Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 3. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Balassa József: BÁNÓCZI JÓZSEF

Szelíd, jóságos és tudós volt, Ezzel a három szóval jellemezhetjük Bánóczi József egyéniségét, legfeljebb még azt tehetjük hozzá, hogy nagy tudása mellett szerény volt. Nem kérkedett azzal, amit tudott, hanem olyan természetesnek tartotta, hogy otthonos volt a filozofiában, az irodalomtörténetben, a nyelvtudományban, a pedagógiában. S ezek az ő nemes emberi tulajdonságai magyarázzák meg életének sajátságos folyását, azt, hogy ő, aki tudással gazdagon felszerelve, nagy lelkesedéssel és tettre vágyva indult el az élet útján, csak az első években ért el külső sikereket, elismerést, a pálya kezdetének e felfelé ívelése után egyenes irányban, csendes, szorgalmas munkában telt el egész élete. 1878-ban lett egyetemi magántanár, 1879-ben akadémiai lev. tag, azután megmaradt ezen a fokon élete végéig. Az egyetemen megkapta a rendkívüli tanári címet, az Akadémiában élete végéig, csaknem ötven évig megmaradt a lev. tagok sorában, pedig ha pályabírálat, jelentés kellett, Bánóczi mindig készségesen és kitünően helyt állott. A Kisfaludy-társaság megbízásából írta meg Kisfaludy Károly életét, a magyar életrajzirodalom egyik legjobb termékét, de a tagok közé nem választották be. S ezek a külső sikertelenségek nem kedvetlenítették el; sohasem panaszkodott, sohasem volt sorsával elégedetlen, mosolygott és nyugodtan folytatta tovább tudományos és hivatalos munkásságát, mert a munka maga szerzett neki gyönyörűséget és élvezetet.

Bánóczi tudományos pályája abban az időben kezdődött, amidőn a hetvenes évek liberalizmusa megnyitotta a tudományra szomjazó zsidó ifjak előtt a papi és orvosi pályán kívül a többit is. Ekkor került Budapestre a dunántúli falusi zsidó fiú a gimnázium ötödik osztályába. A véletlen úgy intézte, hogy négy kis gimnazista került itt össze, akik egy életre szóló barátságot kötöttek: Bánóczin kívül Alexander Bernát, Salgó Jakab, a kiváló elmeorvos és Szalárdi Mór, a magyar gyermekvédelemnek egyik legelső apostola. Bánóczi és Alexander együtt ültek az egyetem padjain is, s együtt járták be a német egyetemeket (Bécs, Berlin, Göttinga, Lipcse), azután Párizst, Londont, hogy filozófiai tudással gazdagon s nyelvismeretekkel is felszerelve térjenek vissza hazájukba. Csaknem hét évet töltöttek külföldi egyetemeken, a szegény, önmagára utalt zsidó diák nélkülözései között és szívósságával. Megható olvasmány e tanulóévek rajza s a nyári szünidők időtöltése Szentgálon, Bánóczi szüleinél, amint ezt Alexander Bernát a Bánóczi-Emlékkönyvben elmondja.

(Nagyon ajánlanám, hogy aki Hatvany Lajos nemrég megjelent regényében olvasta a hetvenes évek zsidó kereskedő családjának rajzát s benne gyönyörködni tudott, olvassa el Alexander megemlékezéseinek e néhány lapját, hogy ne visszataszító és hamis képet kapjon a rövidéletű magyar liberalizmus e kezdő éveiben a zsidó kereskedőcsalád és a magyarságért élni és dolgozni akaró zsidó fiatalság lelki életéről.)

Bánóczi e külföldi tanulmányutakból hazatérve a tanári pályára lép s a tudós pálya vonzza és vezeti. A filozófián kívül a nyelvtudomány érdekli legjobban. Ezirányú érdeklődését Szarvas Gáborhoz fűződő barátsága magyarázza meg. 1872-ben indul meg a Magyar Nyelvőr, Szarvas Gábor merészhangú, harcos folyóirata, s Bánóczi ott van az első dolgozótársak között. A falusi nép között nőtt fel s egészséges nyelvérzékét elméleti tudása csak erősítette. Így lett ő a Nyelvőr egyik legszorgalmasabb népnyelvi gyűjtője a folyóirat első évfolyamaiban. Elméleti dolgozatai a filozófiai műnyelv kérdéseivel foglalkoztak. “A bölcselet magyar nyelve" c. cikksorozata nagy tudással, elmeéllel foglalkozik a filozófia magyar műnyelvével; az elme szóról írt fejtegetése valósággal mintaszerű.

Szarvas Gábor bíztatására írta meg Révai Miklós életrajzát, mellyel akadémiai pályadíjat nyert. S ez az életrajz is mutatja, hogy írói készsége, könnyű, szellemes előadása milyen alkalmassá tették őt az író és az ember képének megrajzolására. Még szebben mutatkozik ez a képessége másik irodalmi életrajzában, Kisfaludy Károly életében. Beöthy Zsolt így állapítja meg Bánóczi Kisfaludyjának helyét a magyar életrajzirodalomban: “Bánóczi Révaija, de különösen Kisfaludyja mintegy közbülső helyet foglalnak el a Jókai (Mikszáthtól) és a Vörösmarty (Gyulaitól) életrajz között." “A pszichológiai tudásnak nem iskolássága, hanem finom biztossága és gyakorlottsága tünteti ki főkép hősének jellemképét és fejlődésének vázlatát: belső életrajzát." Igazságtalan támadások is érték az életrajz miatt, de nem kedvetlenítették el.

Bánóczi igazi tere és ereje filozófiai munkássága. Alexanderral együtt a német egyetemeken Kant tanulmányozásába mélyedtek s itthon ennek a munkásságuknak gyümölcsét akarták megérlelni. Alexander megírja kitünő Kant-tanulmányát s Bánóczival együtt lefordítják a Kritik der reinen Vernunft-ot. Ezt a nehéz munkát úgy végezték, hogy mindegyik elvállalta a könyv egyik felének lefordítását, azután kölcsönösen átnézték és javították egymás munkáját, végül mindketten átrevideálták az egészet. Így lett ebből a műből egyik legkitünőbb tudományos műfordításunk. 1881-ben megindítják a Filozófiai Írók Tárát, s a bizalmatlanul fogadott vállalat igen nagy sikerrel járt: ma már 35 kötete jelent meg, igen sok közülük több kiadásban.

Meg kell emlékeznünk Bánóczi pedagógiai és hivatalos működéséről is, hisz életének legnagyobb részét ott töltötte az izr. tanítóképző igazgatói szobájában. Nem hideg adminisztrátor volt, hanem igazi pedagógus vezető s a növendékeknek valóságos atyja. Ismerte mindegyiket s talán saját, nélkülözésekkel telt diákkora tette oly jóságossá, hogy legfőbb gondja volt a szegény zsidó tanítójelöltek anyagi bajainak elhárítása.