Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Földi Mihály: PLÉBÁNOS ÚR GAZDAGÉKNÁL
A Magyar Szinház bemutatója

Pellegrin abbé szókimondó katonapap, aki négy esztendőt töltött el a lövészárokban, ahonnét hazavitte falusi plébániájába az őszinteséget, a nyers egyszerűséget, a szenvedés emlékét és az igaz emberek szeretetét. Népe rajong érte, közvetlen egyházi fenhatósága kifogásolja viselkedését s amikor már-már az a veszély fenyegeti, hogy elmozdítják parochiájából és egy apátság néma falai közé vonultatják, megértő és megbocsátó paptársra csak a püspökben talál, aki nyerseségében megérzi a szívet, botlásaiban az igaz embert, kitöréseiben Isten hű szolgáját s visszavezeti falujába népéhez.

Kétségtelen, hogy ennek az ötfelvonásos francia vígjátéknak is, melyet Clement Vautel regényéből Pierre Chaine és a jónevű André de Lorde írt, szüksége van egy ilyen püspöki lelkű kritikusra, aki megértse szándékait és feloldozza. De melyik írónak és melyik alkotásnak nincs szüksége jólelkű püspökökre!? A világirodalom hullahegye óráról-órára növekszik, a Pantheon és a piac tele van irodalmi sebesültek jajgatásával, haldoklók hörgésével és halottak dermesztő némaságával s a leggörcsösebb erőfeszítések is céltalanoknak bizonyulnak, ha nem a szeretet vizsgálja a becsvágyó szándékot. Ki tudta, idővel, ízléssel, divattal változékony és hangulatok szerint változtatható szempontokkal dacolva úgy kifejezni magát, úgy formába önteni elgondolásait, hogy az eltökélt akarat, a mindenáron való bíráló kedv, a tetszelgő kritikai él fel ne fedezze a mulandóság csiráit a legszebb eredményekben, nem is szólva az évszázadok ködéről, ahová betaszítva, az újszülött is hullafoltoktól kéklik... Goethet és Shakespearet is, Flaubert-t és Franceot is csak «legfittebb kondiciójukban» szabad nézni, de a Clement Vautel-ek tökéletlen formájában is meg lehet találni azt a jószándékot, amely megszerzi nekik az irodalmi abszoluciót és véle az elismerés rangját.

Függetlenül Clement Vautel friss, érdekes és minden túlzásával együtt jó regényétől, a belőle készült darab is egy nagy elgondolást hoz. Szinpadra viszi a katonapap alakját, amely számunkra azért is érdekes, mert a magyar szinpad, sőt az egész magyar irodalom majdnem teljesen nélkülözi a papot, aki ember, aki Isten felszentelt szolgája, a papot, aki él. Ez az alak épp úgy hiányzik irodalmunkból, mint a király, aki nemcsak uralkodik, hanem érez is, s mint a politikus vagy katona, aki azonkívül, hogy - drámában vagy regényben - mindig megváltja a hazát, élő lény is, akinek dobog a szíve és fáj az idegrendszere. Az abbé otthonos a francia irodalomban épp úgy, mint ahogy fontos tényezője a francia életnek és ismerős embere a párizsi és vidéki uccának és szobának, de ez a regény és vígjáték tovább haladt a francia élettel s elhozza nekünk az új abbét, aki nem kedves és finom jelenség, hanem őszinte, nyers, élni akaró és tudó, életet és szívet prédikáló, sokszor az apostolok nyelvén kiabáló harcos ember. Négy évig kint volt a mocsárban és vérben s a saját bőrén át újból, az érzés frisseségével megtanulta szeretni a szegénységet, az őszinteséget, az igazságot s utálni, hangosan, türelmetlenül utálni a képmutatást, a léhaságot, a régiek okosságát, a szív hangjait elnémító, pénzt hatalommal szövetségbe kötő fölényes mesterséget. Mi lesz ezzel a vonzó, sokszor kényelmetlen, de sohasem elfeledhető derék emberrel, ha megfujják a béke kürtjeit és komáival, a vérző és röhögő bakákkal, a szegények csapatával, meg daloló Fiki kutyájával haza kell vonulnia, a polgári életbe, az új életbe, amely csak annyiban különbözik a régitől, hogy százszorosan jobban szereti a pénzt, a kéjt és hatalmat és százszorosan kevesebbre becsüli azokat az erkölcsi és szellemi értékeket, amelyeket fel lehet áldozni érte?

