Nyugat · / · 1927 · / · 1927. 1. szám · / · MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ

MAXIM GORKIJ: A HAMIS PÉNZ
JELENETEK
HARMADIK FELVONÁS.

Egy óra mulva. Polína kijön szobájából és eloltja a lámpát az asztalon. A hold az ablakon keresztül megvilágítja a szobát; a lépcső felső részére ráesik a Natása szobájának nyitott ajtaján kiszürődő fény. Polína a boltajtóhoz megy és visszahőköl.

Polína: Ki az? Te vagy, Klávgyia?

Natása (sálba burkolózva kilép): Én vagyok.

Polína: Mit csinálsz a sötétben?

Natása: Ülök, kinézek az uccára, - odakünn világos van, holdtölte. (Kezeit ráteszi mostohája vállaira, a sál leesik a földre.) Mondd csak, ez a... Sztogov, - mégis, kicsoda?

Polína (felsóhajt): Valamikor derék ember volt, most - gazember.

Natása: Gazember?

Polína: Magad láthatod. Én - nem vádolom!

Natása: Gazember, mert már nem szeret?

Polína (némi szünet után): Mért mondod, hogy már nem szeret? Lám, megkeresett, idejött...

(Némán néznek egymásra. Polína leveszi vállairól Natása kezeit, úgy látszik, mintha maga köré akarná fonni őket, de aztán eltólja. Egymás mellett, anélkül, hogy egymásra néznének, az ablakhoz mennek.)

Natása: Holnap vasárnap van.

Polína: Igen... Mért mondod?

Natása: Csak úgy. A napok szaladnak, mint az ijedt kutyák. (Az ablaknál állnak.)

Klávgyia (óvatosan kikukucskál szobája ajtaján. Hóna alatt batyu, kezében bőrönd. Visszahúzódik, aztán kilép, de már holmi nélkül): Miben gyönyörködtök?

Natása: A holdban.

Klávgyia: Átmegyek aludni Dúnjához. Egyedül van. Nagynénje elutazott nyaralójukat eladni. (Csend.) Nem érzitek a levegőben férjemet. Nem láttátok?

Natása: Nem.

Klávgyia: Szóval a korcsmában van. Nos, jó éjszakát! Megyek. (Vissza, szobájába.)

Polína: Én is megyek, Natása. Aludni szeretnék.

Natása: Aludj. (Homlokát ráncolva néz utána, aztán a boltajtóhoz megy, a padlóról felemeli a sált, magára dobja, eltűnik a boltban.)

Dúnja (belép a konyhaajtón, halkan kopogtat Klávgyia ajtaján; az asszony megjelenik a küszöbön, suttognak): Te nyujtsd fel nekem a holmit az ablakba, én pedig átadom a kerítésen.

Klávgyia: Vár rám?

Dúnja: Persze! Siessünk. (Kiveszi a batyut Klávgyia kezeiből és elmegy.)

Natása (kinéz a boltból).

Kemszkoj (hálóköntösben jön le a lépcsőn; fején fekete selyemsapka): Natása! Glinkin! Van itt valaki? Persze, amikor kellene, nincs itt senki. Sötétség. Takarékoskodnak. Mindig voltak emberek, de ennyire ellenszenvesek sohasem voltak. (Kikiált az ablakon.) Natása! (A konyha felé tart.)

Bobóva (kiöltözve belép a konyhából): Nem alszol - sétálsz? Eh, öregség!

Kemszkoj: Nincs itt senki...

Bobóva: Az éjszaka mindenkit az udvarba csábított. Gyerünk ki mi is. Úgyis lenne egy kis beszélgetnivalóm veled, atyuskám. Rossz nyelvek azt mondják rólam... (Elmentek.)

Klávgyia (csomagokkal kilép a szobájából, de tüstént visszaugrik. A konyhából Jefímov és Glinkin; utóbbi aktatáskával, kótyagosan. Jefímov sem józan).

