Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 24. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Rabinovszky Márius: Claude Monet
Meghalt 1926 decemberében

Az impresszionizmus legkiválóbb egyénisége negyvenöt évvel élte túl individuális alkotása virágkorát, huszonöt évvel pedig az általa útnak indított mozgalom tetőfokát. A művészet óriásainak megadatott, hogy életük végén alkothassák legfejlettebb, legtisztultabb műveiket és így eleven példával hazudtolják meg az aggkori dekadencia elméletét. Monet azonban negyvenéves korában, 1880 körül, találta meg stílusa legművészibb formáját, míg később mindjobban rabja lett a tehetséget gúzsba kötő elméletnek.

Még tizenhat éves sem volt Monet, mikor a számára képzelhető legjobb iskolába került: Boudinhez, akivel Honfleurben festegetett fövényt, tengert, ólmos eget és kikötőt. Itt megtanulta, hogy az, amit az akadémián mint "kompozíciót" és magas művészetet öntenek a festőtanoncok koponyájába, igényteljes tákolmány, mely az igazi művészi élmények kútfejétől fájdalmasan távol esik. Az akkori fiatalság előtt ott lebegett a barbizoni példa és szemük előtt tört merészen utat Courbet az ő "realizmusának." Boudin a barbizoniaktól függetlenül, de hasonló szellemben dolgozott. A barbizoniaknál inkább az angol-vlám táj, Boudinnél a hollandi tengerkép hatott megizgatólag. Boudin tovább fejlesztette ezt a hagyományt, jobban differenciálta a valőrt, - a színek fényértékét, - jobban tompította a fényárny-ellentéteket, sűrűbb párát borított a szilárd és folyékony anyagra. A kivágás, melyet a végtelen tenger, a hosszan nyúló part síkjából képe keretével eszközölt, inkább hatott véletlenszerűnek, semmint komponálva akartnak. Boudin nem volt a végső konzekvenciák embere, mint zseniális tengerfestő-kollégája Jongkind, de mint valódi kismester, roppant elmélyedéssel dörzsölte szürkésbarna árnyalású színeit finom, kemény ecsete hegyéről a vászonra. Monet átvette mesterétől a diszkrét nüánszok tudását, később Corot-tól az atmoszféra tündéri könnyűségét leste el, Courbet-től pedig a mély színek bátor erejét. Mindegyiknél magáévá tette azt, amire az impresszionizmus szerves kialakításához szüksége volt.

Kétévi katonai szolgálat után beállít Gleyre műtermébe. Ez volt az ára annak, hogy szülei pályaválasztásába beletörődjenek. De az akadémikus "grande machine"-ok konyhájában nem volt keresnivalója. Ám három olyan barátra akadt ott, aki vele összhangban lelkesült az új ideálokért. A fiatalon elhunyt Bazille volt az egyik; Bazille előbb a barbizoni vívmányokat tette magáévá, utóbb a Monet-féle pleinairt fokozta még naposabbá; Renoir volt a másik, aki Ingres emlőin nevelkedett ugyan, de akkoriban már - és még - a levegősen bontott színért küzdött. És Sisley volt a harmadik, aki kezdettől fogva mindvégig impresszionista volt, Monet és Pissarro mellett a tan harmadik leghívebb apostola.

Ekkor, 1863-ban, Monet kiállítása hozta lázba a fiatal társaságot. Monet nevezetesen a majdnem hasonnevű mester képein azt látta, hogy az atmoszféra nemcsak mint a tenger tompaszürke egét és szürkés-sárga fövenyét borító pára létezik, hanem napfénnyel itatott levegő képében is. Most következő tanulóévei alatt lassan-lassan barátkozni kezdett a nappal. De a hályog csak jóval később hullott le szeméről. Valami tompa szürkeség és megfigyelő józanság ülte még meg képeit. Nyugodt, higgadt tudással dolgozott sötét palettája világosításán, de még mindig a szürke alaptónus fenntartásával.

Három évvel később személyesen is megismerkedett Monet-val és alkotó géniusza még jobban megtermékenyült. Ő is festett egy "Déjeuner sur l'herbe"-t. A monumentális nyugalom, az anyagszerűség szigora még Courbet lelkét tükrözi. De a lombon átszűrődő nap, a reflexek - bár még félénk - keresése Manet közelségéről tanúskodnak. Tisztább Manet hatása Manet-né arcképén, mely diszkrét előkelőségben a Velasquez-hagyományt jelzi.

1870-ben a hollandi partokon egy jó lökéssel előbbre vitte a világítást. A háborús télen pedig barátjával Pissarroval átevezett Londonba. Itt vette aztán festészete a végleges fordulatot az igazi impresszionizmus felé. 1871-gyel dotálhatjuk a tudatos impresszionizmus kezdetét. (Jongkind, nem tudatosan, akvarelltechnikával már majdnem 10 évvel előbb valósította meg az impresszionizmust.) A lökést Turner adhatta. Turner festményein láthatta Monet azt, ami a franciáknál addig ismeretlen volt: a tárgyiság teljes szétfoszlását a levegőben. Egyelőre ezt és csak ezt vitte magával drága emlékül. (Turner édeskés színei és fénymiszticizmusa csak 30 évvel később hatottak rá.)

