Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: STELLA

MOHÁCSI JENŐ: STELLA
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
6.

- Monsieur, - izgul felém a fiatal román, - ki az a nő, akivel az előbb beszélgetett?

- Szófiai hölgy.

- Tud franciául?

- Azt hiszem, nem tud.

- Kérem, mutasson be neki.

- Majd alkalomadtán.

Ne olyan mohón, fiatalember. Olyan fontos, olyan sürgős? A kérés hagyományos szava mögött sértő, kíméletlen követelést hallok. Eszköznek kíván fölhasználni, aztán félrerúg, mai fiatal urak szokása szerint. Mi mások voltunk, tíz-tizenkét esztendővel idősebbek. Mi nem mutattuk fiatal korunkban, hogy milyenforma a mi vélekedésünk az öregebbekről. Egyáltalában, e pillanatban érzem legerősebben, micsoda igazságtalanság történt az én nemzedékemmel. Mi még tiszteltünk, de bennünket már nem tisztelnek, bennünket tiszteltetnek.

Ez az ifjú ember első perctől fogva bosszantott. Pedig ha méltányos vagyok, el kell ösmernem, hogy csinos, finom, érdekes rassz. Valami nagy és telivér önbizalom árad ki belőle, sőt valami veszedelmes akarat sugárzik ki a szeméből, mely kényszeríteni kíván valamire, csak még nem tudom, mire. Pedig rám nem hat az efféle titkos akaratátvitel, fiatalember, engem még senki nem tudott elaltatni, ifjú ember. A magam akaratából, az más, sokat, mindent.

Ni, most látom csak, milyen karikás a szeme. Bizonyára nem aludt.

- Hogy aludt az éjszaka? - kérdezem, de a szavam nem lágy, ahogy akartam, hanem durván csattan el. Nem tehetek róla, mégis ő az oka.

- Sehogy.

Ime, a válasz sem barátságos.

- Nem feküdt le a szalonban?

- Nem. Csak ültem. Aztán, hogy azt a sok csúnya alvót láttam abban a teremben, ahol enni szoktunk, elment a gusztusom az evéstől. Ma délben alig bírtam legyűrni az ebédet.

Finnyás ember határozottan, de ha ilyennek nevelték. Vagy pláne ilyennek született. Nem tehet róla, úgy látom.

- Monsieur, mondok valamit. Menjen a kabinomba, a hármas szám, mindjárt elől az emeleten, nyitva van. Másszon föl a felső ágyra, pihenjen le egy keveset. Majd két óra mulva felköltöm.

Látom, a szemébe melegség ömlik. Váratlanul érte az ajánlatom. Így szeretem ezt, a jószántamból. Engem nem kényszeríthet senki semmire.

Hát nem elfelejtettem, hogy meg akartam híni a táncosnőt meg a kormányost a kabinomba, egy pohár likőrre? Hát nem elfelejtettem?

Nem baj. A román fiúnak aludni kell.