Glinkin: Nem vett észre bennünket a vén ördög. Micsoda élet! Huszonöt rúbelért késő éjszakáig robotolok...

Jefímov (komoran): Mindnyájan küzködünk. Nekem is... macskák kapirgálják a lelkemet, barátocskám. Bizony, helyesen tartja a példabeszéd: a szerelem - kínlódás...

Glinkin: Butaság. A szerelem - államügy. (Leül az asztalhoz. Felemeli a lámpa alatti viaszosvászonlapot, aztán gyorsan visszateszi helyére. Mosolyog. Zsebéből üveget vesz elő és szemébe csípteti.) Csodálatos...

Jefímov: Semmi sem csodálatos. Minden badarság. Még azt sem tudja mindenki, hogy mire van szüksége. Az embereknek egyenesen meg kell parancsolni: ezt kívánjátok és mást ne merészeljetek! Ha én lennék... (A faliórára néz.) Hol marad ez az ördög - Luzgin? Megígérte, hogy eljön... Ide fülelj, Glinkin! Ha kedvem szottyan - ennek az egész háznak - fütyültek. (Fütyül.) Minden lakójával - a pokolba repül! Kemszkoj pedig - nyugdíjba! Igen. Olyasvalamit tudok... de nem mondom el!

Glinkin (boldogan mosolyogva): Hát ne mondd. Nem kell. (Énekelni kezd.) «Életünk csodákkal van tele...»

Jefímov: Manapság nem viselnek monoklit.

Glinkin: Mit mondasz?

Jefímov: Manapság monoklit nem viselnek.

Glinkin: Bízd csak rám; ezen a téren kiismerem magam.

Jefímov: Mégsem viselnek. És az ott, a szemedben - nem is monokli, hanem női óraüveg, látom... Olcsó nagyképűsködés.

Glinkin: Buta vagy!

Jefímov (feláll): Nem nagyon. Nem vagyok nagyon buta. (Bemegy a szobájába.) Klávgyia!

Glinkin (felveszi az asztalról az aranyat. Megcsókolja): Te drága...

Natása (mögé kerül hátulról): Tedd a helyére.

Glinkin (megijed, felugrik, szeméből kikapja az üveget. Aztán nevetve átöleli Natása derekát): A te műved, Natása, ugye? Nagyon kedves tőled. Add ide a pofikád...

Natása (eltaszítja): Tedd a pénzt a helyére.

Glinkin: De hát miért? (Haragosan.) Még megúnhatom a folytonos szeszélyeskedésed, lelkecském!

Natása: Takarodj!

Glinkin: Engedelmet - micsoda hang ez?

Natása: Takarodj, hülye!

Glinkin (megszeppenve): De hát mi történt tulajdonképpen? Te odatetted - én elvettem. Mi kifogásod lehet? Azt; végtére, még sem engedhetem meg, hogy kiabálj velem... Az önérzetem... Szólok Kemszkojnak, hogy lehetetlenül viselkedsz...

Natása (otthagyja): Te féreg...

Glinkin (utána megy): Úgylátszik elfelejted, hogy nemes ember vagyok, és a mi korunkban, amikor...

Natása: Menj tőlem! Megütlek... (Felszalad a lépcsőn.)

Glinkin (fejét veszítve): De hallgass meg... Mi történt? Mit akarsz?

(Kemszkoj és Bobóva belépnek.)

Kemszkoj (megvetéssel; igyekezve Bobóvát lerázni magáról): Elég volt már, ne folytasd! Megmondtam: megfizetek, a pletykáidra pedig nincs szükség...

Bobóva: Már hogy ne volna szükség, kedvesem! A váltóidat is be kell váltanod és azt is tudnod kell, hogy mi megy a házban végbe! Higyj nekem; ha nem én, ki lenne hozzád jó, érdek nélkül? Én ismerlek; emlékszel még, milyen legény voltál húsz évvel ezelőtt... Nem felejtetted el, hogyan ismerkedtünk meg a hajón? Kívánatos asszony voltam akkor...

