Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

Schöpflin Aladár: MOLIÉRE-REPRIZEK A NEMZETI SZINHÁZBAN

Moliére-rel ősidők óta kisérletezik a Nemzeti Szinház. Már a magyar szinészet hőskorában kezdték, azóta is ahány kitünő vigjátéki szinészünk volt, mind ambicionált Moliére-szerepeket, elég értékes Moliére-tradició is fejlődött ki, amely ma is eleven még, úgyhogy a szinház Moliére-előadásai mindig bizonyos tisztességes színvonalat jelentenek, - de a közönségre nem lehetett máig sem rádisputálni a vígjáték nagymesterének népszerűségét. Akik bejönnek a szinházba, csak jól mulatnak, de kevesen jönnek be. Vagyis, aki megkapja, szivesen veszi, de nem vágyik utána. Úgylátszik, a mi szeszélyes és kiszámíthatatlan közönségünknek nem elég, hogy egy darab szép és mulatságos, azt is megkívánja, hogy speciális kedve szerint és bizonyos speciális fokban legyen mulatságos és jó. Arról, hogy némi irodalomtörténeti érdeklődés is legyen a mi közönségünkben, nem is lehet szó, - nagyon kevesen vannak, akik műveltségi kényszernek érzik, hogy a világirodalom nagy költőit a szinpadról ismerjék.

A Nemzeti Szinház azért nem hagyja abba a küzdelmet és el kell ismerni, hogy Moliére-előadásai többet és komolyabbat jelentenek, mint éppen csak konvencionális kötelességteljesítést, kedvetlenül lemorzsolt áldozást a szinház hivatalos jellegének jelzésére. Ambicióval és gonddal vannak kidolgozva, igen jó szereposztással, s néhány szinészünk valóságos specialista, Moliére-szerepekben adja legjobb alakításait. Elsősorban Horváth Jenőre gondolunk, akinek egész lénye, a megjelenése, hangja, egyéni beszédmódja, kultúrája predesztináltan moliérei, egyenesen azoknak a derék, puhaszívű és komikusan gyenge idős polgároknak ábrázolására termett, akik előfordulnak a francia mester legtöbb darabjában. Várady Aranka, akit a közönség leginkább pathetikus szerepekben szokott méltányolni, érzésem szerint született vígjátéki szinésznő is, a regiszterében benne van az a finom úri kultúra, elmésség és könnyüség, amely a Moliere-szerepek ábrázolásában a fődolog. A groteszk női szerepekre pedig elsőrendű alakító erő Kiss Irén. Somogyi Erzsi leányos kedvessége azokban a szerelmes fiatal leányszerepekben érvényesül hiánytalanul, amelyeket a költő komikus vagy ellenszenves nőalakjaival állít szembe s melyekben a naiv, természetes érzést és a józan észt állítja szembe a félszegséggel és ízetlenséggel. A groteszken komikus férfiszerepekre egész sereg jó szinész van a társulatban, köztük első helyen Sugár Károlyt kell említeni, aki ritkán jut képességeivel arányban álló szerephez.

Ezek a szinészek és még néhányan mások játszanak A tudós nők sok-sok év után újra szinpadra került új előadásában. Ez a darab Moliere pályája végének terméke, rendkivül erősen áll a szinpadon ma is, a témája a sznobizmus és különösen a női sznobizmus megtréfálása, halhatatlan s még külsőségeiben sincs annyi ódon íz, mint a legtöbb más Moliere-darabban. A francia vígjáték talán raffináltabban, de ugyanezt csinálja ma is: a moliérei alakok újra meg újra megjelennek a modern párizsi szinpadon s a szerkezet törvényei, a hatásuk elosztása lényegében ma is ugyanaz és ugyanaz a naivság, melyet az író közönségéről feltételez. Sokszor érezzük, hogy Molieret utódai alaposan kibányászták, két évszázad óta járnak rá erre a bányára és még mindig találnak benne nemes ércet. Csakhogy ennek a bányászatnak a nagy költő vallja kárát, a naivabb néző abba a furcsa csalódásba esik, mintha ezek az eredeti ős-motívumok volnának a másodkézből valók. A nagy költőnek senki sem árt annyit, mint tanítványai, akik elkapkodják és közhellyé teszik azt, ami benne friss és új volt.

A tudós nők előadása a hagyományos stílusban pereg le, pontosan megfelelő tempóban, a hatásuk kihasználásával, a realizmus és a játékosság közötti középút hibátlan betartásával, merészebb újítás nélkül. A vele egy estén előadott másik Moliere-darab, a Szerelem mint orvos előadása a legteljesebb ellentét. Ez a bohókás, könnyű kedvvel írt darab, melyben a költő mélyen elrejtette lényének szomorúságát és csak a groteszk orvos-jelenetekben árul el valamit élettapasztalatának fanyarságából, féligmeddig commedia dell' arte, de azt is lehet mondani, a 19. század egy szinpadilag nagy szerepre jutott formájának, az operettnek mintegy előre megérzése. A nő alig játszik benne fontos szerepet, a fősúly az alakok vídám kergetőzésére van fektetve. S itt fogja meg a dolgot az előadás. Teljesen a mozdulatra veti a hangsúlyt: az egész játékot táncra igazítja be. Az alakok beállítása egészen marionette-szerű, a maszkoktól a tipegő, táncos mozgásig, a játékos beszéd folyton érezhető ritmikus tagolásáig. Az ember folyton érzi, hogy itt a szinjáték ősformájára kerülünk vissza, amely voltaképen tánc. Minduntalan megfeledkezünk magunkról és abba az illuzióba esünk hogy operettet játszanak előttünk. Ebből az előadás valami különös súlytalan lebegést kap, minden hatás érvényesül, a darab úgy «jön ki», ahogy a költő elképzelte. A szinészek tökéletesen beilleszkednek ebbe a stílusba, elemükben vannak, azt csinálhatják, ami mesterségük lényege: játékot s jókedvvel, igazi könnyűséggel csinálják, semmivel sem éreztetik, hogy bohóskodásuk mögött nehéz és komoly munka van. Radó Mária és Sugár Károly vezetik az előadást, de a többi szinészek is, apró szerepeikben, kivált Gyergyai csakis groteszk mozgásból álló néma szerepében - mind pompásan végzik dolgukat. Az ember magával hozza szivében a tiszta derüt, mikor kijön a szinházból a nyirkos téli utcába.

Ez az előadás még tavalyi - a mult év elején betegségem miatt nem láthattam, - akkor a kritikában nagy sikere volt, a közönség azonban csak két-három előadás erejéig érdeklődött iránta. A mi közönségünk szereti a szinészeit, de nem szereti őket elég kulturával, a legjobb produkciójuk iránt nem érdeklődik, ha nem a pillanatnyi divat szerint való.