődik az Úr országlása s a Nagy Ítélkezés.

... S új ég, s új föld szállt a mennyből. Új Jeruzsálem, halál és könny nélkül. Nap nem fénylett és hold nem világított, mert az örök világosság szövétneke ragyogott a város fölött. Kapuit nem zárták be soha, mert nem volt nappal és nem volt éjjel, s csak áldott emberek és állatok mehettek be Istennek országába.

Tizenkét drágakő volt a város tizenkét kapuja. S a jáspiskapun most zsolozsmákat énekelve vonult át egy csapat, a szentek és vértanuk serege. S a zafirkapun remeték, látnokok és bölcsek közeledtek, s a kalcedonkapu tárt szárnya Krisztus menyasszonyait fogadta hófehérbe öltözve, azokat, akik jól értelmezték az Igét, - s a smaragdkapun vonultak be Isten hű szolgái s a sardonixkapun lassan léptek a mennyei városba a tiszta anyák s a szárdiuszkapun át azok, akik irgalmas szívűek voltak. Krizolitkapun rövid sorban az igazi bűnbánók, berylluskapun, akik ifjan és ártatlanul haltak meg. Topázkapun át jöttek hosszú palástban, fehéren, ifjak, akik nem vetették tekintetüket soha nőre, s a krizoprázkapun egy végeláthatatlan tömeg, a megrugdosottak, eldobottak és nyomorgatottak, üdvözülők, akik igaztalanul sokat szenvedtek a földön.

A türkizkapun pedig egymást kézen fogva, dalolva jöttek a gyermekek, az élők és a holtak egyaránt, mert rajtuk nem telik be semmiféle ítélet...

S utoljára, az amethystkapu két kitárt szárnyán jött a megmaradt száznegyvennégyezer élő, kiket elpecsételt a Napkeleti Angyal az örök életre. S köztük volt, utolsó közt is utolsónak, - a szomorúszívű János.

Elkezdődött a nagy ítélkezés. Először a hitetlenek, átkozottak, gyilkosok, paráznák, bűvös-bájosok, bálványimádók és hazugok tűzkénes tóba vettettek.

Most szólt az Úr: - Meglett. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég s a szomjazónak adok az élővíz forrásából.

S felzúgtak az öröklét forrásai és hirtelen zengő világosság támadt az emberek szívében, mert úgy akarta az Úr, hogy ráeszméljenek az életük legnagyobb pillanatára, s beteljék az ítélet: az üdvözültek életük legszebb érzését élhessék itt tiszta teljességben öröktől örökké. Anyák a szeretet kristályforrását érezték dalolni a szívükben, vértanuk a mártiromság magasztosságát, tudósok a felfedezés nagy és szédült diadalát, szerelmesek az első ölelés mámorát. Minden ember egy-egy nagy Pillanat volt.

Csak János állt reszketőn s értelme nem világosodott meg semmi fenségesre. Rettegve, hogy életének egy érzése sem teszi méltóvá az égi üdvösségre, álldogált, elbúsultan a száznegyvennégyezer kiválasztott között.

De az Úr észrevette:

- Gyere elő, János. Halljuk hát, melyik érzésedet kivánod áthozni ide, az öröklétbe?

Reszketve szólt az oktondi, reszketve, de őszintén, mert hazugsággal nem állhat meg senki az Úr előtt:

- Uram, hagyd meg nekem a szomorúságot.

Ami most történt, az olyan volt, mint egy nagy igézet: hárfazengés és az angyalok karának éneke közben szólt az Úr az ő szolgáinak:

- Néki adjátok a legfőbb jót, a Hétpecsétes Könyvet, mert sokat sírt, holott nem tudta volna az okát, s mert szereti a szomorúságot.

S midőn átnyujtották neki, így szólt az Úr:

- Vedd és írd belé a te szomorúságod dalait, mert költő vagy te, János.