Kemszkoj (körülnézve): Pfuj, nem szégyelled magad?... Mindenütt emberek, te pedig...

Bobóva: Jó-jó, nem folytatom, nem folytatom... Jól van már, hallgatok! Tudom úgyis, hogy a te szívecskéd, a te öreg, utolsó napjait élő szívecskéd nem hallgat el, nem némul el...

Kemszkoj: Nem; az ördög látott már olyant, ami itt folyik! Ennek feltétlenül véget kell vetnünk... feltétlenül!

Bobóva: Ez az! Ami szükséges, azt nem lehet elkerülni! Istennek nem lehet az útjából kitérni, az igazságnak nem lehet az útjából kitérni! Mindent és mindenkit meg lehet kerülni, csak az igazat nem! Az igazság: szükséges, kedvesem; próbáld megkerülni és eltévedsz...

Kemszkoj (észreveszi Glinkint, aki most lámpát gyujt): Na mi az? Mit állsz itt? Áll és... hallgatózik!

Glinkin (irományokat vesz ki az aktatáskából): Itt van a kihallgatási jegyzőkönyv és az előterjesztés a Krajevoj-ügyben.

Kemszkoj: És aztán? Alá kell írni őket! Tollat. (Leül az asztalhoz. Glinkin tollat ad, Kemszkoj aláír.) Holnap elviszed az ügyészhez. Valószínűleg tele lesz hibával. Felületes vagy, barátom, felületes. Keresd meg nekem Natását...

Bobóva: (bemegy Jefímovék szobájába).

Glinkin: Fenn van a szobájában...

Kemszkoj: Hívd ide.

Glinkin: Összezördültem vele. Meg kell, hogy mondjam, hogy...

Kemszkoj (bosszusan): Tudom már, tudom... De okos ember ilyen lánnyal nem veszekszik... Menj... Összezördültem... Ne bolondozz, barátocskám...

Polína (fehér ruhában kilép szobájából és körülnéz).

Kemszkoj: Maga az? Hová készül?

Polína: Vendégségbe.

Kemszkoj: Ilyen későn? Hm... Nekem úgy tetszik, hogy a maga példája káros hatással lehet Natására. Ezek a maga albérlői... ez a borotvált... Tudja-e, hogy mit mond Bobóva? Szerinte ő és maga...

Polína: Isten áldja meg.

Jákovlev (megjelenik a konyhaajtóban): Hová?

Polína: Egy ismerősömhöz.

Jákovlev (végigméri): Melyik ismerősödhöz? Neked nincsenek ismerőseid.

Polína: De van egy.

Jákovlev: Hazudsz! És ki is csípted magad? Te... (Megragadja vállainál, Polína ellöki.)

Kemszkoj (eléje lép): Hallod-e Jákovlev, ez már több a soknál. Te magad vagy itt a hibás; öreg vagy, az asszony fiatal. Szállást adtál... mindenféle alaknak... Natása is fiatal és tapasztalatlan...

Jákovlev: Engedelmet...

Kemszkoj: Nem, ne szakíts félbe, most én beszélek! Az volt a célom, hogy csendes családi életet éljünk... Hiszen - ez az én házam. Öreg vagyok, nyugalomra van szükségem. Minderre tekintettel kellett volna lenned, te pedig... Aztán Natása is...

Jákovlev: Natása kicsoda?

Kemszkoj: Hogyhogy - kicsoda?

Jákovlev: Lányom-e nekem? Az én lányom-e?

Kemszkoj: Mert ha igen?...

Jákovlev: Éppen ez most a kérdés! Az enyém?

Polína: (az ablaknál áll és Jákovlevet és Kemszkojt nézi).

Kemszkoj: Úgy látszik, hogy berúgtál.