Hát bizony nagyon rosszul megy a dolga derék abbénknak. A szegénység nagy, a nélkülözés mindenfelé sorvaszt, pusztít a betegség, a segítség pedig mindenfelé kevés; hamar kifogy a bor, a cukor, a kávé a parochiából, a papi éléskamra kiürül. Jó lesz jóban lenni az új kegyurakkal, akik megvásárolták a régi kedélyt és friss pénzt hoznak a szegényeknek. Igen ám, de nem olyan könnyű jóban lenni az új urakkal. A pénzük megvan, termelt nekik a háború s most aztán hatalmat, társadalmi rangot és szíveket is akarnak vásárolni. Cousinet úr képviselő, majd miniszter szeretne lenni, hajszolja a nép kegyét s miután megegyezett a magasabb papi méltóságokkal, a tömegekhez a plébános egyszerű szívén és érdesen szónokló száján át akar eljutni. Könnyű ezzel az úrral jóban lenni? Hát még a feleségével! Felesége Lisette de Lizac, a Casino de Paris viharos multú primadonnája, akiben a művészet, a szépség és az élni tudás egyesült a vagyonnal. Ő az új urak asszonya, aki grófok és iparlovagok boldogítása után menyasszonyi fátyolt ölt és reprezentáló úrnő akar lenni, öklével szorítva némaságra vére száját, mely férje ellen szaval és ízletes szeretőkre áhítozik. Új asszony az életben és új alak az irodalomban! Alig ismerkedett meg a kastély régi urának öccsével, már csókolózik vele s Pellegrin abbé rájuk talál. Olyan könnyű velük jóban lenni? Persze, nem újak a bölcsességei s ezerszer elmondták már, «kávéházban és vezércikkben», de vajjon tévedéssé törpül az igazság csak azért, mert sokszor hangoztatják?

Pellegrin abbé kálváriájáról szól a darab. Arról, hogy hogyan nem tud beleilleszkedni az új életbe, a békébe, hogyan űz ez csúfot belőle s hogyan menti meg a gondviselés a legkomiszabb helyzetekből. Az új asszony megszökik Cousinet úrtól s az abbé elindul Cousinet úr kérésére a szökevények után a párizsi éjszakába. Gyanutlanul hajszolja őket a mulatóhelyeken s amikor az egyik lokál népe megcsúfolja, a bibliai Dániel egyszerűségével fakad ki, hogy dícsérje a szívet és szidalmazza az üres életet. Végül csak a püspöke tudja neki megmenteni a plébániáját.

Friss, érdekes és szeretetreméltó ez a papi figura s elgondolkoztató a hangja, amely erős lendülettel száll fel a régi francia kórusból. A marnei csata franciája beszél itt, aki nem finom, hanem ütni-verni is tud, aki nem dekadens, hanem élni akar, aki nem megértő, hanem harcias. Szembeállítása régi francia papokkal és új francia urakkal drámai erejű.

A darab maga, sajnos, nem az. Inkább epikai, leíró, mint robbanó szenvedéllyel összefogó. Hosszadalmas és széteső; járatosabb szinpadi ember a három első képből egy felvonást gyúrt volna. Élő, teljes alak csak kettő van benne: az abbé és az asszony; az epizódfigurákból legfeljebb még a kis táncosnő, aki mindenáron bele akar kerülni az új revűbe; a többi homályba vész, vértelen. Hangos felvonásvégek nem pótolják a drámai fokozást. Az egész darab azonban így is érdekes s elgondolásában, szándékaiban értékes és egyáltalán nem mindennapi. Nem szolgált rá a barátságtalan budapesti kritikára, amely ismét temperamentumos volt, ahelyett, hogy megértő volna, vicces volt, ahelyett, hogy elmélyedne, kedvetlen volt, ahelyett, hogy pártfogó volna, s harcias és fölényes volt, ahelyett, hogy az író szándékait mérlegelné és a szinpad lehetőségeit figyelné.

A Magyar Szinház előadása nagyon sok helyen tökéletlen és hiányos, de sok momentuma akadt, amely százszázalékosan kielégíti a legmagasabb igényeket is. Csortos Gyula ezúttal szerencsés szerepre bukkant. Vonzó, érdekes, kedves; levegőt, hangulatot, embert visz a szinpadra. Mellette áll Réthey megrázóan finom püspöke. Friss volt Báthory Giza.