Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 10.szám · / · FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI

FÖLDI MIHÁLY: HALÁLFIAI
BABITS MIHÁLY REGÉNYE
III. A pénz kora

Nagy Magyarország szürke és boldog korában indul a regény, a béke korában. Munka, vállalkozás mindenfelé, üzletek, állami szerződések a mindennapi beszédtéma; mint az író mondja könyve elején: a magyar állam üzleti megalapozásának kora. Szürke és gazdag kor. Magyarország a monarchia testében, a fővárosban a törvényeket gyártó parlament, körülötte a függetlenségi álmok lidércfénye. Leanderfák alatt, szerte a vidéken, s Pesten, a klubokban dicsőségről, legendákról, hősökről álmodoznak; repül a fantázia, mely hőst követel. «De mit tegyen a hős, erejével? Béke volt, «rohasztó béke», mint mondják.» A munka egyhangú kopogásából a béke szenzációi riadnak fel. Szenzáció egy hosszú, lüktető fogfájás, szenzáció egy névnapi ünnep, egy különösen hosszúra nyúló villásreggeli, ha túlterjed az ebéd határain. Szenzáció egy gyilkosság, vagy egy házasságtörés. «A magyar irodalmi ideál a házasságtörés volt nálunk akkoriban» s az «élet rejtelmeit» néhány francia házasságtörési s angol bünügyi história képviselte. Mi lehetett volna más érdekes? Rend, rend az országban, öröknek látszó rend, a rend alapja pedig országok házassága: «hol a házasságtörés háborút jelent; s ki gondol háborúra, békés polgári századunkban?» A történelemből mesekönyv lett; hősi mesék iskolásgyerekek számára; s a hősök mesés lények, mint az óriások. Itt-ott őrzik a «nagy idők tanúját» képben, leírásban, egy-egy élő emberben s hosszú ellenzéki szónoklatokban; március idusát pontosan megünneplik s a szabadságharc hőseit kegyeletesen elhelyezik a múzeumokba teremőröknek. Kis civódások országos szenzációk, de országos érdekességek a szerelem botrányai. Közben mintha semmi sem történnék. Karonfogva járnak barátok s ellenségek s az emberek gondolkodnak is, de a gondolatoktól «egy szőlőszem meg nem érett, egyetlen kerék meg nem mozdult». Az államban, mely házasfél, csendes házasságok és serény háztartások éldegélnek; hosszú vacsorákon sűrűn gyülekeznek a vendégek s az éléskamrában szorgalmasan gyüjtik a zsírt és lekvárt. Háziasszonyi szenzációk bő és izgalmas téma; lekvárfőzés, kelengyekészítés súlyos és érdekes gond; a lányoknak szigorú anya parancsol, aki felnőtt asszonylányával is úgy bánik, mintha nevelni és megregulázni való gyermeklány volna. Bor, bor, bor áll az asztalon, bor, bor, bor fogy az országban.

Közben lassan erjed, mint mondani szokták, «az új kor szelleme». A pénz, a tőke hátán, majdnem láthatatlan hajszálereken, csillogva gurul szét mindenfelé. Mi az a pénz? Babits korfestésének egyik legérdekesebb és legmélyebb részlete az a néhány odavetett, de sebzőn találó vonás, amellyel a pénz kezdődő hatalmát rajzolja. Mi a pénz? - kérdik Sóton. Az állam szolgája? Úgy látszik, becsülni kell; úgy látszik, hatalom; s bár az okosság azt tanácsolja, hogy becsülni kell a legkisebb kereket is, Sóton valahogyan lefelé tekintettek rá. Sátordy Mihály úri ösztönei megvetették a pénzt; úri ösztönei alacsonynak látták; úri ösztönei a pénzemberben a boltost érezték, aki messziről fut elibük a pulthoz és kiáltja, hogy: «Alásszolgája!» és: «Méltóztatik parancsolni!» Aki jelentősége szerint megérzi és méltányolja Sóton a pénzt, az sóvölgyi Hintáss Gyula, ügyvéd és vidéki szerkesztő, nyugtalan és helyét nem találó lélek; aki előreröpül a korban, mint egy részeg madár; benne mintegy a rossz, a hibás, az ördögi ember talál rá a pénzben az ördög eszközére. Ő is fantáziát, csillogást, diabolikus szörnyet lát a pénzben, sorsjegyet, pört, Rothschildot; repülőgépet; csak milliós tömegekben érzi és sikkasztást és betörést szimatol körülötte. Valami, amit találni kell az uccán, vagy valami, amit el kell lopni valakitől; nem munka és szívós építés. Kulcs a pénz, mely láncokat old; forradalom a pénz, mely császárt koronáz a rabból.

