Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 22. szám · / · Kosztolányi Dezső: Édes Anna

Kosztolányi Dezső: Édes Anna
Regény (10)
XIX. Miért...?

Minden ilyen szenzáció gyorsan elmúlik.

Pár napig lobog, az emberek beszélnek róla, aztán fölemésztődik a maga gyújtotta tűzben.

Ez az eset is ilyen volt. Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül, hogy közelebb jutottak volna mivoltához. Viatorisz fűszeres boltja valóságos kaszinóvá változott. A krisztinai úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók meg a babos zsákok között naponta megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól, hogy miért történt? Erre azonban senki se tudott kielégítő választ adni se magának, se másoknak.

Az áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan részvéte mellett temették el a sír mellé, melyben egyetlen kislányuk, Piroska nyugodott.

Ezen a népes temetésen a rendőrségnek kellett fönntartani a rendet. Utcagyerekek futottak a koporsók után, egymáson gázoltak át, hogy a koszorúkból egy virágot tépjenek emlékül. A sírnál politikai jellegű beszédek hangzottak el. Megjelent több közéleti előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius-házaspár Egerből, csak Jancsi hiányzott, a sürgöny - úgy látszik - nem érte el. Ott volt azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött húga, aki hamisított egyiptomi cigarettákat szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában, hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és hatalmas bátyját.

Édes Annát a rendőrségen beismerő vallomása után letartóztatták. Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor lefényképezték, aztán átkísérték az ügyészségre, a Markó-utcai fogházba.

Amint belépett ide, úgy tetszett, hogy rádőlnek a falak.

Égig érő vasépületet látott, szürkésen derengő fényben, csupa vasajtóval, vaslépcsővel, amely dübörgött, mint valami gőzmalom, ahol folyton őrölnek. Foglárai fölvezették a harmadik emeletre, becsukták egy cellába. Egy ágy volt itt, egy szék, egy asztal meg a klozett, de a cella eléggé tiszta volt, világosabb és valamivel nagyobb, mint az ő konyhája. Szinte el se hitte, hogy csak ilyen egy börtön. Azt hitte, hogy a börtönben almon fekszenek a rabok s kígyók, békák szemei világítanak nekik a sötétben. Leült a székre. Nem sírt, de sokat töprenkedett. Este az ágya elé térdepelt és imádkozott.

Maga a vizsgálóbíró, miután tüzetesen áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, nem sokkal látott világosabban, mint azok, akik úton-útfélen holmi mende-mondák alapján beszéltek róla. Az ügyészség fontosnak tartotta, hogy ezt a szövevényes bűnügyet, melynek messze nyúló politikai mozzanatai is lehetnek, minden részében kibogozzák, főképp most, a bolsevizmus bukása után, mikor még nem állt helyre teljesen a társadalmi rend. A vizsgálóbíró nagy buzgalommal látott hozzá. Ellenben minél tovább haladt, annál több olyan pont mutatkozott, melyet nem értett. Újra és újra zsákutcába került.

Mindenekelőtt tisztázni igyekezett a házmesterék szereplését. Ezeket a rendőrség "előzetes letartóztatásba helyezte." Ficsorék égre-földre esküdöztek, hogy ártatlanok, de olyan tűzzel, hogy a következő napokon már nem maradt egyéb mondókájuk. Védekezésük abban merült ki, hogy Annát befeketítették, alattomos, titkolózó, mindenre képes lánynak állították be. Egyébként ellenük nem volt tárgyi bizonyíték. Viatorisz kisinasa azt vallotta, hogy Ficsor csakugyan elküldte, majdnem ingerülten szólt rá, hogy ne csöngessen, mert még alszanak. A nagy estély után a házmesternek ez a föltevése sem lehetett föltétlenül rosszhiszemű. Pár nap múltán a vizsgálóbíró szabadlábra helyezte őt is, a feleségét is.

A vádlottat pedig mindennap maga elé vezettette.

