Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
Finoman kirajzolt kis lélektani tanulmány tulajdonképen ez a regény. Freudi alapon akar rámutatni, hogy az emberen nem a tudat uralkodik, nem azt csinálja, amit akar és amit helyesnek, jónak, észszerűnek tart, hanem vannak benne rejtett ösztönök, bujkáló homályos belső indítékok, melyeknek csak egy kis lökés kell, valami incidens vagy véletlen és jelentéktelennek látszó kiugrás életük megszokott sínjeiből és kisodorják az embert egész addigi, gondosan felépített életéből, a társadalom szabályos gépezetéből, abnormis, érthetetlen utakra. A tudat szerepe abban merül ki, hogy ott marad, mint szüntelen ellenőr, mint soha el nem hallgató lelkifurdalás, melyben a közvélemény, a többi emberek, a társadalom ítélete tükröződik s amely csak annál boldogtalanabbá teszi az amúgy is boldogtalan embert. Egy ügyvéd, 43 éves, rendes, elég jó irodájú, kövéredő, kopaszodó agglegény ember egyszer minden szokása ellenére bevetődik egy barba; nem is mulat jól, nem is tetszik neki semmi ebben a barban, de másnap és attól fogva mindennap odahúzza valami önmaga előtt is érthetetlen varázs, a rendetlen életmódban felszabadulnak a züllés összes ösztönei, elhanyagolja irodáját, elidegenedik barátaitól, az egész emberi társaságtól, a bar lesz életének centruma, minden gondolatának tárgya. Egész élete egyetlen vitatkozás a tudatával, maga is tudja, hogy hasztalan, hogy menthetetlenül el van züllve, hogy züllése betetőződött azon az estén, mikor rájött, hogy valami szerelem-féle érzés támadt fel benne Jonnny, a barbeli táncospár férfitagja iránt. Életakaratának utolsó halvány lobbanása az az öntudatlan védekező gesztus, mellyel ezt az értelmetlen vonzódást ki akarja kerülni.
Az eset, melyet az író elmond, bizonyára kivételes, abnormis, ha tetszik, pathologikus. Így, ahogy olvassuk, semmikép sem általánosítható. De a premisszái igenis általánosak: valóban van minden emberben egy komplexuma a homályos, élet-romboló ösztönöknek, melyeket normális körülmények közt fenevadakként láncra ver a társadalmi fegyelem és tudatos akarat, csak morgásukkal adnak néha életjelt magukról, de abnormis körülmények között kitörnek tömlöcükből és elpusztítják az életet. Szakképzett freudisták ezt bizonyára nagyon szabatosan meg tudják formulázni, én a magam laikus és empirikus módján csak úgy, hogy minden emberben megvannak a züllés lehetőségei s sokszor csak véletlenen múlik, hogy nem valósulnak-e meg.
Komor kis regénye szépen van megírva, egyszerű, rövid mondatai néha mélyekbe világítanak. Néha kissé túlrészletezi a dolgot, de a végén az embernek az az érzése, hogy sikerült kimerítenie a tárgyát. De van egy komoly hiány-érzésem: a regény nem eléggé regény. Az alakot, akiről szól, nagyon is elkülöníti a többi élettől, nem hozza kapcsolatba egyetlen más emberrel sem: Úgy jár el vele, mintha mikor az orvosok gelatinban tenyésztenek ki tiszta bacillus-kultúrát. Az olvasó azonban, akit nem tudós kiváncsiság ösztökél, nem gelatinban, hanem testben kívánja látni a bacillust.