«A szürke és gazdag kor» a pénz nyitányával indul, s Babits regényének egyik szörnyű ereje, hogy a pénznek ezt a Magyarországba vonuló hatalmát végig írja az egész hétszáz oldalon. A pénz, amely az ötvenedik oldalon még vagy lebecsült kereskedelmi és modern állami eszköz vagy diabolikus erő, amely fellázítja a bomlásra hajló embereket, a kétszázadik oldalon már országos erő, hogy végül mindennapi problémává váljék. A pénz mellett, sőt sokszor vele szemben, ott áll a föld. Cenci földje, a mater familias földje. A földön, mely akár szőlőt, akár búzát termel, lábát megvetve, görnyedten és leteríthetetlenül áll a regény monumentális alakja, aki talán nem véletlenül nő: Cenci néni. Körülötte eltűnhetik egy régi világ és felviharozhat egy új, elhalhatnak és születhetnek, szenvedhetnek és boldogulhatnak rokonok, fiak, unokák, bemenekülhet az egyik az állami hivatalba, másik az irodalom szabadságába, harmadik a szerelem útvesztőjébe, valamennyi a deraszináltság tragédiájába, bajban, kínban, örömben Cenci belegyökerezik a földbe, hihetetlen vitalitással és világító szimbólummal. Konok és győzedelmes.

A nagyasszony földje körül egyre szennyesebben hömpölyög a pénz árja. Gyanús manipulációkat, sikkasztásokat, váltóhamisitásokat zúdít a családra, melyet elborít a becsület bűneivel. A pénz, amelyet vagy nem, vagy rosszul méltányoltak, lassanként valósággá válik azzal, hogy nincs. Hogy hiányzik. És hiába a szívós föld, hasztalan a sok véletlen vagy elkerülhetetlen inkorrektség, a sótiak kezébe sohasem jut. Máshol van, máshova kerül. Schapringerékhez, akiknek Sóton vannak kis üzleteik, Pesten van bankházuk. A pénz a zsidók kezébe jut.

