Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: STELLA

MOHÁCSI JENŐ: STELLA
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
16.

Hétfő este, elhagytuk Apatin vízben fuldokló tetőit, őserdők között a trianoni határhoz közeledik a Stella.

Kabinomban, mely most már a román fiú kabinja is, hármasban ülünk a nyitott kis ablakon át bekandikáló hold derengésében, a táncosnő az alsó ágyon, a román meg én a kis bársonyszékeken. Alig látjuk, de érezzük egymást. Keresztül árad rajtam e két fiatal test fluiduma.

Szól a román:

- Kérem, mondja meg neki, hogy legyen jó hozzám, mert külömben kétségbeesem. Mondja meg neki, hogy nem vagyok a szép szavak barátja, hogy én nem szoktam meg azt, hogy a nők nekem ellentálljanak.

Mondom én:

- Arra kéri, legyen jó hozzá, mert külömben meg kell halnia. Sok nő szerette már, de ő még senkit sem szeretett ezen a világon, az édesanyján kívül. Magát jobban szereti, mint az édesanyját. A maga látása költővé tette, csak én vagyok gyarló és tudatlan ahhoz, hogy le tudjam fordítani azokat a gyönyörű szókat, amiket halkan suttog.

Szól a román:

- Mondja meg neki, hogy Párisban bejáratos vagyok néhány mulatóba. Nem fogok róla elfelejtkezni, szólni fogok a barátaimnak is, okvetlenül szerezni fogok neki egy kis szerződést. Ha pedig jól viseli magát, nálam is lakhat, egyébként sem fogok tőle sajnálni néhány frankot.

Mondom én:

- Párisban magáról fog álmodni folytonosan, pamlagán feküdni, nyitott ajakkal és érezni fogja minden csöpp vérében ezt az alkonyati órát. Azt szeretné, ha nem jönne soha Párisba, - ilyen óra csak egy van az életben, nem lehet, ne is legyen soha mása. - Én pedig azt mondom, tudom, éreztem, hogy tegnap szeretett egy kissé, de ha meg akar ajándékozni engem, akkor szeresse ezt a gyönyörű, magához méltó fiút.

Megcsókolom a táncosnő kezét, érzem, hogy forró, hogy remeg.

Fölkelek, a félhomályban megkeresem a kabátomat, sapkámat, plédemet.

- Hová megy? - kérdi a román, közömbösnek tetszeni akaró hangon.

- Föl a fedélzetre. Fönt maradok, reggel előtt nem is jövök vissza. Ez az utolsó éjszakám a Stellán. Fönt maradok a kormányosnál.

Az ajtóhoz tapogatódzom. Kitolom, pillanatig sem nézek hátra, gyorsan betolom magam mögött. Ebben a szempillantásban hallom, hogy valaki belülről ráfordítja a kulcsot, az én kabinomban.