Jákovlev: Berúgtam? Igen! Részeg vagyok!

Kemszkoj: Értsd meg, miről van szó! Te - jó ember vagy és én is jó ember vagyok. És mégis rideg itt minálunk.

Jákovlev: Mi rideg?

Kemszkoj: Képtelen vagy tisztességes családi otthont alapítani. És mindenkinek unalmas és nehéz az élete melletted...

Jákovlev: Mit szólna hozzá, nagyságos úr, ha magát a pokol legmélységesebb fenekére küldeném?

Kemszkoj (kifeszíti magát, fenyegetően akar nézni, de gyámoltalan és sajnálatraméltó): Disznó vagy te, barátocskám...

Natása: (megjelenik a lépcsőn; mögötte, öt fokkal feljebb áll Glinkin, teljesen fejét vesztve).

Jákovlev (magán kívül): Disznó, de mégis - barátocskám? Hogy tudja ezt összeegyeztetni, mi? He-he!

Kemszkoj (egy székre rogy): Te... mindjárt megmondom, kicsoda!...

Natása (Jákovlevhez): Ne merjen gorombáskodni az apámmal...

Jákovlev (hátrahőköl): Micsoda? Kivel? Ah, te...

Natása: Magának tudnia kell, hogy ő az apám...

Kemszkoj (felugrik, kiabál): Mért mondtad ezt, Natása? Oh, Istenem! Ezt nekem kellett volna megmondanom, - nekem! Csak az alkalmas pillanatot vártam... Ünnepélyesen kellett volna megmondani. Úgy terveztem, hogy majd a születésed napján, nem pedig olyankor, amikor botrány van és idegenek vesznek körül... Pezsgő kellett volna! És neked ajándék...

Jákovlev(megvetőn): Vén bolond.

Natása: Ne merészeljen!...

Kemszkoj: Hallottad, Náta? Látod, hogy mit tettél?

Jákovlev (a büfénél áll és zokogó hangon nevet).

Polína (lassan közeledik hozzá).

(Bobóva, Jefímov és Klávgyia néznek az ajtóból.)

Glinkin (a lépcsőnél áll, felborzolja haját: külseje ahhoz az emberéhez hasonlít, aki hőstettet készül véghezvinni).

Natása (apja fejét simogatja): Mennyire szomorú mindez, mennyire lesujtó...

Kemszkoj (kétségbeeséssel): De a te hibád, hogy lesujtó... Oly alaposan átgondoltam mindent... oly felemelő lett volna... Ha én mondom, minden másként történik! Akkor most ünnepünk lenne.

Natása: Hallgasson, apa.

Kemszkoj: Húsz éven át ábrándoztam arról, hogyan fogom veled közölni.

Natása: Túlsokáig ábrándozott.

Kemszkoj: És lám, te, az én édeslányom, megfosztottál életem legszebb napjától! Ez borzasztó!... Teljesen helyrehozhatatlan...

Natása: Az egész város tudja, hogy a maga leánya vagyok.

Jákovlev (ordít): Igen! Az egész város! Én is tudtam! Mindig tudtam! Ha-ha-ha!

(Váratlan kitörése mindenkit megijeszt. Egy ideig csend van, majd suttogás hallatszik.)

Bobóva (hangosan suttog): Oh, Istenem... Az ember szíve fáj...

Natása (Bobóvához): Te - takarodj! És ide ne dugd többé az orrod...

Bobóva: Mért? Mit tettem?

Jákovlev: Bocsánat! Hát én ki vagyok itt?

Natása: Ki innen!

Bobóva: Jól van; megyek. (Kemszkojhoz.) A váltókról ne feledkezzék meg, nagyságos úr. Maga pedig, Natása, - már nem tudom, hogyan szólítsam az apja neve után... maga az én kacsáimat ette, bizony! Nem az apuskája lőtte, hanem én vettem őket a magam keservesen keresett pénzén! Nem erdei vadak a kacsák, hanem a piacról valók. (A konyha felé megy.) Isten veled, Polína Petróvna! Fel fognak falni téged is, ahogy a kacsáimat felfalták...