A pénz regényével megindul és kiszélesedik az egész kor regénye. A kor, mely szürke volt, különös fényben kezd csillogni, majd egyre forrongóbbá válik, hogy a regény végén a szivárvány minden színében tobzódjon, anélkül, hogy szivárványosan harmónikus lenne. A fővárosban felforrnak az agyvelők. Hagyomány küzd haladással s a hagyomány nem mindig érték, a haladás pedig nem mindig több a változásnál; a maradiság és művelődés csatázik fiatal lelkekben. Diákok felvetik a kérdést: kik az igazi vezetőik? S a válaszuk szigorú. A legtudósabb tanárok a legigazságosabbak, kegyetlenek és szeszélyesek azok, akiknek látkörük és tudományuk csekélyebb. Boncolják a hitet és hajszolják a tudományt. Mi a korlátoltság és tudatlanság szerepe a társadalomban, mi a hit s mi az ember kötelessége? Feszegetik a gazdagság és szegénység, a hit és tudás kérdését, vitatkozó csoportok gyülekeznek az egyetemi csarnokokban, a füstös kávéházakban, a zajongó körökben s a billiárdasztal szomszédságában fölényesen detronizálják Istent és a rendet. Jobbról-balról bolygatják a kérdést: hogyan kell élni? - s ahány kérdés, annyi felelet. A csendes politizálgatás helyét elfoglalja a világnézetek harca, a hosszú ideig pihenésben rozsdásodott agyvelők végtelen vitákat folytatnak a szabadgondolat jegyében, felekezetek támadnak, felekezetek bomlanak, apostolok járják az uccákat és metafizikát fejtegetnek a kávéházakban, vallásfilozófia, szociológia szónokol mindenfelé, lapot alapítanak és híveket toboroznak. A regény ifjú hőse «teljes szívvel állt amellé a világnézet mellé, melynek legkevesebb köze volt a multhoz, s legtöbb a logikai igazsághoz». Tolsztoj, Dosztojevszkij neve, Nietzsche hagyatéka e kor prédája, a szocializmus berohan a gondolatokba, a lelkek lángolnak és a gyomrok - éheznek a világvárosi fényben. A regény hőse tétovázva ácsorog «a lámpaszigeten». Előtte két pompás fénysor, mint egy diadalút, egész a milléniumi emlékig. Lábai inognak. Nagyszerű rímek zúgnak a fejében. Az egész világ az övé. S átmenet nélkül, megmagyarázhatatlan sivárság érzése fogja el. Egy uccai árushoz lép és vesz tőle egy koszorú fügét. Hazárd pazarlás! Mikor ma még nem is vacsorázott... Üres gyomrok, túltömött fejek. A forrongó kornak, mely Istennel vitázik, legfeljebb egy koszorú fügére telik.

Ez az a kor, mely széttép családokat és fiakat elszakít az apjuktól. A világnézeti harc besuhan a családba és vért vérrel állít szembe. Az egyik követeli a kultúrát, az eszmét, az ideált s elkeseredetten támadja véreit: Elsenyvedtek az unalomban! Mennyi szépség van a világon! Mennyi nemesség, nagyság, érdekesség, amit megmutat a művészet, fölfedez a tudomány, amiben él és fölvillan a lélek, az emberi kultúra nagyszerű birodalmai: ti mindezt nem ismeritek! Ti csak a saját kicsinyes, szűk érdekeitekben éltek és még a házból sem mozdultok ki, ha nem muszáj! Meg lehet-e élni ebben a levegőben? Nem kell-e elpusztulni annak a társadalmi osztálynak, vagy fajnak, amely így él? Halál fiai vagytok mindannyian, ha nem is sejtitek! A falra már föl van rajzolva a Mene Tekel Fáresz! - A másik vállat von: zöld szónoklat... - Meglazulnak a család és társadalom kapcsai, megbillennek az egyensúlyi állapotok, szinte szétszakad az idő és homályba vész a lélek egysége. A vallások és világnézetek világából a hódító erejével emelkedik fel az élmény. Nincs Mózes és Krisztus, nincs Darwin és Marx, csak élmény van, mely orvul támad és lenyűgöz. Nincs szent és nincs bűnös, nincs kultúra és haladás, a gyenge akarat és irányát vesztett lélek megadón borul le a szenzációk, az élmény előtt. Élmény a bűn is, élmény a jóság is; s a vérszegény akaratú férfiak mellé csipogva szegődik a kéjek zenéjével az emancipált lányok serege.

A Balkán ezalatt lent forrong, az állam gépkocsija egyre messzebb száguld a világpolitika országútján... emberekre és családokra a megegyezni nem tudó, tépett kor a meghasonlottság sötét fátylát veti. És múlik a szörnyű hatalom, az idő. Lepereg egy-egy nap, a föld egyet fordul s az író dermesztő nyugalommal tesz egy-egy megjegyzést: mindnyájan öregebbek voltak egy nappal... Néha felsikolt valaki az idő tengerében: Ó, évek vannak, amiket fel kell használni, percek, amik várnak!... Az író az időre mutat: nem megy visszafelé, az emberi élet sakkjátékában szigorú piece touchée uralkodik.

Az idő nem megy visszafelé... a kor megy a vihar felé.