Mikor először jöttek érte, Anna keresztet vetett, Istennek ajánlotta lelkét abban a hitben, hogy máris a vesztőhelyre viszik és azonnal fölakasztják. Egy sovány, kopaszos úr elé állították, aki készen vett nyakkendőjében melltűt viselt s a szőrös nagyujján arany karikagyűrűt. Anna az igazság e szorgalmas, szerényen díjazott hivatalnokát valami nagyon nagy, nagyon gazdag úrnak képzelte. Később látta, hogy nem rossz ember. Finoman, jóindulatúan beszélt vele, megszokta őt, már unta is, annyit faggatta. Elmondatta, hogy ekkor meg ekkor mit csinált, biztatta, hogy emlékezzék vissza, ez nehezen ment, erre a nagyságos úr aki mindenre jobban emlékezett, segített neki. Már óráról-órára, percről-perce megállapították az utolsó napok történését.

Anna a szemébe tekintett: se megtörtnek nem mutatkozott, se zavartnak. Semmit sem tagadott. Sőt néha úgy rémlett, hogy egyenesen vádolja magát. A vizsgálóbíró kiegészítette a nyomozati adatokat különösen esetleges bűntársaira vonatkozólag, de most már kizártnak látszott, hogy bűntársa is legyen, az adatok összevágtak, a vádlott előtte se vallott egyebet, mint a rendőrségen. Csak arra a kérdésre nem tudott felelni, hogy miért követte el tettét.

Sorra beidézték a ház összes lakóit.

Drúma vallomása esett leginkább latba.

Ő a gyilkosság éjszakáján, úgy kettő felé látta, hogy a lány a konyhakredencnél babrál, annál a fióknál, amelynél vallomása szerint kivette a kést s azt is látta, hogy a vendégek eltávozása idején már a fürdőszobába settenkedett.

Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemre méltó mozzanat. Tavasszal, - egy vasárnap délután - kirándult Annával a Gellért-hegyre, a citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, akkor is sokáig reszketett még.

Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány-utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba és mikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett ott, csak ötölt-hatolt. Most sem tudott erre vonatkozólag pontosabb felvilágosítást adni. A vizsgálóbíró idézést küldetett Patikárius János bécsi címére. Bécsből a rendőrség azt felelte, hogy az illető "ismeretlen helyre távozott," egy lengyel táncosnővel lakott együtt, az azonban már föladta ötszobás lakását, elutazott Varsóba. Mindez nem tetszett fontosnak, tekintve, hogy Patikárius János több mint féléve nem lakott Budapesten.

Megidézték a vádlott szüleit is.

Édes István bátya hajnalban szállt le a vonatról, kezében egy batyuval meg két pár csirkével. Utána piros bőrpapucsban egy takaros, nála jóval fiatalabb parasztasszony ment, egyenes gerinccel, keményen, a második felesége. Az nem vitt semmit. Minthogy még korán volt s nem ismerték ki magukat ebben a nagy városban, a Vérmezőnél megtudakolták, merre van Vizyék háza, ott letelepedtek a lépcsőre, megvárták, míg Drúmáék fölébrednek. A tekintetes ügyvéd úrnak odaadták a két pár csirkét, tejfölt, friss túrót is hagytak a konyhában, mert hát jó az uraknak valamit dugni, ha a törvénnyel baj van. Drúma megmagyarázta, hogy az írással hol kell jelentkezniük.

A vizsgálóbíró őket is kihallgatta.