Kemszkoj (a lánya kezét fogja): Micsoda borzalom... Nem tudod elképzelni, mennyire fáj mindez! Kitörülték életem legszebb napját...

Natása (felsegíti): Gyerünk.

Polína (megérinti Jákovlev vállát): Ide hallgass...

Jákovlev (elugrik tőle): Te?! Pusztulj, kígyó! Ki vagy nekem? Ki innen - mind! Végre egyedül leszek...

Polína (meghajol): Isten veletek, derék emberek... jó emberek... (Indul.)

Jákovlev: Hová?

Polína (megáll, ránéz).

Jákovlev: A szeretődhöz? Menj... Csússzál, kígyó!

Polína (ismét megindul, az ablaknál megáll).

(Mindnyájan el, Glinkin Jefímovék szobájába.)

Polína: (visszajön és csendesen és félszegen nevetni kezd).

Jákovlev (elcsodálkozik, az asztal mögé hátrál): Mit akarsz még?

Polína: (bánatosan, gúnnyal): Megmentőm... Hiszen a megmentőm vagy, ugye?

Jákovlev (félénken nézi, dünnyög): Nos? És aztán?

Polína: Te mentettél meg a pusztulástól?

Jákovlev: Igenis, hogy megmentettelek! Hová mentél volna nélkülem? Az uccára? Prostituáltnak?

Polína: Persze, természetes! Te pedig, te jóságos, megszántál, magadhoz vettél, mindent elfelejtettél, mindent megbocsájtottál, velem is elfelejttettél mindent, szerettél, dédelgettél...

Jákovlev (nem érti meg; már majdnem elérzékenyült): Igen, egész lelkemmel fordultam hozzád, míg te...

Polína (nagyon nyugodtan): Légy átkozott! - undok, - ez az én búcsúszóm! Légy átkozott! (El.)

Jákovlev (meghökkenve néz utána, liheg a dühtől és az ijedségtől, a büféhez megy, egy pohárka vodkát tölt a kancsóból, kiissza, ujból tölt, ismét felhörpinti. Behúnyja szemeit és kabátja egyik gombját forgatja. Leül. Dünnyög): Senkire sincs szükségem... Isten megszabadított tőletek, ördögök. (Homlokát ráncolja. Ujjával könnyeket töröl ki szemeiből; nézi a könnycseppeket, a térdén leszárítja az ujját.) Senkim sincsen. És Isten is ellenem van, ellenem! (A lámpa lángjához emeli ujját és egy könnycseppet vizsgálgat a hegyén. A könnyeket betörüli hajába. Feláll, az ablakhoz megy, kikiált.) Paláska! Pelagéja! Polína!... (Kihajol az ablakon; lelöki a cserép virágot, utána kiabál): Menj a pokolba! Menjetek mindnyájan a pokolba! (A büféhez lép, vodkát iszik, bemegy a szobájába.)

Klávgyia (kijön szobájából, utána Glinkin. Klávgyia izgatott; nem találja helyét).

Glinkin (töprengve): Szeretném magam mégis kimagyarázni.

Klávgyia (türelmetlenül): Ugyan, hagyd! Natálja nem neked való feleség. Beképzelt, szeszélyes, szinházról ábrándozik, pedig a szinház már kiment a divatból. Meg aztán: vajjon mi hozományt ad vele Kemszkoj? Ezt a házat? Ez a ház kevesebbet ér egy koporsónál is...

Glinkin (elgondolkodva): Bizonyos - Popóva Dúnja - jó gondolat.

Klávgyia: Kézzelfogható tény és nem gondolat! Dúnja gazdag. Buta. (Szobája ajtajánál áll és hallgatózik.) Ezek meg - mindig csak az örökségről fecsegnek; Luzgin - talányos alak, ravasz... (Kezeit tördelve nézi a faliórát.)

