Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · SZINHÁZI FIGYELŐ

HARSÁNYI ZSOLT: PIRANDELLO

Kissé akadémikusan hangzik, de a legmáibb való élet parancsolná: a dramaturgiai értékeléseknek ideje volna valami reális, módszeres alapot adni. Az élet már túlságosan zagyva és szigorú tételekért áhítozik. Új enciklopedisták kellenének, a fogalmak megújhodott definicióit kellene megkeresni, itt volna az ideje a monstre-reviziónak, amely nyájba gyüjtse és elindítsa a vezetésüket vesztett és riadtan bégető nézeteket.

Ennek az enciklopédiának volna egy címszava: «A modern szinpad problémái». Szerény ajánlatom, hogy ennek a címszónak részletes megbeszélésénél térnénk vissza ahhoz a módszerhez, melyet a mai kritika álszeméremből és lustaságból messze elkerül: a dramaturgiában igenis válasszuk el a költőt és a szinműírót. Az esztétikusok ma úgy kerülik ezt az ösvényt, mint a forró kását. Magasra vont szemöldökkel és magasra vont vállal mondják a jobboldali padsorokban, hogy hiába minden, a szinpad üzleti vállalkozás, amelynek parancsoló törvényei vannak, viszont villogó szemmel és inkább ökölbeszorított, semmint manikürözött kézzel mondják a baloldali padsorokban, hogy a mai szinpad aljas, üzleti és irodalomtalan, a korhadt tömegízlés e Carthagója pusztíttassék el a föld színéről. Holott igen könnyű volna végiggondolni, hogy a színpadi szerzőben két egymástól rangban független ember lakik: a költő és a szinműíró. Ezzel a módszerrel hamar meglátni és ami a fő, tisztán, hogy például Ibsen egy igen lendületes, bár mára egy kissé elavult vezércikkíró és egy elsőrangú dramaturg együttese, Sardouban egy alantas iró és egy remek szinműíró éltek együtt, Henri Becqueben pedig egy közepes közönségismerő, meg egy nagyszerű iró. De a szemléletnek ettől a módszerétől a kritikának mind a két parlamenti oldala húzódozik egy kissé. A szinpad-pártiak azt kiáltják, hogy a költők nem ismerik a közönséget, holott a szinházba elvégre közönség jár, a poézis-pártiak, azok még haragosabbak, szerintük az irodalom szent és szuverén, a szinház vegye le a kalapját és fogja be a száját, ha költővel beszél. Közben egyiknek sem jut eszébe, hogy Shakespeare a legtündöklőbb költő is volt, a legravaszabb és legszándékosabb szinpadismerő is volt és még hozzá üzleti alapon működő szinigazgató is volt. Aki azt tanácsolta volna neki, hogy kövesse gáttalanul művészi álmait és ne tegyen koncessziókat a közönségnek, annak éppen úgy a szeme közé nevetett volna, mint annak, aki erőteljesebb pénzkeresetre és a közönség kegyének agyafurtabb hajhászására intette volna. A szinpadi közölhetőség szabályai az ő álmait sohasem láncolták meg, neki nem volt a szinműírással lelki viaskodása. Költő is volt és sikere is volt. A szinpadi költőnek mindenek előtt egyet kell tudni: a dramaturgia a szerzőnek és közönségének egyetlen közös anyanyelve. Aki gyűlésre hívja embertársait, hogy valami fontosat elmondjon nekik, az igen oktalanul cselekszik, ha az egybegyűltekhez arabusul kezd beszélni. A nagy titok igen egyszerű: csak azt az egyet kell tudni, hogy szép és nagy dolgokat hogyan kell kifejezni a hatás nyelvén. Ha sikerült, akkor költő is maradtál, sikered is van.

