Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
MOLY TAMÁS:

- Az ötlet nem rossz! - mormogtam elismerően, amikor a legváratlanabbul libegett elém, íróasztalomra a levélke, mely «Kedves barátunk» kiáltással adja tudtomra, hogy hozzá kell szólnom Ignotus cikkéhez, és pedig legkésőbb március 3-ig. Határozottan jól éreztem magamat a történtek után s én-em teljes tudatában kimért léptekkel siettem le a közeli ujságárus pavillonba, megvettem a Nyugat legutóbbi számát, újra azt mormogtam elismerően: - Az ötlet nem rossz! - s amikor visszaültem íróasztalomhoz, hozzáfogtam a kijelölt cikk tanulmányozásához.

És ekkor muzsikálni kezdett bennem valami, aminek a szövege így szólt: Feladat, feladat, házi feladat - s az a rémes érzésem volt, hogy az íróasztal alatt a nadrágom szára egyre rövidebb lesz, egyre rövidebb, egészen térden felül - a lelki nadrágszár, persze - s én, póruljárt kisfiú, megszeppenve néztem körül. Azután a megkönnyebbülés sóhajával fogtam a levelet és a füzetet, összeházasítottam őket s elástam az íróasztalomat diszítő mindenféle könyvek, füzetek, írások, tiszta és jaj! tisztátalan papirok szemétdombja alá. Nem látta senki, nem tud róla senki, hogy ezt a feladatot kaptam. Hátha sikerül és meg tudom úszni ezt a végzetes dátumot, ezt a március harmadikát!

Erre mi történt? A bennem könyörtelen fenevaddá fejlődött kötelességérzet nem hagyott békén. Gyötört, és a legfurcsább módon zaklatott, hogy a hozzászólásra ingereljen. Tippeket adott a nyavalyás és cirogatóan biztatott: Nézd, fiacskám, a dolog milyen egyszerű! Arról van szó, hogy az író valljon tekintet nélkül mindenre és mindenkire. A cikkben ott a nagy torzképrajzoló neve. Ki jut erről eszedbe? Barátod, a kitünő portré-festő. Történt már most mintegy tíz évvel ezelőtt - -

Tudom már, tudom! - szakítom őt félbe boldogan s elkezdem hadarni:

Elmentem tíz év előtt régi barátomhoz, a portré-festőhöz, ezzel: «Egy regényem kerül most kiadásra és a kiadóm szeretné a kötet élére tenni a képemet, bizonyosan csalogatónak; mert a kiadó tudja, hogy mit csinál, nem igaz? Rajta, cimbora, rajzolj le egy-kettőre!»

A művész régi barátom, ami ebben az esetben nem jelent mást, csak azt, hogy a fejem, mint téma, előtte régen ismert. Fiatal korában le is festett minden ok nélkül bravurosan. Nos tehát, most rajzolni kezdett, és a dolog nem ment. Felkerestem még kétszer, s harmadszorra valóban lerajzolt nagyon érdekesen. Nékem ez a rajz nagyon tetszett. Egy gyöngéden szerető lélek, amikor meglátta, így szólt felháborodva: «Olyan vagy ezen a rajzon, mint egy nyolcvanesztendős agyalágyult! Ezt nem lehet a regény elé tenni!» Hát igaz, nem vagyok még nyolcvanesztendős... de most nem ez a fontos. Körülnéztem a műtermében és láttam ott a festő önarcképeit. Határozottan szép, látszatra érdekes fej jelentkezett a vásznakon különféle ábrázolásban. Erre így szóltam hozzá:

- Látod, amikor engem rajzolsz, akkor ez ilyen lesz, de ha magadat fested, akkor milyen szépnek sikerül a fejed. Holott a magad módja szerint te vagy olyan nem valami szép legény, mint, mondjuk, a jelen esetben én.

Erre a festő elnéző röhejjel megmagyarázta:

- Nézd, öregem, magamat ilyennek látom, a többi embert meg emilyennek.

