Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BARTALIS JÁNOS

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BARTALIS JÁNOS
IV.

Bartalis szabadversei természetesen folyók, idilliek, gyakran az öngúny és a humor furcsa árnyalatával. Inkább apollói, mint dionysusi művész. Eleve elhatározott terv nem vezeti. Iskolát, elméletet nem ismer. Nem akar «újítani». Az «új » dal, a holnap dala az, mely huszonnégy óra mulva a ma dala lesz s másik huszonnégy óra mulva már a tegnap dala. Az eredetiség időn kívül áll. Bűvös szerénység lakozik benne. Nem kiván föltétlenül tetszeni. Más valami - több - fűti, hogy kimondja azt, amit lát, azon nyersen, ahogy látja. Egyébbel nem törődik. Pár sorának elolvasása után mégis érezzük, hogy megnyilatkozása szükségszerű. Szavainak ércfedezete van. Nincs rendszere, fogása, ravaszsága, melyen át lehetne látni. Szóval nem modoros. Leejti szavait, mintegy véletlenül, látszólag minden törvény nélkül, de úgy hullanak el, oda esnek, ahova valók. Sorai egymásba illenek, mint két ember keze, aki szereti egymást. Amit művel, az jól áll neki. Az is, hogy első pillanatra néha balog, félszeg, gyámoltalan, sőt lapos is. Ha pedig időnként túlontúl gyermetegnek, átlátszónak, tájékozatlannak véljük, a következő másodpercben oly művészi vakmerőséggel lep meg, melyre semmiféle ravaszkodás nem képes.