Glinkin: Tudom, mért akarod, hogy elvegyem Popóvát: - Ivanov csapja neki a szelet, neked pedig regényed van vele.

Klávgyia (megvetéssel): Ugyan eltaláltad! Házasemberrel is lehet valakinek regénye. Még érdekesebb is.

Glinkin (a tükör előtt szépíti magát): Megnősülök, - Ivanov pedig szarvakat rak a homlokomra.

Klávgyia: Ő neked, te meg neki. És nem mindegy-e, hogy ki szarvaz fel, Ivanov, vagy másvalaki...

Glinkin (felsóhajt): Mégis csak magadért igyekszel...

Klávgyia (pénzt vesz ki a zsebéből és összeszámlálja): Nem vagyok apáca. Csak az apácák nem élnek önmaguknak, sőt még ők sem... (Elgondolkodik, befödi szemeit.) Milyen nagyszerű volt a moziban! Megríkatóan nagyszerű! Milyen csodálatos arcot öltött, mikor megtudta, hogy a felesége megcsalja. Milyen rettenetes szomorúság volt a szemeiben! És az ajkai remegnek, remegnek... ah!... (Mélyen felsóhajt és ábrándosan mosolyogva összefonja tarkóján kezeit.) Nagy tehetség kell ahhoz, hogy az emberekkel szavak nélkül megérttessük, mennyire szenvedünk...

Glinkin (bosszusan): Bolond beszéd... Szenvedni - egyszerű...

Klávgyia (forrón): Azt már nem! Egy tehetségtelen szinész, bármennyire szenved is, nem fakaszt könnyeket. Csodálatos ez a mozi! Előtte - nem is volt valódi művészet.

Glinkin: Hát a regények? Elfeledkeztél róluk?

Klávgyia: Egy regényen egy hétig is elrágódsz, de a moziban - másfél óra és - kész, torkig jóllaktál. (Szünet.) Hol vannak asszonyaink? Mindnyájukat szerteszét-kergették az öregek...

Glinkin: Pedig az asszonyoknak otthon a helyük - háziállatok.

Klávgyia (megvetően): Nagyon elmés! Eh, te... (Az ajtóhoz megy, hallgatózik.)

Natása (leszalad néhány lépcsőfokon): Klávgyia, hozz jeget a pincéből, - gyorsan... (Eltűnik.)

Klávgyia: Hát még mi történt? (El a konyhába.)

Glinkin (az asztalhoz lép, felemeli a lámpát, összeráncolt homlokkal nézeget, kezével tapogatja a terítőt).

Jefímov (ragyogva, félig részegen vezeti be karjánál Luzgint, aki vastag aktatáskáját melléhez szorítva szintén mosolyog és szökdécsel).

Jefímov (lelkesülten): Rávettem. Tüstént megnevezi az örökösöket... elmond mindent!

Luzgin (izgatottan): Mindent, mindent elmondok!

Glinkin (szkeptikusan): Szerintem - valami nincs rendben itt mind a kettőnél (fejére mutat).

Jefímov: De tenálad sem. Ezzel nem szoktak dicsekedni.

Luzgin: És hol van...

Glinkin: Kicsoda?

Luzgin (kacsint rá, nevet).

Glinkin (aggodalmasan): Natálja? Hát - mégis ő? Hallgasson rám, maga ördög...

Klávgyia (tányérral kezeiben): Ne lármázzanak annyira; úgy látszik, Kemszkoj beteg.

Jefímov (kíváncsian): Haldoklik?

Glinkin (izgatottan sürög-forog).

Klávgyia: Hídd ide Natását; nyílván ő az örökös!

Jefímov (kezeit dörzsölve): Még n-nem ismeretes!

