Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 6. szám · / · INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN

INDISZKRÉCIÓ AZ IRODALOMBAN
A NYUGAT ANKÉTJA
LACZKÓ GÉZA:

Hát, most egészen «indiszkrét» leszek, talán így sikerül e soraimban valami jeleset «teremtenem.» A probléma mélyére nézve az első, amit megállapítok, az, hogy nem érdekel.

S ez már maga különös, mert egyébként a szellemi életet érintő minden kérdés érdekelni szokott, rendkivül szeretem az indiszkréciókat - hallgatni s mindig szenvedélyesen vonzott a művészi teremtés mikéntje, lényege épúgy, mint furcsaságai. S most ez a kérdés, a művészi teremtés és indiszkréció viszonya, mégsem érdekel. Ebből nem azt következtetem, amit legjobb barátaim, hogy elvénhedtem, kiapadtam, megevett a zsurnalizmus vagy a süly; hanem azt keresem, milyen kérdések nem szoktak érdekelni. Erre csakhamar rájövök. A már megoldottak. Mig a repülés a Wright-testvérek tragikus gyakorlatainál és Blériot cirkuszi mutatványainál tartott, borzasztóan izgatott a probléma lényege, visszamentem Lionardo de Vinciig olvasmányaimban: nem volt nehéz megértenem a levegőre fölfekvő sík elméletét, s azt, hogy lényegében e sík mozgásban tartásáról, tehát megfelelő motorról és légcsavarról kell gondoskodnunk s megoldottuk nem ugyan a repülés (szárnymozgás), de a lebegés (levegőben tovahaladás) problémáját, - ami lényegében egyre megy. Sarkánál kerestük az ajtó kilincsét századokig...

A gyakorlati kivitel, az alkalmazás ezer csínja-bínja már nem érdekel.

Így vagyok a rádióval is, amely mint gépecske és broadcasting nem, csak mint elv, gondolat érdekelt.

Szaporítom magamban a példákat s mindből az derül ki, hogy megoldott probléma, bármily izgató volt is, nem kelt bennem sem kíváncsiságot, sem izgalmat. Rousseau alakja, az életé, a Confessions-é ma is egész közeli nekem, míg társadalomjavító ötleteit talán nem is ismerem. Úntatnak a régi filozófusok, esztéták, elméletgyártók, Weiningerek és Fechnerek egyaránt, Lessing Laokoonját, pedig mesterségembe vágó, soha életemben nem tudtam végigolvasni, viszont Bergsont s a mathematikus Poincarét izgalommal faltam föl annak idején. Macchiavelli, Franklin, Monroë elaltat, épúgy, mint Smith, az igen tisztelt angol fiziokraták s a stilus-tudatlan szovjetbölcsek. De szörnyen érdekel, milyen csizmát viselt II. Rákóczi Ferenc s hogy ebédelt dobon ülve Napoleon.

Az Élet, tudniillik, bármilyen formájában: mint élet, mint történelem, mint utirajz, mint életrajz vagy memoár.

Én nem tudom - iskoláskorom kivételével, amely, igaz, jó hosszura nyúlott gimnáziumon, egyetemen s még pár éven keresztül - végigolvasni a legmagvasabb fejtegetést sem Petőfi vagy Arany költészetéről s azt hiszem, halálra únnám magam, ha végig kellene vágnom magamat egy értekezésen, amely «írásművészetemről» szólna.

Tudniillik, jól-rosszul, én már megoldottam magamban irodalmi elődeink problémáját, egyénenként épúgy, mint összetartozandóságukban. Ismerem a művészet asztronómiáját, minden csillag helyét, nagyságát és fényét, álló voltát vagy visszatérő pályáját. Tudom, hogy Voltaire üstökös volt, Dante bolygó és Goethe az unalomig elsőrendű állócsillag.

Engem csak az élet érdekel s egy probléma addig él, míg meg nem oldják.

S azt, hogy mi van a teremtő indiszkrécióval, én már magamban régen elintéztem élő és holt kollegákra vonatkozóan csak úgy, mint magamat illetően.

Nem az indiszkréció teremt, hanem a teremtés egyik tulajdonsága, függvénye, inkarnációs formája az indiszkréció. A művészet, már az én szerény művészetem teremtési folyamatát pontosan ismerem. S az ez:

Elém dobódik az életből egy mag, - alak, akit láttam, pletyka, amit hallottam, történelmi eset, amit olvastam és így tovább, - ezt a magot, nem is magot; inkább ködfoltot, amint bedobódik öntudatomba, ebbe a számára világűrbe, elkapja ennek a világűrnek külön törvénye, gravitációja, a fantázia s nekilódítja a forgásnak önmaga körül és a keringésnek a többi ködfoltok - téma-csírák, emlékképek, már megírt művek, olvasottak, ezer benyomás - körül és között. «Nap»-ot választ. (Ha már megírt művet, létrejön a papírosszagú irodalom.)