Édes Anna apja kissé görnyedt, sovány béres volt, már túl az ötvenen, de még nem őszült. Csak megkopott a szőkés haja, beporosodott az időtől, olyan lett, akár a törött szalma. Kalapját forgatgatva állt a vizsgálóbíró elé, de folyton az élete párjára sandított az egyik hibás szemével, melyben alázat és ravaszság tükröződött. Úgy látszott, hogy egyáltalán nincs meglepődve. A parasztot semmi se lepi meg. Az az élet nagy tényeit, a gyilkosságot is éppolyan természetesnek tartja, mint a születést, vagy a halált. Ezt az öreg cseléd igyekezett elpalástolni. Hangját túlontúl nyekergővé változtatta, siralmasan, nyöszörögve beszélt, mint az, aki a halotti toron a rigmusokat kántálja. Elmondta, hogy a második asszonyt négy évvel ezelőtt vette feleségül, meg hogy a lánya, az ő rossz lánya, az ő gonosz lánya mindig ilyen volt, engedetlen és szófogadatlan, otthon is sok bajt csinált, azért küldték szolgálni Pestre. A mostoha, - dolgos, tiszta, gusztusos menyecske - bólongatott. Ő még többet tudott. Rémüldözve mesélte el a vizsgálóbíró felé hajolva, hogy az Anna egyszer majdnem hozzávágta a sarlót, talán őt is megöli, ha az apja közbe nem veti magát. Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében. De aztán ellenmondásba keveredett. A vizsgálóbíró fölismerte a helyzetet, hazaküldte őket.

Megvizsgáltatta a vádlott elmebeli állapotát. A törvényszéki orvosszakértő lehozatta Annát hivatalos helyiségébe, bizonyítványt állított ki, mely szerint a vádlott vérszegény, különben beszámítható. Ezt az aktát a vizsgálóbíró a többi mellé csapta, a nyomozást a maga részéről befejezte, az ügyiratokat fölterjesztette az ügyészségre, az ügyész elkészítette a vádiratot. Édes Annát előre megfontolt szándékkal elkövetett kettős gyilkosság címén vád alá helyezték.

Hivatalból rendeltek ki mellé védőt. A kis, kezdő ügyvédke, akinek eddig csak egy hagyatéki tárgyalása volt meg egy lakáspere, belemélyedt az ügybe, ezzel akarta megalapozni kriminalista karrierjét. Védencét sokszor meglátogatta a cellájában. Vigasztalta, hogy ne essék kétségbe, majd ő eligazítja. Anna úgy beszélt vele, mint a rendőrtiszttel és a vizsgálóbíróval. Később még fölkeresték a missziós nővérek is, akiknek kalapjáról kék fátyol lógott. Ezek bűnbánatra és töredelemre intették, vallásos füzeteket hagytak nála, melyekben a hit vigaszát találhatta.

November közepén tartották meg a főtárgyalást, az érdeklődésre való tekintettel a törvényszék nagytermében.

Sötét, hideg téli nap volt. A nagyteremben zölden lobogtak a gázlángok, erősen fűtöttek. Szolgák kiabálták a megidézettek neveit. Tizenegy tanút idéztek meg: hatot a vád, ötöt a védelem kérelmére.

A terem emelkedő padsorait zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, jobbára az áldozatok barátai, személyes ismerősei. Tatár Gábor a feleségével a hírlapírók padja mögött ült, köszöngetett a tanúknak, akik lenn a székeken foglaltak helyet. Látni lehetett az Attila-utca 238. számú ház egész keresztmetszetét, lakóival és cselédjeivel.

Pont kilenc órakor bevonult a törvényszék: a főtárgyalási elnök meg a két bíró.

Az elnök csöngetett:

- A főtárgyalást megnyitom. Tárgyalásra kerül Édes Anna gyilkossági ügye. Hol a vádlott? Vezessék be - parancsolta az egyik teremőrnek.

Édes Annát már nyolc órakor lehozták a cellájából az alagsoron át. Egy szobában várt, türelmesen.

Kinyílt az ajtó és megjelent benne ő: a pepita-ruhájában, mely már egészen elrongyolódott. Utána két fegyőr, szuronyos puskával.

Nem is ment, odaszédült a vádlottak padjához, az elnök elé. A fegyőrök, akik mindig a sarkában voltak, megigazították, aztán haptákba vágták magukat.

Anna sok embert látott fönn-lenn, lámpákat, képeket, nagy meleget érzett. A fél esztendős fogság testileg nem viselte meg. Arca kissé megtelt, mint a raboké, bőrét valami földszín sápadtság márványozta. Nagy nyugalom áradt belőle.

- Hogy hívják? - kérdezte az elnök s máris a referens-bíróhoz fordult: - Itt az anyakönyvi kivonata? - aztán ő maga felelgetett helyette. - Húszéves, hajadon, nincs gyermeke, nem volt büntetve. Üljön le - mondta, rá se tekintve.