Klávgyia (kíváncsian nézi Luzgint, aki az asztalnál ül, egy köteg ujsághirdetést és falragaszt szed ki aktatáskájából és dünnyög valamit. Aztán felszalad a félemeletre): Nagyon érdekes...

Sztogov (bejön a konyhából, megáll a büfé mögött, az ablaknál és homlokát ráncolva figyeli Luzgint).

Glinkin (Luzginhoz): Ez - minek kell magának?

Luzgin: Nekem? Nekem nem kell.

Glinkin: Ezek hirdetések?

Jefímov (ellöki): Ne zavard!

Klávgyia (leszalad a lépcsőn, Natása lassan követi. Sztogov kilép a büfé mögül, Natása elé megy és az ablakhoz vezeti).

Sztogov (gondterhesen): Vigyázzon! Ez az ember vagy megőrült, vagy utálatos komédiát játszik előttünk.

Natása (szárazon): Mindjárt megtudjuk... (Luzginhoz lép.) Noshát, megtalálta az örökösöket?

Luzgin (felugrik): Igen! Igen. Megtaláltam! (Görcsösen kutat zsebeiben.)

Natása: És ki az? Kik azok?

Luzgin (dünnyög): Maga! Mindenki! Azonnal...

Jefímov: Hogyhogy - mindenki?

Luzgin (megtalálja zsebében az aranyat, magasra tartja kezében, megmutatja mindenkinek, kiabál): Ime - itt van! Az örökség... Látják? Ez az!

Glinkin (lábujjhegyre állva mered az aranyra, aztán ijedten hordja körül tekintetét): Engedelmet... ez micsoda? Az aranyat tőlem nyerte! Persze meglehet, hogy ez egy másik...

Sztogov: Maga a pénzt... találta, ugye?

Natása (elfordul Glinkintől, Sztogovhoz): Nem értem...

Sztogov: Bizony... fura játék!

Luzgin (mosolyogva néz tenyerére és dünnyög): Ebből - futja mindenre... mindenkinek! (Kezét ökölbe szorítja, megrázza és kiabál.) Az édesfiút lehet... mint Ábrahám Izsákot... ölni lehet... Krisztust ezüstön adták el, ez pedig - arany... A-rany! Nesze nektek! (Natásához.) Neked - elsőnek! Vedd! (Énekel.) «És királynője leszel a világnak.»

Natása (hátrál előle).

Luzgin (kiabál): Az édesfiút - érted...

Sztogov (Luzginhoz lépett): Hadd nézzem.

Luzgin: Nem, neked nem...

Sztogov (könnyen szétfeszíti Luzgin öklét, megnézi az aranyat, - Natasához, mosolyogva): Hamis. Tökéletesen megőrült.

Luzgin (a vállát üti öklével): Add vissza! Nem vagyok őrült...

Sztogov (visszaadja a pénzt): Mondja, - maga beteg?

Luzgin: Te magad vagy őrült, ti mind megőrültetek!

Sztogov: Ez az örökség, igen? Ez az egész?

Luzgin: Nem a tied! Takarodj! Dobjátok ki!

Jákovlev (félig-öltözötten, kócosan, részegen): Mi az - lesz itt békesség?

Natása (Luzginhoz): Hallja-e... Kell, hogy...

Luzgin: Nekem semmi sem kell! Minden a magáé! Hol a fiam? A férjed hol van? Hol a lelkiismereted? (Rá akarja vetni magát Natására, Sztogov megragadja.)

Sztogov: Hozzanak orvost...

Jákovlev (kiabál): Ki innen mindenki!

Luzgin (Sztogovval viaskodik, kitépi magát, szaladni kezd, megpillantja magát a tükörben, megáll, rámutat képére és hangosan suttog): Ott van... ott van... Tartsátok... fogjátok meg... egész életemben üldözött... tartsátok...

Sztogov (újból megragadja és a diványra viszi): Orvos kell... Adjanak törülközőket... Össze kell kötözni...

