Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: SZOMORY DEZSŐ: LEVELEK EGY BARÁTNŐMHÖZ

Török Sophie: JÁSZAI MARI EMLÉKIRATAI

A művészet legmélyebb lényege, erjesztő élesztője: a halhatatlanságért való küzdelem. A művészetben az élet ereje oly erős, hogy meghalni sem képes, mulandó erőkkel szembeszáll ő a mulandóság démonával. A halál elől szökik a művészetbe, s a művész tehetsége lényegében és végcéljában talán nem is egyéb leküzdhetetlen életakaratnál.

S különös tragikum az előadó művész végzete, paradox-fizetség: percnyi halhatatlanság! S talán bölcs kompenzáció a sorstól, hogy a reproduktív-művész legtöbbször többet, dúsabbat, vakítóbbat kap a szomjazott hírnévből, - mégis, ha két világrész harsogja is nevét: mit tud majd itthagyni halála után?

«Elszállt a sugár! Ki hozza vissza?...»

És már csak mulandó fülek őrzik Őt! mulandó szivek és örökre meg fog halni az eleven emlékezők halálával!

Írót, festőt, zeneszerzőt csak földrengés pusztíthat el, csak a barbár közöny pusztíthat el! de a nagy szinészt elpusztítja a felejtés.

Csak a proletár szürke betű örökkévaló, csak a nagy fényektől elvonult szerény betű él, - s Jászai Mari nevét talán halhatatlanná fogja tenni e tragikus kötet, ahogy eleven maradt a festő Baskircsev Mária halhatatlanságot sóvárgó írásaiban.

Tulajdonképpen nem szabályszerű napló ez. Nem epikus élettörténet, eseményt alig tudunk meg belőle, amit rémregényszerű ifjúkoráról elmond, inkább kuriózumnak hat. De mégha valóságos története is: bizonyos, hogy ehhez a gyökérhez a nagy Jászainak nem volt több köze, mint pompázó nemes rózsának a vad alanyhoz, amibe valamikor ködös-régen a teremtő csodája beleoltotta. Én nem akarom Jászait tisztázni és mentegetni, sőt, megvetéssel hallgattam kispolgár lelkek megbotránkozását, hogy a «kényes célzások és epizódok» sértik Jászai szent emlékét. Jászai nagyszerű lélek volt, s nem szorult rá, hogy elálcázza élete szakadékait, melyek csak konturt adtak későbbi fényéhez; de félszázad után írta le emlékeit, s ifjúkora tévelygései az idők ködén át vad és népies romantikába fulladtan jutnak papírra. Az igazi emlékirat a datírozott résszel kezdődik: a becsvágyó írásai címmel. Ez is inkább aforizmagyüjtemény, politikai, színházi, társadalmi eseményekhez fűzött aperszük; nem asszony, nem szinésznő, hanem egy magábavonult, gondolkozó férfi munkája. S ha külfödi szemmel próbálja nézni az ember, milyen alakká formálódik e vallomásokból a távol kelet nagy szinésznője: bámulatos, mennyire nem szinésznő naplója ez! Mennyire semmi mondaiság sincs benne, semmi kaland, gáláns szerelem. És mégis szinésznő, izig-vérig az, elragadtatott költője saját szinészetének, nagyszerű egyéniség, rokonság nélkül való: szinésznő, aki koturnusban született. Ma az unt és hamis frázisok világában hazug csengése van minden nagy szónak és Jászai, mint alvajáró a szakadék felett, nem is sejti, mily veszélyes terrénum fölött jár. De e fenséges tiszta lélek megtöri a varázst, s mily boldog felszabadulás olvasni nagy szavakat művészi hitről és becsületről, honfiúi becsületről, emberi becsületről! Újjászületés érezni, hogy a nagy szavakat csak hitvány ostobaság rohasztotta frázissá, s igaz ember ajkán az igazság erejével hatnak örökké.