*

Monet argentheuili évei (1878-ig) a napos plein-air jegyében álltak. A tiszta impresszionizmus szisztematikusan még mindig nem alakult ki, de már mint tudatos tendencia jelen volt, és kevés hiányzott ahhoz, hogy a panteista életérzés végső konzekvenciáit levonják. Monet mérföldléptekkel haladt és messze maga mögött hagyta barátját és mesterét, Monet-t, maga mögött nem munkássága kvalitásában, hanem az impresszionizmus következetes kialakításában.

A napsütötte Szajna-parton minden: az ég, a föld, a víz, a lég eggyé válik, egyetlen egymásba bogozódó anyaggá, anyagparányok halmazává. Egyetlen életittas lüktetés hatja át a teret a benne légző-nyüzsgő tömegekkel. A nap a vízben fürdik, a víz az emberalakra vetíti tükörképét, a földet gőzzé bontja a lég, és a reflexek ezerszeres vonatkozása apróra szítja és egymásba gyúrja az egyneművé vált, egyben légző mindenséget.

Már csak itt-ott áll ellent egy-egy tárgyszerűbben kidomborított forma, egy-egy élesebben rajzolt szemgolyó, egy-egy tintás árny a nagy, egyenletes szétfolyásnak. De az utolsó akadálynak is le kellett győzetnie. A hetvenes évek végén az impresszionista technika már eléggé kialakult ahhoz, hogy az impresszionista élmény szabadon ölthessen formát. - 1878-ban Vétheuilbe költözött. Ekkor érte el művészete tetőfokát, a szajnai tájban. (A táj a per excellence impresszionista műfaj, mert a passzív beleéléshez a legalkalmasabb.)

Feloldódás az atmoszférában, mely mindent burkol, mely maga a mindenség, és minden szilárdnak maradéktalan feloldása ebben a fluidumban, a matéria atomizálása, az atomok átélesítése: ez volt az élmény, melyből az impresszionista kábulat fakadt. Nincs tárgy, nincs személy, nincs szín, nincs fénysugár, nincs árny, nincs dinamika - csak egyetlen egy lüktető, folyton mozgó-nyüzsgő tömeg van, a szakadatlan változás tengere. Minden apró részekből áll, de ezek a részek önmagukban nem változatlanok és merevek, hanem alig hogy megszülettek, már el is múlnak, egymásba tapadnak, tűnnek és múlnak, hogy a végtelen örökegy egységben a miriád változatban egyek és változatlanok maradjanak.

Nem a nap az impresszionizmus bálványa, hanem a nap fénye. Mert a napfény az, mely a legjobban egybeolvasztja a világ jelenségeit s melynek hevében a leganimálisabban érez és él a lélek is. Az impresszionista szerteküldi, szétfolyatja lelkét a kozmoszban és megszünteti a szubjektív öntudat élményét: ő maga válik azzá az atmoszférává, mely magába szív, lüktető léggé változtat minden anyagot.

*

1883 óta kezdik Monet nagyságát elismerni. 1889-ben éri az első nagy siker. Az első vétheuili évek láza után felülkerekedik benne a gondolkodó. Az a bizonyos hűvösség, mely ifjúkori képeiből árad, most más formában érvényesül. Híven az elmélethez Monet most már csak a szivárvány színeivel operál. És híven a jelszavakhoz: atmoszférát fest, nem tárgyat. Ennek következtében előveszi az egyik leghatalmasabb építészeti alkotást, a roueni katedrálist, és megfesti negyvenszer, a különböző napszakok világítása szerint. Egy szénakazlat százszor fest meg. Hajnalban kiül a mezőre, magával visz tíz vásznat és negyedóránként, amint a nap közelebb úszik a zenithez, egy-egy új vásznat vesz elő. És mivel negyedóra alatt mégsem lehet egy képet megfesteni, tehát minden nap újra kivonul tíz vásznával a kazal elé. És külön garnitúrát visz magával tiszta, homályos vagy felhős éghez.

A kilencvenes években fogy a klasszikusan megoldott képeinek száma. Édeskés, néha szörpszínű tónus üli meg a vásznat, a faktúra gyakran gépies, a logikai következetesség főhelye gyakran megfojtja a művészi kifejezést. Hiába, elméleti szisztémával csak tanulni és gyakorolni lehet, de alkotni nem. Így Monet törekvése ugyanúgy meddő maradt, mint a vele ellentétes életérzésűek szépségkánon-keresése. - Egy-egy festménye azért ezentúl is, 1900-on túl is emlékeztet klasszikus periódusára.

Monet megélte, hogy művészi iránya, melyet ő képviselt a legtisztábban, történelemmé váljon, mégpedig a történelem egy lezárt fejezetévé. Megérte fiatalkori műveinek úgyszólván "poszthumus" árait, de meg kellett érnie azt is, hogy a legtöbb ember már "régmúltnak", dicső halottnak higgye.