A vádlott leült, mellé két fegyőr, lába közé kapva a puskáját.

Egy piros papírról olvasták a vádiratot, mely így kezdődött:

- Édes Anna, római katolikus, vagyontalan, magyar...

Hosszú vádirat volt, a fölolvasása félórát vett igénybe.

A közönség ezalatt a bírákat figyelte, akik tóga és föveg nélkül ültek az emelvényen, az utcai ruhájukban, nyakkendővel és keménygallérral, de bizonyos személytelen méltósággal, szinte középkorian, szinte ókorian, mert ezeknek az embereknek itt a földön az volt a csodálatos hivatásuk, hogy igazat lássanak a többiek fölött, ezt tanulták, ebben éltek s egykor a gyászjelentésükön, a sírkövükön is ez áll majd: bíró.

Az elnök lapozgatott egy könyvben, a referens-bíró, bajuszos, hosszú orrú ember, szemén csíptetővel, ügyiratokat kötözött össze, a szavazóbíró, a legfiatalabb közülük, - zömök, vállas - felkönyökölt az asztalra, a jobb tenyerébe hajtotta nagy, súlyos fejét. Baloldalt az elnöktől egy emberke izgett-mozgott, a védő. Üdvözölte az apját, az anyját, a rokonait, akiket nagy számban csődített erre a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek első, nagy szereplésének. Az ügyész gondolataiba merült.

Miután a vádirat felolvasása véget ért, az elnök így szólt:

- Álljon föl, Édes Anna. Megértette a vádat?

Emelt hangon beszélt hozzá, mint azokhoz, akik süketek, vagy nem állnak a mi értelmi színvonalunkon.

- Magát az ügyész úr azzal vádolja, hogy meggyilkolta a gazdáit. Bűnösnek érzi magát?

- Bűnösnek érzem - felelte Anna.

Az auditórium susogott, a referensbíró most ránézett, a szavazóbíró pedig a másik tenyerébe hajtotta fejét.

- Hát akkor - folytatta az elnök már elbeszélő hangon - mondja el szépen, hogy történt. De részletesen. Figyelmeztetem, ha mindent bevall, segít magán, ellenben ha tagad - és itt ismét emelte hangját - csak árt magának, mert nekünk majd módunkban lesz mindent rábizonyítani. No kezdje.

Az ügyvéd integetett védencének, hogy kezdje. De annak a torkán egyetlen hang se akart fölszakadni. Erre az elnök a segítségére sietett:

- Szóval, ugye maga a cselédjük volt, már tíz hónapja szolgált Vizyéknél. Kezdjük talán ott, hogy maguknál 1920 május 28-án vendégség volt, az a nagy vendégség - igyekezett népiesen beszélni. - Azon a napon estefelé dolgozott.

- Főztem.

- Helyes - bólintott az elnök, mintegy megdicsérve érte. - Végezte háztartási teendőit. Jöttek a vendégek, maga nem szolgált ki az asztalnál, már régen megvacsoráztak, hajnali két óra lehetett. Hol volt akkor?

- A konyhában.

- Igen, ott volt. És már akkor ott motozott a kredencnél, huzigálta a fiókot, kereste a kést.

- Erre nem emlékszem - rebegte Anna a védő felé, aki helyeselt.

- Majd a szemébe mondják. Aztán mit csinált?

- Aztán bementem a hálóba.

- Ne zavarjuk össze. Akkor még nem ment a hálóba. Az később jön. Előbb indultak a vendégek. Maga ekkor a fürdőszobában ólálkodott, lesben állt, előre készült a tettére. Nem emlékszik, hogy Drúma nagyságos úr is betekintett oda?

- Nem.

- No majd ezt is mindjárt megállapítjuk. Tanú van rá. Folytassa. Menjünk vissza oda, amikor kiszellőztetett s az asszonya aludni küldte. Erre ahelyett, hogy lefeküdt volna, megvárta, míg elalszanak.

