Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 7.szám · / · KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE

KASSÁK LAJOS: EGY EMBER ÉLETE
Önéletrajz III. - Csavargások
III.

Valaki azt ajánlotta, menjünk ki az Asylba, ha idejekorán érkezünk, ott ingyen kapunk szállást. Nehezen igazodtunk célirányba, az Asyl kívül feküdt a városon s a szürke kőrengeteg és megszámlálhatatlan útkereszteződés végeszakadatlannak látszott előttem. Ellepett a fáradtság, az unalom és a reménytelenség. Mikor az utolsó házat is elhagytuk, dombos, völgyes mezőség állt előttünk. Az volt az érzésem, hogy a világ végére érkeztünk meg. Erősen sötétedett már, kémlelődtünk a mező fölött, de sehol se láttuk a házat, ahol állítólag meleg vacsora és megvetett ágyak várnak ránk. Végre akadt valaki, akitől tudakolózhattunk, 40-45 éves csavargó, aki szintén az Asylban készült aludni. Melléje csatlakoztunk s meggyorsított iramban úsztunk a mező fölött. Az ember szótlan volt, fáradtan előre tartotta a fejét s két oldalán mint a megkopasztott szárnyak, mint két súlyos inga mozogtak előre-hátra a karjai. Az egyik domb mögött feltünt az Asyl. Szomorú, nagy épület volt, egyedül állt a térben. Hogy a bejáróhoz juthassunk, meg kellett kerülnünk a házat. Körülbelül hét óra lehetett, még nem nyitották fel a kapukat, a fal mellett négyes sorban hosszú emberkígyó várakozott szakadatlan morgással s nyugtalan mozgolódással. A kapu elé akartunk kerülni, egyszerre mindenki ellenünk ordítozott, az embersor végére vezényeltek bennünket. Bizalmatlanul nézelődtem, hogy hova és kik közé kerültem. Sovány kamaszok és sovány és megpuffadt öreg férfiak és asszonyok zsúfolódtak körülöttem. Nem voltam az az ember, akit könnyen csodálkozásba ejtenek a dolgok és meghatnak a helyzetek. Mégis, most közel álltam a síráshoz. A mezőn át újabb és újabb alakok érkeztek és úgy éreztem, hogy ezek a sötét figurák magukkal hozzák az én holnapjaimat és holnaputánjaimat is. Körül voltam zárva és csillagtalan volt fölöttem az ég. Hazagondoltam: milyen jó lenne most a Meteor-kávéházban ülni, rendesen öltözött, megmosakodott emberek között; az asztalokon, nagy kosarakban pirosra sült kiflik hevernek, zúg a ventilátor s eleven, szép artista-lányok járnak el előttem. Amit otthon csunyának és unalmasnak találtam, az most csodálatosan fölterebélyesedett előttem, kábult a fejem és sajogtak az idegeim. Holnap visszamegyek, határoztam el magamban, nem nekem való ez az élet, itt összerongyolódik az ember gyomra az éhségtől és maholnap bizonyára fölfalnak a tetvek. És a mezőn át még mindig érkeztek az újabb és újabb figurák. Asszonyok és férfiak és gyerekek. Akik körülöttem voltak, pörlekedtek egymással, ócska holmikat csereberéltek és voltak, akik úgy álltukban félig lehunyt szemmel már aludtak. Olvastam valahol a bélpoklosokról, akiket csunya betegségük miatt az egész város kiközösít magából: a szegénység bélpoklosának éreztem magam, akit erre a sötét mezőre kergettek az élet szerencsései és gazdagjai. Barrikádokra kívánkoztam osztálytudatosan, rendet kívántam volna teremteni a világban.

