Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Harsányi Zsolt: Bakonyi Károly

A magyar irodalmi hierarchiának van egy sajátságos, nagyon magyar padsora, ahol az énekes kanonokok ülnek. Kanonokok ugyan, hivatali fontosságukat nobilisan és ódon becsülettel tudó férfiak, de azért énekesek. Énekesek ugyan, titokzatos kedvvel megáldott trillázó torkú pacsirták, de azért mégis csak kanonokok. Délceg anakronizmusai ők egy olyan nemzet kései múltjának, amely hozzászokott, hogy csak bal kezébe foghassa a tollat, mert jobb keze folyton az izgékony szablya markolatán pihen. Ma a törökverő és labancijesztő fringia nincs sehol: a tétlen jobb kéz tanácstalanul tapogat kártya, kényszeregyesség és politika közé, mialatt a toll még mindig a bal kézben vergődik. És ott ülnek ők, a magyar betű Tomorijai, sorban egymás mellett az eminenciás lócán, melynek exkluzív lécajtajára kopottas aranybetűkkel íródott a hervatag probléma kínzó jelmondata: úr vagy-e, vagy művész?

Hallatlanul érdekes művészettörténeti fejezete ez egy rendi rétegeiben vulkanikusan vajúdó magyar geológiai korszaknak. Íróiban, muzsikusaiban és képzőművészeiben kétféle évezred viaskodik: az elmúlt ezer esztendő és az eljövendő ezer év, amelyek az egymás határán született művészbe a legtragikusabb magyarság növényét ültetik. A növény magva boldog, mert a napfény elől szándékos vaksággal el tud bújni meleg, lusta, szittya talajába. A növény szirma is boldog, mert önsikerének naiv és piruló csodálatával fordulhat a nyugati kultúra verőfénye felé, gyengéd leveleiben Európa hatalmas ragyogásával, de szirmai között már a spengleri halálos ítélet melancholikus harmatcsöppjével. Mire való a nyugati kultúra szeptemberében az egész magyar növény magvastul és szirmostul? Önnönmagával tusakodó, önnönmagát rágó tucatkóró, az ázsiai steppének Európa rónájába ültetett boldogtalan bogáncsa.

Ez a hibrid kor szüli a Bakonyi Károlyokat, zavart keverésű, olcsó fájdalmukkal, amelynek újonc melódiáját Európa nevelő-nótája adta, de a harmonizálást Ázsia misztikus bölcsőringásának emléke dünnyögi hozzá. Véghetetlen mikrokozmosz az esővíz cseppjében: Bakonyi Károly soha ki nem virágozhatott torzó-oeuvrejében mindezt meg lehet látni. Míg azt az előkelő vágyat nézzük, amely librettóinak egy pár felütköző sorában öntudatlan nosztalgiával vonta a tehetséget az írott szó legmagasabb kultúrájához, addig ő az óriási indogermán kultúrhadsereg egy szerény, de buzgó közkatonája. Viszont amíg magánéletének pompás úri gőgjét, egyéniségének párbajképes vasaltságát, teljesítményeinek hanyag eleganciájú mellékességét szemléljük, addig ő egy történelmi múlt, antieurópai emberosztály céltalan kapitánya. Pontosan meglátható még egy olyan írónak sorsán is, akinek nemesebb tehetségét két pólus között ingó élete a librettó-írás csekélységére kárhoztatta, hogy itt, Európában még nem vertünk eléggé saját gyökeret. Pedig van módja ennek is: Európa kitűzött útját, a mi ideköltözött végzetünk egész Európával közös rendjét már háromszor hallottuk énekelni a legmagyarabb magyarsággal: Petőfitől, Adytól, Kodálytól. Bennük a tehetség világvívó dühe eltiporta a minden magyarban duhajul felberzenkedő kaszinótagot. És hangozzék bár kegyeletsértésnek: én nem azt a hibátlan frakkú és kristálytiszta urat köszöntöm most az eltávozó Bakonyi Károlyban, aki ő valóban volt, hanem azt a meztelen fáklyát, aki egész biztosan lehetett volna, ha a sors a koppányi balmarok helyett a szentistváni jobb kézbe tette volna nála a tollat. Emberi tragédiája nekünk nagyon fájdalmas bár, mégsem nagyobb, mint a másé: meghalt, ahogy mindenki meghal. De sok úrnak született magyar művésszel közös művészi tragédiája rettenetes volt: álmodozó zsoldosként halt meg az, aki tetterős vezérnek született.