Jászai autodidakta, keserves szomjúsággal szerezte műveltségét. S talán sokszor naiv és tájékoztatlan, mégis e nagyindulatú darabos lélek megrázó mélységeivel, bátor önismeretével megható hite nemes fényében több és különb és eredetibb sok nyugati ország nagyhírű memoár-írójánál. Gyakran sokkal inkább író, mint szinész, a balladai szaggatottság tragikus hatásának zseniális ismeretével, s itt megmutatkozik, hogy a tehetség tulajdonképen egyféle, s talán csak véletlenség, hogy a zseniből író, festő, szinész vagy filozófus lesz-e.

Jászai ötvennyolc éves korában lesz először szerelmes, s ahogy ez obskurus késői szenvedélyéről beszél, úgy hat, mint a legszebb modern szerelmes vers.

«Nagyot jártunk. Vetések szélein, tarlón, mezőn. És a patakon át a bürün. Virágokat szedett, s a kezemet fogta. A fűbe heveredett, és elaludt, ölembe hajtva fejét. Míg aludt, lábán szőttem be lyukas harisnyáját. És tudom, hogy ez a búcsúzás.»

Robusztus külső erő, s gyermeki ártatlanság szívében - micsoda bűvöletes keveréke a gyenge emberi vérnek!

Sokan helytelenítették kortársai iránti kíméletlen kritikáit. Én nem hiszem, hogy «elfogult harag» vezette volna. Rózsahegyiről írja: «miért szeret és becsül engem az, aki tisztességes és érti a dolgát?» De mégha elfogult haragban írt is, ez is csak Jászai alakját jellemzi, gúnyos szellemének erejét, s lényegtelen, ki rejlik a villanó portré alatt, s az sem fontos: hű-e a portré?

Nagyon sokszor panaszolja, hogy nincs humor benne. Pedig van, csak nem az a csillogó, gúnyos, franciás charme, amire oly nagyon vágyik! Humora önkénytelen, egyenes és indulatos lelkek módján.

«Szöknöm kellett az undorító lókifogás elől. Fogják ki az intendánst a Nemzeti Színház elől!»

Sok finom megfigyeléssel, mély gondolattal teli ez a könyv.

«Miért képes az ember oly tetteket elkövetni, amelyeket a lelke szégyel?»

«Tegnap érkeztem ide. Szokatlan kellemes, ünnepi érzés fog el. A tisztaság és bűntelenség érzése. Itt ezen a helyen új vagyok. Még semmit sem vétettem sem magam, sem más ellen. Nem vethetek szememre még sem egy gyomorrontást, sem egy ízléstelenséget. Nevetséges, gyerekes törekvés a makulátlanságra.»

«Sohasem tudtam uralkodni magamon. Ép ezért annyiszor vagyok elragadó, mint nevetséges.»

«Nagyon elcsúfította az életemet a harag. Mindig haragudtam valakire. Senki sem figyelmeztetett erre a rút szokásomra, csak mindenki elhagyott miatta.»

Jászait erősen foglalkoztathatta az átöröklés kérdése, mert sűrűn analizálja magában: ezt apámtól örököltem, ezt anyámtól, mintha nem lett volna ő más is, egyéb is apjánál-anyjánál! Mi joga és célja volna az egyén életének, ha valamiben minden más lénytől nem különböznék! S mi jutalmazza méltóbban a nagy szellemet, minthogy ő önmagából támadt, a lét sablónjai ellenére, megfoghatatlanul! Vajjon mi lényegeset adhatott Jászai elementáris egyéniségének az álszent apa és jámbor lelkes anya?

«Sem utóda, sem boldog őse,
Sem rokona, sem ismerőse
Nem vagyok senkinek.»

Az emlékiratok Jászai néhány ismert, szép arcképével vannak illusztrálva, jó és érdekes képek, s mint fénykép, egyetlen jogos dísze a memoárnak. Sajnos, a kiadó más véleményen volt és hihetetlenül ízléstelen rajzok vigasztalan tömegével árasztotta el a könyvet. Ezek a rajzok még egy füzetes rémregény illusztrációjának mértékét sem ütik meg, arckenőcs- vagy hajszesz-reklám céljaira is kezdetlegesek lennének. Kegyeletsértés e nagyszerű emberi dokumentumot ily nívótlan módon garnírozni.