De végre megnyíltak előttünk a kapuk. Szorosra zsufoltan tolakodtak az emberek befelé. A mellem, a hátam és az oldalaim nyugtalan idegen testek között préselődtek, mint valami kődarabot sodrott magával az áradat. A folyosókon nekigyürkőzött, nagy munkára készülődő szolgák álldogáltak, mint a mészárosok. Rengeteg ember, akik már ismerik a törvényt, libasorba igazodtak és meglapult alázatossággal járultak a szolgák elé, a rend és hatalom képviselői elé. Nagy szerénységünkben valamennyiünket egyenlővé degradáltak a házi szokások. Férfiak és nők félig mezítelenre vetköződtek és megoldották alsónadrágjuk és szoknyájuk ráncait. A szolgák morgós, kegyetlen ábrázattal vadásztak a tetük után. Micsoda purgatóriuma a kegyetlen Istennek! Mint az áldozati barmok ajánlottuk föl magunkat, hogy egy igennel vagy nemmel döntsenek sorsunk fölött. Láttam a tapasztalt, öreg csavargókat, amint, hogy a szolgák észre ne vegyék, piszkos ujjaikkal keresőn tapogattak a férgek után. Ha találtak valamit, mint egy kendermag-szemet, leejtették maguk mellett a földre. Bizsergett a testem, mintha hangyák járnának a bőröm alatt és émelygett a gyomrom az undortól.

- Also! - ordították a szolgák -, also! - És mi lassan vonultunk előre s mintha egy hatalmas rostán álltunk volna, akit már megestek a tetvek, azokat irgalmatlanul kirostálták közülünk. Részükre nem volt mentség és velük már senki sem törődött. Mikor idejöttem, még láttam őket és fájtam értük, de egy félóra mulva, most már én is csak magamért szüköltem. S ha mindenkit kidobtak volna, mégis csak fontos volt, hogy legalább én bekerüljek. Aki benmaradt, annak a vizsgálat után egészen le kellett vetköződnie, nagy, kőburkolatú terembe mentünk, ahol a terem közepén álló 20-30 embert nagy gumicsövekből szörnyű hideg vízsugarakkal lemostak a szolgák. Kegyetlen emberkínzás volt a tisztálkodásnak ez a fajtája, de aztán fölöltözötten egy kicsit átmelegedtem, be kellett vallanom magamnak, hogy itt csakis ilyen szigorú módszerrel lehet rendbetartani a dolgokat.

A meleg vacsora, amiről nagyszerűeket fantáziáltam, nagy bögre vizes feketekávé és negyedkiló kenyér volt. Az első korty nem akart lemenni a torkomon, tartani kellett magamat, hogy szét ne nyíljon a szám és vissza ne kelljen köpnöm ezt a moslékot. És nem lettem renitens. Ha lenne rá valami mérőeszköz, kegyetlenül lemérhető lett volna rajtam, hogyan lesz az ember testvér- és önmegtagadó. Mindenki mohón rágott és nyelt körülöttem, kecskelábú puhafaasztalok fölött előrehajoltak az árnyékok, a megvedlett szemöldökökkel és bajszokkal bezsaluzott fejek otrombán dolgoztak és én is tömtem magamba az émelyítő falatokat, hogy holnap tovább tudjak koldulni és holnap újrakezdhessem összes nyomorúságaimat. Éreztük, túl vagyunk a mai napon, túl vagyunk a harcokon. Bizonyára mindenki az ágyak felé gondolt, testem és lelkem kívánta a megnyugvást. Először voltam ilyen helyen, minden furcsa és ismeretlen volt előttem.

A hálóban a szolgák rendelkeztek az ágyak felett. Óriási hideg hodály volt ez a terem, vaságyakkal túlzsufoltan. Sodronyosak voltak, de hiányzott róluk a matrac vagy a szalmazsák. Csak egy nagy szürke lepedőt kaptunk, a párna is sodronyból volt a fejünk alatt. Az ágy fejénél egy vaspálca ágaskodott fel a magasba, a végén fogasszerű kajmóval. Ruháinkat kis batyuba összekötöztük, s hogy az esetleges férgek meg ne közelíthessék, fölakasztottuk a rúdra, a magasságokba. Mezítelenül kellett az ágyba menni s hogy meg ne faggyunk, didergő testünket belecsavartuk a lepedőbe. Pillanatok alatt elaludtam, nem emlékszem arra, hogy álmaim lettek volna. Reggel pihenten ébredtünk, hogy Gödrössel egymásra néztünk, hangosan fölröhögtünk. A csupasz sodrony, amin aludtunk, fonatainak mintáját belenyomta a csupasz testünkbe s így mezítelenül megbarázdálva, nagyon kómikus figurát mutattunk.