- Aztán bementem a hálóba.

- Még mindig nem ment be a hálóba, - mondta az elnök az asztalra ütve.

Anna egyik lábáról a másikra lépegetett, előre-hátra topogott az időben, amely elmúlt. Kábulat fogta el a nagy utazástól. Elakadt.

A védő felkelt:

- Méltóságos elnök úr, tekintetes törvényszék, teljes tisztelettel indítványozom, szíveskedjék a vádlott elmebeli állapotának megállapítására egy hírneves psychiatert ide rendeltetni, hogy itt a helyszínen ellenőrizze őt. Vallomása annyira szakadozott, annyira összefüggéstelen és patologikus, hogy védői lelkiismeretem szerint teljesen beszámíthatatlannak kell tartanom.

Az elnök halkan tanácskozott a bírákkal és közölte a határozatot:

- A törvényszék az indítványt elveti. Amint a védő úr is tudja, már több ízben megvizsgálták a szakértők és beszámíthatónak jelentették ki. Különben is, kérem, a végén méltóztassék összegezni indítványait.

- Tisztelettel semmisségi panaszt jelentek be - szólt a védő.

Az elnök most újra visszazarándokolt az időben, tapogatózva haladt előre, kereste az igazságot a vádlottal együtt, vezette őt, noha ő maga sem látott még ebben a sötétben s olykor arra várt, hogy majd a vádlott vezeti őt a pont felé, ahol egyszerre valami fény gyullad, mely érthetővé teszi az egészet. Mintha két összefogózott vakember ment volna az éjszakában s az egyik vezetné a másikat: vak a világtalant.

- Tehát - kezdte - próbáljon csak visszaemlékezni. Miért vette magához a kést? Mit érzett akkor?

Anna hallgatott. Az elnök tolmácsolta az érzését, a kifejezhetetlen érzést, mintegy lefordítva értelmes, emberi nyelvre:

- Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelen elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer az asszonya megszidta, bosszút akart állni. De miért?

Újra neki kellett beszélni:

- És nem ébredt fel ekkor a lelkiismerete, nem szólalt meg magában a lélek, nem gondolta meg, hogy mit cselekszik, hogy ennek következménye is lesz, hogy ezért felelnie kell Isten és ember előtt? Hiszen maga régebben nem volt ilyen lány.

Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, amelyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, amelyet az igazságszolgáltatás nem fejthet fel. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.

- Beszéljen - nógatta a vádlottat. - Amikor a hálóba ért, a gazdái már aludtak. Mit tett akkor?

- Akkor én...

- No csak mondja ki - szólt az elnök, nagyon szigorúan. - Akkor maga odalépett az asszonya ágyához és amíg aludt, a szívébe mártotta a kést. Ezt a kést ni.

Fölemelte a bűnjelek között lévő óriási konyhakést, meglóbálta a levegőben, úgyhogy a hallgatóság elszörnyülködött, majd a vádlott felé tartotta s még mindig ide-oda forgatva ezt kérdezte tőle:

- Ez volt az?

- Ez - mondta Anna és hátratorpant, mert úgy érezte, hogy a szívében forgatják meg a kést.

Végre eldadogta, hogy történt. Nem is annyira a saját szavaival, mint inkább azokkal a szavakkal, amelyeket a rendőr tisztviselőtől meg a vizsgálóbírótól hallott, eléggé folyamatosan adta elő a gyilkosság lefolyását.

- Megölte az asszonyát - ismételte az elnök - megölte a kenyéradó asszonyát, aki magát sohase bántotta. Menjünk tovább. Mit csinált azután?

- Kifutottam a szalonba.

- Nem, még nem futott ki. Csak ne siessünk. Maradjunk egyelőre a hálóban. A gazdáját is leszúrta, mint egy orgyilkos, kilencszer döfte belé a kést. Így volt?

- Így. De én a méltóságos urat nem akartam bántani. Megijedtem tőle.

- A bűnétől ijedt meg, a rossz lelkiismeretétől és megint gyilkolt. Később mi történt?

- Akkor már jöttek értem.