Pirandello a szinműíróknak azokhoz a fajtájához tartozik, akik a darab eljátszása után csorbítatlan költői ranggal, de siker nélkül mennek haza. Ami költő benne, az nem okoz problémákat. Finom művész ő, mindenki számára hozzáférhető, szűziesen tiszta hitű és igaz író. Két világtörténelmi korszak határán álló kusza korának igaz fia. Az élet minden szakmájában sóvár igazságkutatók tünődnek az új archimedesi pont felől, melyen megállván, ne sarkaiból vessék ki a világot, hanem éppen ellenkezőleg: ezt a sarkaiból kivetett, ideges és aléltan támolygó világot valami szilárd ponthoz rögzítsék. Freud kinyitotta lábunk alatt a csapóajtót és lemutatott, mi pedig borzadva eszméltünk rá, hogy önmagunk sötét ismeretlenségének milyen ijesztő lávatengere felett éltünk eddig, Einstein pedig az eddigi életünk fölé boruló ezüstcsillagos kék díszletkupolán nyitott meg egy tetőablakot és mi iszonyodva néztünk ki rajta, látván, hogy felettünk sincsen semmi bizonyos. A lelkek rettegnek ettől a bizonytalanságtól és bizonyosságot keresnek. Pirandellóban is felhördül a panaszos jelszó, mikor a megfogható támaszték mohó és ijedt hajszolása közben reménytelenül látja, hogy minden inog, elhajlik, léggé oszlik, megrendül a kezében, amihez csak hozzámarkol. A becsületesség örömét egy aljas kitartottban véli megcsillanni, az apai szeretetet egy olyan emberben sajogtatja fel, aki tudja, hogy nem apja a hűtlen asszony magzatának, a tiszta ész öntudata az őrület bizarr következetességében lebben meg nála egy pillanatra, minden szó az ellenkező fogalmat fedi, az ábrázat az álarc mögött teljesen ellenkező életet él, semmi sincs a helyén, minden zagyva és paradox, - és az egészből nagyon távoli derengéssel kissé lemondóan reménytelenül, egy elhúnyó csillag utolsó sugarai pillantanak az őrületnek erre az óceánjára: az emberi gyöngédség, amely egészen sajátosan csak a Pirandellóé, és új szin gyanánt illesztendő abba a spektrál-sorozatba, amely Flaubert szemérmes és monumentális mélabújától Dickens erőszakos és harsogó emberszeretetéig az emberi meghatódás szineit foglalja magában. E lírikus aláfestés nélkül nem volna egészen az övé, amit mond. Ez a relativitás, ez az irodalmi einsteinizmus, messzire követhető írók és nemzetek különböző kedélyén keresztül. Pirandello szoros rokonságot tart Unamunóval. Mindkettő egy azonos mondatba préselhető össze: a valóság és az igazság nem mindegy. Unamunónak az a tétele, hogy az embernek a léttel szemben négy különböző attitudeje lehetséges, és pedig: akarok élni, nem akarok élni, akarok nem élni, nem akarok nem élni, - egészen pirandellói, és Niebla című regényének az a részlete, mikor az író kigondolt regényalakja egyszer csak fizikailag felkeresi az írót, mert ő már ki van találva, és az élet csak viszonylagos valami, beleilleszthető a hat szerepről szóló Pirandello-darabba. De eljuthatunk ezen a nyomon a legexaktabb és legtréfásabb hangig is, például a mulatságosan amerikai Oliver Wendel Holmesig, aki az Autocrate of the tableben azt magyarázza, hogy mikor Joe és Tom az asztalnál ülnek és beszélgetnek, akkor annál az asztalnál fizikailag is hatan ülnek, mert ott ül először az a Tom, akinek Tom képzeli magát, másodszor az a Tom, akinek őt John képzeli, harmadszor az a Tom, aki valóban ő, és még ott ül az ugyanilyen háromfajta John is. Mindez egészen pirandellói, mégsem az ő szabadalma. De őt lényeges íróvá teszi a finom és hervadó lírának az az egyéni volta, amelynek zenekísérete minden sora mögül igen halkan és előkelően kihallatszik.

A költő Pirandellónál azonban sokkal komplikáltabb a szinműíró ügye. Azt mondtam az imént, hogy nincs szinpadi sikere. Ezt kénytelen vagyok fentartani. Nemcsak a budapesti Városi Szinházban nem volt sikere, ahol nem is lehetett volna, mert ismeretlen tárgyú társalgási darabokat, amelyeket intim stílusra szánt a szerző, egy óriási nézőtér előtt ismeretlen nyelven előadni, ez maga a matematikai bukás. De úgynevezett közönségsikere még egyáltalában seholsem volt. Világkörútját végesvégig üres házak és telenyomtatott interju-kolumnák jelzik. A «Sei personaggi» vigszinházi sikere a furcsa és kitünő előadásnak szólt, meg annak, hogy nálunk szinházi gourmanderiák iránt több az érdeklődés, mint más európai városokban. De általában véve Pirandello ma a világ egyik leghíresebb szinműírója és a világ egyik legközepesebb szinházi vonzóereje. És ennek okát egy látszólag paradox mondatban tudom megmutatni: Pirandello azért lett olyan híres szinműíró, mert nem tud szindarabot írni.

