Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 4. szám · / · MOHÁCSI JENŐ: STELLA

MOHÁCSI JENŐ: STELLA
A Nyugat novellapályázatán díjjal kitüntetett pályamű
3.

Vacsora után fölmegyek a födélzetre, mely a Stella harmadik emelete. A rusztsuki lámpák már távol pislognak, búcsút veszek ezektől a halvány lámpacsillagoktól. Megint egy város, melyre csak a hajó páholyából tekintettem, melybe nem tettem be a lábam, nem ösmerem az embereit, asszonyait, a tetők alatt fölfakadó sorsokat, eseményköröket, melyek az én életkörömmel ugyebár sohasem fognak érintkezni. Kár ezért is, mindenért, amit élni elmulasztottam. Kár.

A felhők eltakarodtak a félhold elől, mely lomhán tekint le a mélabús tájra, a vízből meredeken kiugró, de síkságba vesző bolgár partra, a halvány, szinte végtelenbe ködlő román Dunára. Hetek ót ráfeküdt a víznek lidércnyomása a szerencsétlen román alföld már lélegzeni sem tudó mellére. Enyhe szél ellen úszik a Stella csapkodva, szinte félálomban, szirtektől, zátonytól nem fenyegetve, a magas vizen.

Párok járnak föl és alá, szlávnyelvű szavak beleméláznak a szélbe, cigarettatüzek villóznak, ez éjszakai órában félárbócra eresztődött az élet.

Megismerni vélem a román fiatalembert, a korlátnak támaszkodva ül, féloldalt fordulva, a vízbe bámul.

- Monsieur, kapott kabint? - kérdezem.

- Nem.

- Mért nem bérel magának hálóhelyet?

- Ó, köszönöm, igazán nagyon kedves. Nem az én gyomromnak való. Mint valami kaszárnyában, négyen egy szűk fülkében, négy kigőzölgés, a víz színe alatt, ahol még ablakot sem lehet nyitni.

- Én már sokszor aludtam így lent, közös fülkében. Úgy látszik, igen kényes.

- Az vagyok, sajnos, vagy hálaistennek. Önnek egyedül van kabinja?

- Egyedül.

Ejnye, úgy látszik, arra vár, hogy fölajánlom neki a kabinomat. Nekem sohasem ajánlotta föl senki a kabinját, még olyankor sem, amikor még közös fülkében sem akadt hely.

Ha az a jó ember vagyok, akinek tartanak, akkor most meghívom a kabinomba. Ha az a praktikus ember vagyok, akinek nem tartanak, akkor megfizettetem vele kabinom felét.

Én is csak egyedül szeretek utazni.

- Helyes. Én is. Akkor úgyis hiábavaló volna a meghívásom.

- Hová utazik? - töröm meg az ellenséges csöndet.

- Párisba.

- Á, Párisba.

Párisba még állóhelyen is érdemes utazni. Kedves uram, finnyás, kényes ifjú ember, én nem utazom Párisba. Én Pestre megyek, aztán legalább is tíz évvel idősebb vagyok, azért van fülkém.

- Tán ösmeri Párist? - kérdezi hanyagul, unatkozva.

- Ösmerem. Szeretem. Imádom.

- Ó igen, kedves város. Mulatságos város. Ott járok egyetemre, avagy precizebben, ott kerülöm az egyetemet.

Mit mondjak? Hogy én is jártam ott az egyetemre, avagy precizebben, én is kerültem, mert folytonos mámorban bolyongtam, nem a bortól, nem a mulatságoktól, nem a nőktől? Hanem Páristól, mindentől. Mit mondjak, bukaresti ifjú ember? Páris kedves, mulatságos.

- No, jó éjszakát!