- Ezek jól ránk ütötték a bélyegzőjüket - mondta Gödrös. - De nem baj, így legalább estére könnyebben ránkismernek.

- Talán a városba is így mehetnénk be? Legalább könnyebben megszánnának bennünket a mesterek, - mondtam én is cinikusan, gondtalanul. A többiek is hangosan beszéltek és hangosan vihorásztak, mint a jóreményű gyerekek, vagy a futásra kész lovak.

Reggelinél, ami megint feketekávé és kenyér volt, megint összetalálkoztunk az asszonyokkal, akiket este szétválasztottak tőlünk. Ők is mezítelenül aludhattak, mezítelenül, mezítelen vason, arcukon és kézfejükön meglátszottak a sodrony négyszögletes mintái. De ők is könnyűkedvüek és beszédesek voltak. A keleti ablakokon becsurgott a napfény, a fém- és cserépdolgok ragyogtak a teremben s az emberek ide-oda beszéltek lármásan. Aztán kimentünk a melegítő nyárba, most nem tolakodtunk, nem előzgettük egymást a fiatal mezőn át, mintha leróttuk volna tegnapi vétkeinket, nyugodtan és megtisztálkodottan elindultunk Bécs felé.

A város, amiben tegnap csak egyhangú szürkeséget láttam, mintha fölszépítette volna magát előttünk, a széles, tiszta utcák, a gyerekekkel teli parkok elevenek és színesek voltak. Ha valaki megkérdezte volna tőlem, akarok-e munkába állni, nem tudom, mit feleltem volna, de egyáltalában nem vágyódtam a gyárak, vagy műhelyek sötétjébe, sorsommal szemben nem irígyeltem a bérmunkás-sorsát. Ha lakatos-cégtáblát láttunk, előzetes megbeszélés nélkül mindketten bementünk a műhelybe. Alázatosak voltunk s már sokkal ügyesebben tudtuk megértetni magunkat, mint tegnap. Néztem a dolgozó embereket és az utcák világosságát és szabadságát éreztem a magaménak. Ha valahol eredménytelenül jártunk, az nem keserített el bennünket. Hiszen nem akartunk mi vagyont összegyüjteni. Az ingyen szállásunk már megvolt estére és el se hittük volna, hogy ebben a gazdag nyüzsgésben valaki éhen halhatna. Délben virslit, fügéskenyeret és bort ebédeltünk. Kinyílott és látó szemekkel kószáltunk az utcákon. Bámészkodtunk a kirakatok előtt és kritikusan körülvizsgáltuk a szobrokat. A Volks Theater előtt levő költő vagy szinész ülőszobra annyira tetszett nekem, hogy jegyzeteket írtam le róla a noteszomba.

- Ez igen - mondtam. - Nem úgy, mint a pesti vacakok. Nézd meg, ahogy ül, érzem, hogy az arca milyen sápadt.

Gödrös is lelkesedett a szoborért és elég ügyesen leskiccelte. Aztán látogattuk tovább a műhelyeket. Ránk jött az este s most, hogy a menhelyre gondoltam, kissé szomorú lettem. Nem kísértett a kétségbeesés, az utóbbi két nap alatt sok minden történt bennem, de mégis éreztem, hogy nem nekem való hely az ott kint, megaláz és nagy hatással van rám ez az életmód. Az embercsoport ott állt a kapuk előtt, piszkosak és lerongyolódottak voltak. Már akadtak köztük, akik, mint ismerősöket köszöntöttek bennünket. Átestünk a különböző tortúrákon és jóízűen aludtunk reggelig.

