Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Lengyel Menyhért: SZÉP ERNŐ: VALENTINE
Regény. - Singer és Wolfner kiadása

Könyvei után nyulunk, melyek rendben sorakoznak polcunkon s akár verseit, akár prózáját ízleljük újból, tiszta hangon énekel felénk egy igaz költő. Milyen szépek a versei! Nem hogy nem sápadtak el, hanem távolodván kicsit a napi élettől, azt a kék fátylat kapták, mely az őszi mezőket díszíti. Erősödött e versek zamatja, mint némely finom boré. «A tunyaság ravatalán, Felülök, mint a tetszhalottak, Lehetne élni még talán, Szívemben kínok furakodnak»... Metsző bánatok sóhajtanak felénk s valami világérzés, mely nála különösen oly erős, hogy enyhe szeretete s csodálkozása körébe von embert, szerelmet, emléket, csillagokat, a világkép minden jelenségét. Azt hiszem, Szép Ernő verseit nem szabad elraktározni meghatározásaink poros polcára, hanem újból kell velük foglalkozni, nem mert rangemelésre szorulna a költő, aki ugyis az elsők között áll, hanem mert a nagy verselési készség és robajos hangok korában az ő egészen egyéni lírája, mely egy Ady mellett is szépen s saját hangjain pengett, új örömet ébreszt az olvasóban.

Amilyen a verse, olyan a prózája is, mert Szép tulajdonképpen mindig költeményeket ír, sebtén írt kis ujságcikkei is azok. Példátlan jó író, a kifejezés tisztasága, ötletessége, képszerűsége, a szavak zenei hangzata s csak költő által meglátható színek és rajzok pontos visszaadásában senki sem versenyezhet vele. Sohasem sablonos, inkább modoros egy kicsit, ha a saját hangot s egyéni látást - az író kifejezési módját, mely legnagyobb erőssége s mely által különbözik minden többitől, modornak lehet nevezni. Úgy játszik hangszerén, mint a legnagyobb hegedűművész, akinek vonója soha félre nem csúszik.

Legújabb műve «Valentine» című regénye, melyet elsősorban szintén írásművészi szempontból érdemes nézni. Elejétől végig az írásnak olyan bravuros mutatványa, mely bámulatba ejti az olvasót. Mikor hősét szenvedései után gyönyörű meglepetés éri, «szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek át az utcán keresztbe az ember előtt» - bámulatos! És minden oldalon találunk hasonló meglepetéseket.

Ami a regény tartalmi részét illeti, azt kevés szóval el lehet mondani, egy fiatal házaspár története ez, akik a nászutjukon összevesznek, mert a fiatal asszony, Valentine, túlságosan beleszédül a táncba, hirtelen elválás kerekedik, majd hosszú gyötrődés után megint összekerülnek... ejnye, ez az egész... Hát akkor mi teszi, hogy 231 oldalon keresztül mégis örömmel forgatja az ember a könyvet, melyből egy író szól felénk, aki e regényt egy népszerű hetilap speciális közönségének írta, nyilvánvalóan kerülve mindent, ami mélyebben borzongatná a kedélyeket s mégis - régi elmélet! - az igazi tehetség - akármennyire igyekszik a saját, viharosabb érdeklődésénél csendesebb vizekre átevezni, nem tudván szabadulni saját tehetségétől, végre is olyan könyvet ír, mely egy vagy más tulajdonságánál fogva magán viseli írója magasabb származását.

A Lila akác, a legszebb magyar lírai regények egyike, - persze egészen más! S mi minden szomorút és szépet, megrendítőt tud még ez az író az életről! Kívánjuk, hogy ideje és módja legyen hozzá, hogy egyszer szíve szerint írja meg egy könyvben mindazt, amit némely versében hárfahangon érint. Különben még azt sem lehet mondani, hogy Valentine a maga polgári enyhe csiszoltságában s alakjainak minden igazi szenvedélytől távoltartott mivoltában nem adna valami lényegest az íróból, aki oly békés, halk, jóindulatú, mindent megértő és szelid, hogy tudja így is nézni a dolgokat, elcsittitva a boldogtalanság szükölését, mint egy megbékélt martir, aki nem akarja sebeit mutogatni.