Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 23. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Bohuniczky Szefi: Schöpflin Aladár kisvárosa

Néhány évvel ezelőtt igen fiatalon, amikor még lenyomott mindent a fontoskodó akarás és nehezen ébredt bennünk tisztelet, voltunk páran a kis faluvárosban, akik esti csendben lassú ütemű teázgatás mellett vitázva melegültünk egy-egy név találgatásában, irodalmi nagyságokat kerestünk. De az egészben csupán a vágy lobbantott lángot, a kilökött nevek élet nélkül apasztották a hitet és talán csendeskésen el is sivárul ez a láz, elkényelmesült vidéki emberré válunk, akinek nem kell könyv, nem kell semmi új, belelomhul az élet apró megalkuvásaiba, elég olvasmánya a reggelenként érkező napilap, ha akkor meg nem jelenik egy könyv: Schöpflin Aladár: Magyar írók, irodalmi arcképek és tollrajzok. Olyan volt ez, mint egy erős lángot lobbantó gyújtó, hogy elhamvassza a régi lomokat és megtisztított levegőben mutassa a maga különös, szuggeráló látását, a dolgokat egészen gyökérig fordította elénk és bizony úgy voltunk, mint szobrásszal, akit nem a modelljáért szeretünk, hanem, mert sajátos plasztikájával valószerűbbé teszi magát a valóságot. Nekünk elsősorban kritikus kellett, aki nézni tanítson bennünket és olvasni s mint legigazabbnak érzett érvet mondogattuk, hogy Schöpflin így írta, Schöpflin ezt mondta és ahogy a neve állandóan ott mozgott közöttünk, igen kiérzett dicsekvő önérzetünk, hogy belőlünk Schöpflin Aladár indította ki a vidéki zsibbadtságban fülledt vágyat, hogy megszerezzük és olvassuk a jó könyvet. És ma is érezzük, hogy ez a tőle tanult olvasás örök zenét muzsikált a szívben, e zajtalan órák benső élményét fojtott lázzal rejtjük az életritmusba.

Drága Schöpflin Aladár, régi emlékeket bolygatok most és eszembe jut, hogy akkor azt mondta egyikünk, hiszen igaz, hogy Schöpflin megtanított bennünket az életet más szemmel keresni, a könyveket más szívvel olvasni, mint szobrász, aki a modelljét a maga egészében vési ki; ej, de azért nem lenne jó egyszer a vésője alá kerülni. És nem sejtettük, hogy az ő láthatatlan távcsöve már akkor elérhetett hozzánk, hogy aztán pár évvel később portréinkat ott lássuk a Nemzeti Színház színpadán. Azt az édes mosolygást indító, itt-ott erős kacagást verő és mégis komoly felhő mögé bújt világot, mely akár Óváros, akár Eperjes, akár Csurgó, a nagy vonalaiban mindig egy zamatot ad és Schöpflin Aladár ezeken az alakokon át megint érezteti régi igazát, hogy életet adni a maga valójában, szavakat találni a mindennapi élet egyszerűségében talán mégis a legnemesebb költészet. Pompás megfigyelései, melyek valaha szigorúak lehettek, most komoly, de kacagtató humorrá enyhülnek, érezzük, hogy szívéből tépte mindannyit. Legközelebb mégis Molitorné állhatott hozzá, ez a bölcs, lehiggadt vidéki úriasszony, aki mögött eseménytelen, de tiszta egyensúlyban tartott múlt önérzetesül; vele érzünk egész előadáson át, megértjük bölcs békéjét, gyönyörködünk az őszi mosolyban, amint elnéző okossággal rendezi a köréje zsúfolt fiatalos ügyetlenségeket.

De minden alakja egy-egy meleg, igen ismerőst adó élet, Schöpflin Aladár a messzi város ködén át biztos nézéssel vezet bennünket, állandóan egy-egy feledett arc varázslódik elénk, a darab mögött ott érezzük az egész portengert, ahol kevés a mozgás, nincs hullám, csupán apró csobbanások verődnek, a zseni megjelenése kellett, hogy mint meteor felkavarja ezt az álló port, hogy meghangosuljon az önfontosság, mely minden vidéki embert egy külön érdekességgé avat azután.

Talán legköltőibb a darab utolsó gesztusa, amikor eltűnik a pirosruhás hölgy és egy pillanatra, keményen, meztelenné vetkőzik elénk a művészsors, hogy csak addig könnyű az élet, amíg oda tartozunk a nagy általánossághoz, a zseninek más kötelességei vannak, minden fellobbant ereje, minden szenvedélye kell, hogy befelé zsúfoltan az alkotás lázává fülledjen. Megpecsételt nehéz sors ez, a hangya ember könnyebb igazat élhet talán, a művész kötelessége, a legszenvedettebb rezignáció és Schöpflin Aladár mindezt nem szavakkal mondja el, de sejteti a faluváros porából kifelé pakoló Vaymár sorsában.

Akik olvastuk Schöpflin könyveit, akik láttuk az első darabját és láttuk most a "Pirosruhás hölgy"-et, kellett, hogy kisajátítsuk az ő igazát, hogy az élet annyit ér, amennyit meglátunk belőle, nincs pontocska, amit a gyönyörködő képzelet remekbe ne bírna formálni és akkor el nem apad soha a meleg szív öröme.