Megértettem. S azt gondolom, hogy az író is, föltéve, hogy emberábrázolásra törekszik, megírja azokat az embereket, akiket ismer. És megírja elsősorban önmagát, ha abban a kellemes helyzetben van, hogy ismeri ezt az urat és van akkora szétmarcangoló ereje, hogy kiaknázza ezt az ismeretséget. Mert az írói tehetséggel a nagy érzések, indulatok, átélési képességek óriási skálája jár. Az író bizonyára nem önmagát látja a legszebbnek s a körülötte élőket jóval rútabbaknak nálánál. Hanem értékeli a mi szép van és jó embertársaiban s örül a ritkaságoknak, amiket az élet fukar kézzel nyújt. S amikor leírja élményeit és tapasztalatait, hozzáfűzi esetleg gondolatait és megállapításait; ilyenkor mindig csak arról lehet szó, hogy ki írja ezt? Értékes művész? Tessék csak leírni mindent legjobb tudomása szerint. Ha portrét ír, mely nem mutatja gyanutlan modelljét díszmagyarban, szépen kibodorítva s gondosan megborotválva, hanem lomposan, vagy olyanformán, hogy ez a modellnek valamiért nem tetszik - ilyenkor a haragvónak nem szabad elfelejtenie, hogy nincsen ember fenékig tejfel.

Az írók között vannak, akik műveik meséjét úgy szeretik készen venni az élettől; megírják a maguk módja szerint, ami megtörtént. Mások meg azokat az embereket, akiken megakadt a szemük, ábrázolják egy hozzájuk illesztett történet segítségével. Megint mások az embert és a történetét egyformán dolgozzák fel munkáikban. Ki tudná megmondani, hogy melyik író ezt miért teszi? Maguk az írók is meghökkennének - a legtöbbje, azt hiszem, - ha valaki rájuk szólna: De most azután mondja meg egész komolyan, kedves szomszéd, miért ír? Miért csinálja ezt? - Én azt felelném szerényen: Szeretnék embert ábrázolni.

Modellje minden írónak van, az természetes. És aki ír, az író; már most vannak jó írók és rossz írók - mondotta Zola. És a maga idején Balzacról azt mondták, hogy amit ír, az nem regény, hanem haszontalan pletyka.

De amikor talán huszonöt évvel ezelőtt egy már méltán elfelejtett Bilse nevű német hadnagy írt egy hat hétig feltünő regényt: «Aus einer kleinen Garnison» cimmel, akkor megállapíthatták róla nyomban, hogy ez egy «Schlüsselroman». A felvetett kérdésnek talán ez a nyitja.

Ha kontár ír, akár tekintettel, akár tekintet nélkül - az legyen olyan szíves és dobja el a tollat.

Ha művész ír, akár tekintettel, akár tekintet nélkül - ő maga fogja mindig azt csinálni, amit akkor, abban az órában a legjobban tud s a legjobbnak érez. Igazán művész nem lehet indiszkrét, akárhogyan csinálja meg a munkáját és veszi hasznát a modelljének, mert akarva akaratlan fölemeli figuráját olyan talapzatra, hogy szimbolum lesz belőle.

Nem az indiszkréció teremt, hanem a tehetség.

Mi pedig bájos mosollyal meghatva vállaljuk, ha azt, ami talán jó és szép bennünk, megírják rólunk, ellenben nem szeretünk rágondolni arra, amit a rovásunkra írnak, s ezt viszont könnyű megérteni, mert hiszen por és hamu vagyunk.

Fölrajzik bennem sok minden, ami szivesen összefüggene ezzel az elmélkedéssel - de végül mindez írott malaszt. Tény az, hogy az írásműben is, ha portrék vannak benne, a háttérben mindig van még egy, és kivánatos, hogy mindig ez legyen a legérdekesebb; és ez az író önarcképe.

Időközben érzem, hogy a nadrágom szára újra leér a cipőmig, s most leteszem a tollamat boldogan - hozzászóltam. Lábujjhegyen megyek a katedrához s úgy teszem az asztalra a házi feladatomat. Alig elégséges. Ó, szép idők! Ó, szép idők!