- Dehogyis jöttek még. Most maga arra a széles díványra feküdt, ott pedig...

- Elaludtam.

- És tudott aludni ilyen égbekiáltó gazság után? Akkor sem ébredt a tudatára, hogy mit művelt, hogy bűnös? Nem is jelentkezett, hanem ott bujdosott, míg föl nem törték az ajtót. Legalább megbánta azóta a bűnét? Tessék? Elkövetné újra, amit tett?

- Nem - ijedt meg Anna - nem.

- Leülhet - szólt az elnök.

A vádlott kihallgatása befejeződött. Következtek a terhelő tanúk.

A vád koronatanúja Drúma Szilárd volt, a piros arcú ügyvéd. Mikor fölkelt és a terem közepére ment, majdnem a csillárig magasodott.

- Nincs haragban a vádlottal - hadarta az elnök a formaságot -, nincs vele rokonságban?

A tanú nem is válaszolt, csak elmosolyodott a mulatságos feltevésre, hogy ő effélével rokonságban lehetne.

Szabatosan tárta föl a tényállást, amely a premeditációt kétségtelenné tette. Az ügyésznek hozzá intézett kérdéseire tömör jogászi terminus technikusokkal felelt. Kifejtette, hogy a lány izgatott viselkedése már este szemet szúrt neki, figyelni kezdte, éjjel kettőkor a vádlott semmi mást se kereshetett a fiókban, csak a kést, ezt nyilván elrejtette valahol, aztán mielőtt elment volna, még egyszer rajta ütött, akkor a vádlott a fürdőszobában leselkedett, még borravalót is akart neki adni, de az rémülten ugrott be a hálószobába.

Anna a szembesítésnél megtört, bevallotta, hogy így volt.

Drúma még mindig nem fejezte be.

- Engedtessék meg nekem, - szólt - hogy rávilágítsak a bűnügy politikai hátterére is s pár szóval kiterjeszkedjek - a tanúk soraiban ülő Ficsorra és Ficsornéra mutatott - a házmesterék szerepére. Ezek az emberek, méltóságos elnök úr, a kommunizmus alatt olyan vörös érzületről tettek tanúságot, hogy a ház lakóit éjjel-nappal rettegésben tartották. Én a magam részéről minden okot fönnforogni látok, hogy ők a tulajdonképpeni mozgatói és értelmi...

- Kérem - szakította félbe az elnök - a vizsgálat megindult ebben az irányban is, de negatív eredménnyel járt. Az ügyészség sem tett vádindítványt - szólt az ügyészre tekintve, aki rázta a fejét. - Ez nem tartozik ide.

Drúma ott állt elkezdett és be nem fejezett mondatán lógva a levegőben.

Rövid vita indult meg az ügyész és védő között. Az ügyész kérte a tanú megesketését, a védő viszont ellenezte. Drúmától kivették az esküt. Ezért a védő újra semmisségi panaszt jelentett be.

Szűcs Antal, a sarki őrszem, a helyszíni szemle megtörténte előtti fontos mozzanatokról számolt be, a bűnjelek elhelyezéséről és a vádlott közönyös viselkedéséről.

Drúmáné a lányt zárkózottnak tüntette föl, szóba hozta - mellékesen - a kisollója rejtélyes eltűnését is, magasztalva Vizyéket, különösen a férfit.

Moviszterné oldalt-hasított szoknyájában jött ide, megsétáltatni új toalettjét, úgy pingálva, mint egy színházi bemutatóra. Könnyed modorban társalgott, kacérkodva az ügyésszel.

Szerinte a lány nem volt zárkózott, inkább jó kedélyű, csodálkozott, hogy ilyesmire vetemedett, mert az asszonya maga volt az angyali jóság, szerette is őt.

Sokat csevegett volna még, de kihallgatása - sajnos - véget ért.

Ficsornak az elnök megemlítette, hogy mint a vádlott rokona megtagadhatja a vallomástételt, ő azonban vallani akart.