Nagy lármával hajszoltak föl bennünket a szolgák. Tegnap este nagyon sok tetveset dobtak ki közülünk s az ettől a sorstól való félelem elhatároztatta velem, mindenáron védekezni fogok a férgek ellen. Batyumból elővettem egyetlen luxusholmimat, a hazulról magammal hozott ruhakefét. Szőrös, jól kifejlett testemmel mezítelenül, ott álltam az ágy előtt és szóltam Gödrösnek, hogy előlről hátulról keféljen végig, nehogy valami véletlenül is rámtévedt krokodil benne maradjon a hajzataimban. Ezt nagyon jó ötletnek tartottam, később is ragaszkodtam ehhez a módszerhez s a mindennapi mosdásnál is fontosabbnak tartottam. Ha elég friss volt hozzá a testem, éreztem az erősszőrű kefe csiklandozását s ha játékos kedvem volt, föl-fölnyerítettem, mint valami paripa. A csavargók szerettek bennünket és örültek a játékainknak.

Ezen a reggelen már nem Bécs felé vettük az utunk. Pillanatok alatt határoztuk el, hogy tovább megyünk. Végre is Párisba készültünk, nem akartuk fölöslegesen elpocsékolni napjainkat. Térkép nélkül, csak úgy a csavargók félig megértett magyarázata után indultunk el Németország felé. Ha faluba értünk, összekoldultuk az élelmünket és valami pajtában, vagy a szénapadláson kaptunk szállást. Jó népek voltak ezek az osztrák parasztok és mi hamar kitapasztaltuk a természetüket. Be kellett látnom, hogy a németül nem tudásunk nem nagy zavart okoz az életünkben. Az emberek beszéltek hozzánk, kérdezősködtek és magyaráztak s mi csak ájtatos tehetetlenséggel hümmögtünk. A városokban megint elővettük a lakatosokat, később pedig a Gödrös mesterségéhez rokon asztalosokat is beosztottuk az élelmező körzetünkbe. Némi vándorló segélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és Munkásotthonokban is jelentkeztünk. Ezeken a helyeken mindig akadtak emberek, akik a saját zsebükből is segélyeztek néhány fillérrel. Gödrös már elég jól gagyogott németül s a legkisebb kérő és köszönő szavakat már én is betanultam. Munkábaállásba azonban egyikünk se gondolt. Ha erről esett szó közöttünk, mind a ketten nagyon komolyan Párisról kezdtünk beszélni. És nem rösteltük egymásnak elárulni, hogy a baromi munka helyett, úgy érezzük, valami különösebb hivatás betöltése vár ránk az életben. Jártuk a poros országutakat és a művészetről fantáziáltunk. Olvasmányaink emlékei éltek bennünket és töretlen nagy hitünk volt a jövőben. Elhatároztuk, hogy jegyzeteket fogunk készíteni arról, ami újat és szépet látunk útközben s ha egyszer hazakerülünk, könyvet írunk a tapasztalatainkról. Lelkesedésünk azonban nem volt hosszú életű. Telefirkáltunk néhány irkalapot, aztán az egészet eldobtuk. Szabadon, a mozgásainkban, cselekvéseinkben éltük ki magunkat, verset is csak ritkán írtunk. Postrestante címen állandó levelezésben voltunk Jolánnal. Ígérgettük, hogy nemsokára már ő is kijöhet, elküldtük neki a verseinket és utasítottuk, hogy melyik szerkesztőségbe vigye föl azokat. Leveleink különben sürgönystílusban és erősen cinikus hangon voltak írva. A Gödrös félt tőlem, hogy érzelmes és kedves legyen, én pedig az asszony előtt nem akartam érzelgősen holdkóros szerelmesnek látszani. Nem mintha különösebben sokat törődtem volna az ő véleményével, de óvakodtam tőle, nehogy oktalanul elbizakodottá tegyem. Végre is én nagyszerűen megvagyok nélküle. Reggel korán kelünk, este későn fekszünk s napokig eszembe se jut, hogy az ő személyével foglalkozzam. Ha városba érkezünk, mondhatnám, csak éppen szokásból megyek a postára s ugyanúgy csak szokásból káromkodom, ha nem jött levél. Végezze, amit rábízunk, gondolom megnyugtatón, akkor minden rendben lesz. Ha egyszer rosszul végez el valamit, biztos, többet nem is írok neki.

Feltört lábakkal, de mégis gondtalanul mentünk át falukon és városokon.

(Folyt. köv.)