Natása (a büféhez siet, törülközőket hány ki a padlóra. Klávgyia felszedi őket és Sztogovnak dobja).

Jefímov (halkan magyarázza Jákovlevnek a történteket. Glinkin segíteni akar Sztogovnak Luzgint megkötözni, de az már nyugodtan fekszik).

Jákovlev (a diványhoz megy, értelmetlenül bámul, megkérdi): Ki parancsol itt? Talán az ördög parancsol, mi? Az ördög?

Ivanov (nagyon izgatottan belép és katonás léptekkel Jákovlevhez siet): Nézze... azért jöttem... meg kell magának mondanom... (Az értelmetlen félszemű arcba néz és legyint.)

Jákovlev (nevetve): Várj csak! Még elválik a végén, ki marad felül!

Natása (Ivanovhoz szalad): Mi történt?... Hamar... Polína?...

Ivanov (széttárja karjait): Tehervonat elé vetette magát!

Natása: Nem!

Sztogov: Halálra gázolta?

Klávgyia (sír).

Glinkin (tátott szájjal ül a diványon, Luzgin lábainál).

Jákovlev (Ivanovhoz lép, Sztogovra mutat): Tar-r-tóz-tasd le... Felelek érte!

Natása: Istenem! Mi lesz?

Ivanov (súg valamit Klávgyiának).

Jefímov (az asztalnál ül és értelmetlenül néz mindenkire. Néhány percig csend van).

Sztogov (a konyhaajtó felé indul).

Natása (megragadja karjánál): Álljon meg! Hová megy?

Sztogov (megáll).

Luzgin (feltápászkodik, felül. Glinkin elugrik tőle).

Luzgin (törülközővel összekötött kezeire néz, aztán körülhordozza tekintetét és megkérdezi): Hát azt a - gazfickót elfogtátok? Az ellenségemet - elfogtátok? Miért kötöztétek össze a kezeim nekem, énnekem?

Ivanov (Natásához): Megőrült?

Natása (kiköti Luzgin kezeit. Sztogov mellette áll és feszülten figyel Luzginra).

Luzgin (kezeivel hadonászik, nevetgél): Ahá, megértettétek? Itt van... (Kotorászik a zsebében, kivesz egy rézpénzt és odanyujtja Natásának.) Parancsoljon - ez az egész!

Glinkin (Jefímovhoz): Úgy látszik - ötkopekes?

Luzgin: Az egész világ - igen! Az egész mérhetetlen világ, - csillagok, kitüntetések, tengerek és gőzhajók és az egész piac. (Énekel.) «És királynője leszel a világnak...»

Natása (kérdőn néz Sztogovra).

Sztogov (hitetlenkedve, szarkasztikusan): Maga, Luzgin, túlságosan okosan őrült meg, rosszul tetteti magát...

Luzgin (nagyon áthatóan nézi, néhány másodpercig hallgat. A többiek is várakozón hallgatnak. Luzgin könnyedén ellöki Sztogovot): Nem, nem te vagy... Menj innen! (Ismét Natásának nyujtja a pénzt.) Nos mi lesz, vedd hát; nos? Megetted a fiamat? Nesze... Itt van minden! (A pénzt öklébe szorítja, magasba lendíti a karját.) Az egész mérhetetlen világ - neked! Nem vagyok Ljermontov, nem vagyok Démon, nem tréfálok - nem... (Egyre hangosabban kiabálja.) Nem! Nem!

Jefímov: Ejnye, talán még én bolondítottam meg...

Luzgin (a tükörre mutatva): Volt itt egy ember... elcsúfította az egész éltemet. (Emeltebb hangon.) Elszakította tőlem a fiamat... az asszonyt. Hamis volt, mint az ördög. Azt színlelte, hogy ismeri a megdönthetetlen törvényeket. Meghazudtolta az igazságot... meghazudtolt minden igazságot.

(Függöny)