A szinház lényege a rivalda vonala. Vékony vonal ez, de egy világot jelent. Hogy Pirandello nyelvén szóljak, a valóságot választja el az igazságtól. Az igazság lent ül a nézőtéren. A közönség ez, a megtestesült pozitivum, a tény, a megtámadhatatlan realitás. A rivaldán túl pedig a valóság ül, a tetszőleges igazság, ami nem igaz, hanem «annak égi mása», mégis igaz, mert Arany János fogalmazása szerint úgy hazudik a költő, hogy nem lehet rajtakapni. A közönség azért megy szinházba, mert tudja ugyan, hogy ami ott fenn történik, abból egy szó sem igaz, de azt is tudja, hogy valóságot fog kapni, mert a szinműíró, a díszlet, meg a szinész meg tudja őt győzni erről. Mindegy, hogy a valószerűség mely síkján folyik a történet, lehet naturalista szindarab, lehet tündérmese operettszámokkal, mindegy, csak valóságának stílusa törést ne szenvedjen és elejétől végig hinni tudjam, amiről tudom, hogy az egészet hazudják. Egyetlen szóban: a szinház ősi lényege az illuzió.

Pirandello, a bonni német egyetemet végzett szegény olasz filológus, hazament középiskolai tanárnak. És mint a világ minden sarkában ezer és ezer vidéki tanár, ő is elkezdett szindarabokat írni. És nem értett hozzá ő sem. Soha kevesebb dramaturgiai érzék nélkül nem ültek még neki darabtémáknak. De míg a világ óriási tömegű titkos drámaírói a rabszolga nekikeseredett verejtékével igyekeznek a zsarnoki szinpad nehéz parancsait teljesíteni, Pirandello már eleve ellenségként kezelte a zsarnokot. Mivel nem volt született érzéke a jó alváz-építéshez, nem épített alvázat. Mivel nem volt érzéke aziránt, hogy mely téma tűri a szinpadot, nem is törődött vele, megírt dramatizált formában mindent. Mivel nem tudott ügyes felvonásvégeket kihegyezni, abbahagyta a felvonást, ahol éppen jól esett neki. Ezeket a darabokat, iskolapéldáit a szinpad nemismerésének, nem adták elő. De ez, mint az igazán hívő embereknél szokott történni, őt sem hűtötte le, hanem még dühösebb küzdelemre buzdította. Harminc éven át egyebet, mint vérszemet, egyik darabjáért sem kapott. Végül ebben a Don Quijote-harcban már ott tartott, hogy tanári íróasztalának éjszakai petróleumlámpája mellett pusztító cézárként törölte el a világ legősibb szinházi elveit. Eltörölte a felvonásközt, eltörölte a díszletet, a függönyt, a sugót, dúlt jobbra-balra, mint egy nihilista, amit könnyen megtehetett, senkinek sem tartozott felelősséggel. Ha még egy lépéssel tovább megy ebben a rombolásban, elérkezett volna oda, hogy eltörli a szinészeket is, és akkor elérkezett volna, mint földkörüli utas, a kiinduló ponthoz, a könyvdrámához. De mielőtt ezt az utolsó lépést megtehette volna, előadták. Nem azért, mert jó volt, vagy rossz volt, amit írt, hanem mert izgatóan furcsa volt, és mert soha senki még ilyen talentumos, de ennyire antiteatrális műveket nem vetett papirra. És mikor eljátszották, itt állt egy szinműíró, mint valami paradox csoda, aki evangéliumszerűen tagadja a szinműírást. A szinház ősi elveinek ez a szenvedélyes tagadása olyan erővel lázongott a darabjaiban, hogy mindenki felfigyelt. És most jött, aminek jönni kellett: Pirandello meg a szinházi közönség idegenek maradtak egymásnak. Viszont Pirandello, meg az esztétika, mint két egymást érdeklő ellenfél, megtalálták egymást. Azt az embert, aki hidat vert a nézőtér és a szinpad között és aki a fizető közönségtől elveszi az illuziót, a nagyközönség nem keresheti fel újra. De azt az embert, aki halálmegvetéssel nekiszaladt a szakmának, a világ minden szinműírója, szinésze, szcenikusa, kritikusa és szinházi inyence nagy figyelemmel kezdte hallgatni. A Pirandello nézőterén állandóan főpróba-közönség ül, de tudvalévő, hogy egy darabból kevés zsúfolt főpróbát lehet tartani.