No, de én mindezt illetően felelőtlen vagyok. Én nem dirigálom a témákat, hogy melyik ragadjon meg, további sorsára sincs befolyásom: a megindult teremtés halad tovább a maga útján.

Ha az életből elém dobódott alak: önmagam vagy egy közelim, megírom, mert nem tehetek másként, mert gondolat-angyalcsinálással sosem foglalkoztam. Ekkor indiszkrét vagyok. Jó! No és? De ha a megsejtett halál közelségével vívódó Csapó Etelke kap meg s fantáziámmal (amely mindig az adatok szilárd konstrukciójú repülőgépén száguld) rekonstruálom Petőfi emlékezetes karácsonyát, vagyok olyan író, mint amikor magamat teregetem ki.

S mit mondjak arról, hogy írói és egyéni pályám benső válságokban gazdag idején megírtam Zrinyi utolsó gombig pontos belső és külső életét úgy azonban, hogy a regény minden soránál önmagamra gondoltam. Magamat írtam meg egy teljesen hiteles Zrinyi életrajzban. Hát ez mi? Kettős indiszkréció? Dehogy! Ritkább valami! Különös konkordancia, mert Zrinyi tragikus hadvezéri pályájában előre láttam az én tragikus irói pályámat - halálom utánra ígérve magamnak elismertetést. Az én «téli hadjárat»-om, amely teljesen sikerült, de gyümölcsét le nem szakíthattam - mint Zrinyi sem Kanizsánál a magáénak gyümölcsét - irodalmi Montecuccolik és Hofkriegsrathok miatt: éppen ez a Zrinyi-regényem volt.

Már tudniillik akkor így gondolkoztam. Ma már nem érdekel. Túlnőttem rajta. Mert az élet nem pihen s én nem pihenhetek, mert magával ránt.

Még valamit. Van művem, tiszta fantázia, csapnivaló; van más, ugyanebből a nemből, nagyon jó. Van művészi indiszkrécióm elsőrangú s van egészen lapos.

Hogy esetleg megbántok ezzel az irodalmi indiszkrécióval valakit? Ez komoly írónál - már aki önmagával szemben komoly - szóba sem jöhet, mint ahogy a masirozó menetszázad az egyetem előtt nem fogja lépteit lehalkítani csak azért, hogy meg ne zavarja döngésével a - szeizmograf bolond tűjét. Aki szeizmograf-tű, az ugorjék ki kötelességszerűen, akkor is, ha föld reng, akkor is, ha szemeteskocsi dübörög arra. Miért lett szeizmográf?

Önmagamat nem bántom, nem kínzom, ha valami újnak véltet akarok vele megfogalmaztatni? Nem ismerjük-e mindnyájan az eszme fellobbanásának fiatalító izgalmát s a formábaöntés öregítő megfeszülését? Beteggé gyötrődve írtam «A sikkasztó»-t, a «Noémi fiá»-ra majdnem annyi könnyem fogyott, mint tintám s a Zrinyi-regényem végéhez közeledve napokig nem mertem a vadkan-jelenet megírásához hozzáfogni, féltem a vértől, Zrinyi halálában a saját - egykor elkövetkező, talán erőszakos? - halálomtól irtóztam, oly vizionárius lett bennem az alkotás formája, oly eggyé váltam vele.

Én életemet pusztitóan szenvedek némely alkotás közben s féljek attól, hogy valakinek ezzel az alkotásommal kellemetlenséget okozok? Sok lenne ezt követelni az «indiszkrét» írótól!

Kiszolgáltatom az egész világot művészetemnek - ha kell -, de viszont feltétel nélkül kiszolgáltatom magam a világnak, kritikának, félreértésnek, üldöztetésnek, gúnynak, elismerésnek és dithirambusznak egyaránt. Külön gyüjteményem van a rólam megjelent becsmérlő kritikákból és támadásokból, örök csalódásom, hogy Karinthy nem figurázott ki az Így írtok ti!-ben s lázasan kerestem alakot Kaffka, vagy Szabó Dezső-regényben, amely hozzám lenne hasonlatos, mert a világhoz, az élethez én is hozzátartozom s az életet ismerni, kutatni, szeretni, felhasználni egyik módja művészetemnek.