Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · DOMBY BÉLA: MELANKOLIA

DOMBY BÉLA: MELANKOLIA
2.

Előző nap annak a falusi kislánynak a történetén késő éjszakáig dolgoztam. Korán reggel, még ágyamban feküdtem, felkeresett anyaiágú nagybátyám. Megvallom, habár egyetlen nagybátyám, sohse szíveltem. Nem mintha pénzt kértem volna tőle s nem adott, hiszen legtöbbször azt sem tudtam, hol és miért kóborol, gazdag-e vagy szegény. Hanem - és ezt nagyon is jól tudtam - mikor nagybátyámék még gyermekek voltak, anyám nagybátyámat élete veszélyeztetésével a hátán hozta ki a fejük felett égő házból. S a megmentett, mióta különhajtotta őket a sors, tehát éppen negyvenöt éve, anyám felé se nézett. Pedig szegény anyámnak sokszor szüksége lett volna valami biztos támaszra. Dehát, hogy egészen nyilt legyek: nagybátyám gonosz testvér volt.

Egyszer mentem vele az utcán. Útközben vettem észre, hogy nincsen nálam zsebkendő. Szóltam nagybátyámnak s nála véletlenül kettő volt. Egyiket rögtön felajánlotta. Meggondolatlanul elfogadtam. Azóta hány kellemetlen percet okozott nekem az a zsebkendő! Fehérneműmtől különválasztottam, szekrényem legfelső polcára tettem, mégis valahányszor öltözködés közben arra néztem, undor fogott el. Magamtól undorodtam. Hogy sok éves gyűlöletem ellenére elfogadtam tőle a zsebkendőt.

A kopogásra félignyitott szemmel az ajtó felé pillantottam s hogy nagybátyámat láttam szobámba lépni, valami örömfélét éreztem. Rögtön eszembe jutott a zsebkendő.

Nagybátyám kéréssel jött. Ez nagyon meglepett. Hogyan - gondoltam s felkönyököltem ágyamban, - többször meggyőződhetett gyűlöletemről s most kérni jön? Csodálkozásom azonban még növekedett. Nagybátyám megszokott nyers modorától teljesen eltérően, csaknem szelíden előadta, hogy üzletalapítás miatt van szüksége erre az okmányra. - Neked nem kerülhet semmi fáradságodba a kiadatása - mondotta és ránézett a cipője orrára. - Lehet, hogy váratlan megjelenése vagy alázatos magatartása okozta, nagy zavaromban kérése teljesítését nem utasítottam el,

De hamar megbántam. Talán túlságos előzékenyen, hangomban bizonyos tiszteletadással tettem igéretet, a következő pillanatban nagyon szégyeltem ostobaságomat. Mialatt kibújtam az ágyból, felöltöztem, sőt a városházához vezető úton is, bosszankodtam. De mikor már mindent elintéztünk s én egyedül mentem hazafelé, szívemben nagy, nehéz szomoruságot éreztem. Nem tudom miért. A zsebkendőt visszaadtam, bosszankodásomat nagybátyám nem vette észre, hogy szomorúságomnak mi volt az oka, nem tudom. Otthon leültem foltozott díványomra, gondolkoztam, aztán megpróbáltam olvasni.

Amíg olvastam - pedig egy víg regénynek éppen a legvígabb részét olvastam - és később is, borús tépelődések kínoztak. Ebédután egy parkban üldögéltem s a langyos napfényben melegedve arra gondoltam, elmegyek Mesteremhez, az öreg íróhoz, mikor hirtelen eszembejutott, hogy a rendőrtanácsos fiának ma két órakor kell órát adnom. Hiába ugrottam fel olyan gyorsan, hogy az egész pad megingott s hiába rohantam, nem törődve télikabátom kilátszó rongyos bélésével, az óráról elkéstem. Tanítványom szülei szerencsémre nem voltak otthon. Megtöröltem izzadt homlokomat, leültem az ablak mellé s csak ekkor eszméltem rá, hogy a rendőrtanácsos feleségével Bécsbe utazott. Kár volt úgy sietni. De ma minden rosszul megy.

Az órán, míg én az egységnyi erőről s arról beszéltem, mekkora súlya van egy mákszemnek, tanítványom kikinézett az ablakon. Látszott rajta, hogy gondalatai máshol vannak. Ezt egész idő alatt megfigyeltem, de nem szóltam semmit. A fiú - gondoltam, ki különben már tizenhétéves s a torpedók iránt rendkivül nagy érdeklődést tanusít - felhasználja szigorú szülei távollétét, neveletlenül viselkedik. Mikor eljöttem, az előszobában ezt meg is mondtam neki, mire ő egyszerűen vállat vont.

Az óra közepén, éppen az erő képletét írtam a füzetébe, az ablak jobb sarkára mutatott, felkiáltott:

- Né, egy rigó szőlőt uzsonnázik!

Ez már egy kicsit mégis bosszantott, de azért én is arra néztem. Egyik szőlőfürtön tényleg egy rigó ült. Villogó, fekete csőrével jókedvűen csipegette a hamvas bogyókat. Egy félpercig se figyeltük, teste előrebillent, szétvetett szárnyakkal eltünt a szembenlevő fa gyér lombjai között. A fiú mondott rá valamit, de nem figyeltem. A saját sorsom jutott az eszembe. Ezután már nem is tudtam magyarázni. Felálltam, eljöttem.

A rigó felébresztette bennem a szomorúságot.

Ugyanúgy éreztem magam, mint délelőtt, mikor a városháza kapújában elváltam nagybátyámtól, megállottam a járda szélén s nem tudtam, merre menjek. Csakhogy a szomorúságom most már nyomasztóbb, sötétebb volt. S ahogy mentem Mesterem, az öreg író lakása felé, egyre nőtt nőtt, míg ott a homályos lépcsőházban sírásra fakadtam.