Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Alkalay Ödön: MIÉRT HATNAK MÉG MA IS AZ IBSEN-DRÁMÁK?

Jelentős munkák reprizének alkalmával mindenekelőtt az a kérdés izgat bennünket: mi van abban a műben olyan, ami túléli az időt, - remélve emellett, hogy nemcsak a költőről, de a dráma törvényeiről is sikerül valami lényegbelit megtudnunk.

Figyelemreméltó, milyen hatásosak maradtak az Ibsen-darabok, holott az eszméi ma már nem korszerűek többé; holott a kor szkeptikusabb lett és Ibsen legszemélyesebb gondolatának, melyet minden egyes darabjában variál: «hogy az életet az igazságra kell felépiteni» éppen annyi jelentőséget tulajdonítunk, mint az ellenkezőjének, «hogy az életet nem lehet az igazságra felépíteni, mert az élethazugság az élet szükségszerűsége» - ez a gondolat az, melyet Ibsen az ő véres önszatirájában, a Vadkacsában kifejez.

Nemrég Ibsennek azt a két drámáját láttam, amelyek a két ellentétes állítást a legnagyobb élességgel állítják fel: a «Társadalom támaszait» és a Vadkacsát.» Az egyik állítás éppen olyan elfogadhatónak vagy el nem fogadhatónak hangzik, mint a másik.

A Társadalom támaszaiban nincsen talán egyetlen jól megrajzolt jellem sem. A Vadkacsában mindenesetre ott van Hjalmar Ekdal mesteri figurája (melyet Bassermann nagyszerűen játszik). A fölületek embere, aki sohasem látja meg önmagát, milyen ő a valóságban, aki minden komoly dolog elől kitér és egy magasabb cél ürügye alatt minden igazi nehézséget kikerül. Egy ember, aki csupa gyöngeség, és ha ezt a gyöngeséget egy művésznél talán elviselhetőnek is találnánk, a művésziség megbocsájtató lénye nélkül csak komikusnak érezzük. Hjalmar Ekdal nem az az ember, mint akinek őt talán Ibsen gondolta; akinek az élethazugság szükségesség, hanem csak egy bizonyos fajtája azoknak az alapjában véve nem is érdekes embereknek, akiknek idealista gesztusaik, de realisztikus, egoista tetteik vannak. Ha ez az alak még oly mesterien is van rajzolva, a darab nagy hatását nem ez az alak, hanem sokkal inkább a tragikus mese hozza meg.

A Vadkacsa meséje a következő: Egy férfi feleségül vett egy nőt, akinek férjhezmenetele előtt egy gazdag emberrel, mint annak gazdasszonya, viszonya volt. A gazdag férfi, aki (mint Ibsennél ez oly gyakran előfordul) a legalávalóbb tettek egész sorával szerezte vagyonát, továbbra is támogatja egykori szeretőjének családját. A gazdag ember fia, az ibseni ideális követelmény képviselője, felvilágosítja a férjet felesége előbbi viszonyáról; a férj megtudja, hogy a tizennégyéves gyermek is, akit idáig saját gyermekének tartott, nem az övé. Elhagyja a házat és elutasítja magától a gyermeket. A szegény gyermek annyira szívére veszi a szeretett apa kegyetlenségét, hogy önként a halálba megy, abban a pillanatban, amelyben világossá lesz, hogy a férj és apa nem bírja magát a megszeretett házasságból és apaságból kiszabadítani.

A Társadalom támaszainak a meséje a következő: Bernick konzul egyik Amerikába kivándorolt barátjára fogott egy tolvajlást, melyet sajátmaga követett el. A hamis váddal terhelt ember visszatér Amerikából és ettől fogva állandóan veszélyezteti a konzul exisztenciáját. A konzul ráveszi barátját, hogy térjen vissza Amerikába, még pedig a konzulnak a hajóján, amelyről tudja, hogy el fog sülyedni. Ugyanezen a hajón utazik a konzul fia is, ugyhogy a konzulnak bűneiért saját húsán és vérén kellene bűnhödnie.

Vannak ősmesék (valószínűleg nem sok), melyek néhány mondatba összefoglalható, tipikus életsorsokat szimbolizálnak és mert az Ibsen-darabok ilyen ősmesékre vannak felépítve, tartom őket éppen elpusztíthatatlanoknak.

Az ősmese a Vadkacsában: Egy fiatalember azt hiszi, hogy jót cselekszik, ha ideáljait az életre alkalmazza, pedig az élet nem tűri az ideálok alkalmazását; az ideálnak kíméletlen keresztülvitele következtében emberek válnak boldogtalanná és egy ártatlan meghal.

A Társadalom támaszaiban: Egy ember, hogy gazságának nyomait eltüntesse, újabb gazságot akar elkövetni, gazságának tudóját el akarja veszejteni és ezáltal csaknem saját fiának okozza halálát.

Mindkét darabban érezzük a sorsot.

Sorsnak érezzük azt, ha valamely életben olyan értelem látszik rejleni, amely a világegyetem törvényeiből folyik. Bűnre bűnhödés következik és ha a bűnhödés megfoghatatlan összefüggések következményeként lép fel, ez annál inkább látszik megfelelni a világegyetem törvényeinek.