Hanem a szinházi rovatokat meg tudja tölteni, az biztos. A róla szóló cikkek rendszerint a modern szinpad nagy reformátorának nevezik. Ez egészen nem igaz, de egy részét nem lehet letagadni. A Pirandello dramaturgiája nem maradhat fenn, mert csak rombol és tagad, de nem állít semmit, csupa negativum, ami el fog múlni vele együtt. Írói munkássága maradandó, de szinpadi munkássága egy magányos ember lengyeles nyepozvolim-ja az egész világ drámaírása ellen, s a vétó után hiába várjuk tőle az alkotó indítványt. Az ő szinházában csak ellenzéki szónoklatokat játszanak a régi szinház ellen, az új szinház nincs sehol.

Mégis hasznos és értékes dolog, hogy van és ír. A drámairodalom tizenöt éve alszik. Az emberek nem írnak jó darabokat. Csak Amerikából jön egy-egy új hang, amelyet O'Neillnek hívnak, vagy másnak. Pirandello szenvedélyes kiáltása alighanem segíteni fog Európa mélyen alvó szinműirodalmát felrázni. És majd jönnek, akik még nincsenek itt, akik majd elkezdenek új és szép hangon írni, mert Pirandello példáján megbátorodva disztingváltabb, nemesebb mondanivalókat is rá mernek majd bízni a szinpad anyanyelvére. A szinházban egyelőre függöny választja el a közönséget a szinpadtól, míg nincs előadás, és a rivalda vonala szilárdan áll a helyén. De Pirandello pusztításának a helyén a lerombolandó rivalda helyett valaki talán még építhet valami egészen mást, mint amit ő képzelt és ebből a tényből majd új műfaj származik, amelynek egyelőre még nevet sem tudunk adni. Csakhogy a másik épületben Hamletet tovább fogják játszani súgólyukkal, zsinórpadlással és tűzoltóval.

Pirandellóról írni annyi, mint a szinház legbenső lényegéről írni. Ez megmutatja a jelentőségét is. Kolumbus Kristófról nem lehet szó anélkül, hogy Amerikáról ne legyen szó. És közöttük kínálkozik is valami hasonlatosság. Mind a ketten hosszú, őrlődő, megtaposott életet éltek végig, mignem végzetük fáradtan és öregedő korban a hír felszinére vetette őket. Mind a ketten csendes melancholiával állanak a teljesedés diadalában, emberi mivoltunknak azzal a fájdalmas örök tételével, hogy a bántalmat az elégtétel sem teheti meg nem történtté, és nemcsak a test, hanem a lélek arcának sebhelyei is eltörölhetetlenek. És még egy közös vonása van végzetüknek, amely már a tiszteletreméltó tragikomikum mesgyéjét érinti: éppen mikor igazuk lett az egész életükön át kinevetett és megfeszített Eszmével, éppen akkor nem lett igazuk. Kolumbus világtörténelmi kézmozdulattal mutatott az újonnan felfedezett szárazföldre, hogy íme, nyugati irányban megtalálta Ázsiát, pedig a nagyszerű gesztus gixer volt, ő nem Ázsiát találta meg, hanem egy új világrészt, sőt ami már egyenesen groteszk, még ezt az új kontinenst sem, csak egy előszigetét. Valóságos pirandellói téma: valakinek nincs igaza, mikor igaza van, és még hozzá ez a tévedés meg van szorozva önmagával. Ugyanígy esett meg ez a dolog vele is: éppen most, mikor a harminc éven át kínzott asztalfiók-dramaturgra csőstül hull az áldás, és oeuvreje hazájának hivatalos glóriájával hordoztatik körül a világon, éppen akkor sül ki, hogy nem a régi szinpad lelkéhez sikerült hozzáférkőznie a másik oldalról, hanem ennek a szinpadnak egy új világához ért, sőt ennek is csak a kapujáig, és míg ő egy sokat szenvedett apostol őszi szelídségével áll a vélt diadal tetőpontján, mi már tudjuk, hogy az ő előzetes műve befejeztetett, jön majd egy szinpadi Vespucci, akiről az új világot el fogják nevezni, aztán jönnek majd a Pizarrók és Cortezek, akik vad kíméletlenséggel fognak nekiesni az új terület aranytantiémjeinek. Mert ez a dolgok örök rendje: a szinház belépődijas üzleti vállalkozás, és a föld tovább forog keserű levében.