- Figyelmeztetem - szólt az elnök - hogy csak az igazságot vallja, mert vallomására esetleg esküt kell tennie s a törvény a hamis esküt szigorúan bünteti, esetleg öt évig terjedhető fegyházzal.

A házmester, aki már megrökönyödött Drúma előbbi beszédétől, az ötévi fegyház hallatára még inkább menteni akarta bőrét. Elismételte mindazt, amit nyáron vallott s amikor a kis ügyvéd kötözködött vele és vallomásának ingadozó voltát hangsúlyozta, elvesztett minden mértéket:

- Nemcsak ezt mondotta kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk és azt mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.

- Mikor mondta ezt? - kérdezte az ügyész.

- Nemsokára azután, hogy beállt a helyébe.

- Határozottan emlékszik erre?

- Határozottan.

- Gondolja meg jól. Meg mer rá esküdni?

- Meg - válaszolt Ficsor, komoly elszántsággal.

A tanú esküt tett, aztán meghajolt az elnök előtt, olyan mélyen, hogy mélyebben meghajolni emberileg szinte lehetetlen is.

Ficsorné lépett az emelvény elé. A hájas asszonyság reszketett, mint a kocsonya.

Már szánta Annát, szerette volna a védelmébe venni, de félt, hogy rácáfol előbbi vallomására.

- Hát maga mit tud Ficsorné? - kérdezte az elnök. - Milyennek ismerte ezt a lányt?

- Kérném, mindig olyan gyanakvó volt.

- Mi az, hogy olyan gyanakvó?

- Olyan gyanús.

- Magának volt gyanús?

- Nekem meg mindenkinek.

- És miből vette ezt észre?

- Mindig spekulált.

- Úgy érti ezt, hogy valami rosszat forgatott a fejében?

- Nem.

- Hát hogy érti?

- Úgy, hogy mindig búsult.

- Maga azonban a vizsgálóbíró úr előtt egyebet vallott. Nézze, - olvasta - azt vallotta, hogy valakit egyszer már meg akart gyilkolni.

- Igen, amikor az anyjába belevágta azt a sarlót.

- Látta ezt maga?

- Én nem láttam. Csak hallottam.

- Kitől?

- Az anyjától.

- Az a mostohája. Hagyjuk ezt - legyintett az elnök kedvetlenül - hagyjuk.

- Én különben nem mondhatok rá semmit. Azelőtt igen jó lány volt, de...

- De?

- De később rossz lett.

- Ezt mi is tudjuk - jegyezte meg az elnök általános derültség közepette.

- Nagyságos elnök úr - önérzeteskedett Ficsorné, megsértődve, bizonyos idétlen daccal, - én csak azt mondhatom, amit tudok - és mikor a hallgatóság újra nevetett, tovább füstölgött magában - én, kérem, nem mondhatok mást, csak azt, amit tudok.

- Jól van, jó, menjen már - intette le az elnök.

A vallomások már ilyen semmis részleteket hánytorgattak: fecsegéssé posványodtak.

Az elnök szólította a következő tanút:

- Moviszter Miklós. Dr. Moviszter, orvos. Nincs itt? Kézbesítették neki az idézést? Nem mentette ki magát. Hol van?

Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is és már senki nincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor teneked most itt a helyed, akkor el kellett jönnöd.

El is jött. Ott ült egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy nézték, hogy ott van-e.

- Jelen - mondta, meghajolva az elnök felé.

Az elnök látva, hogy milyen állapotban van a tanú, közölte, hogy ülve is megteheti vallomását. Széket tetetett oda az egyik teremőrrel. Ő ezt nem fogadta el. Sőt: - még jobban kiegyenesedett. Már amennyire ő tudott.

- Ön, doktor úr - kérdezte az elnök - szintén fönntartja a vizsgálóbíró előtt tett vallomását?

- Igen - mondta Moviszter, alig hallhatóan, úgyhogy az elnök tölcsér gyanánt füléhez tette a tenyerét.

- Okolja meg, mire alapítja ezt.

Moviszter gondolkozott, mint aki valami hosszú beszédre készül. Biztatta magát.

Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. Dehát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így - és most még egy lépést. Rajtad a sor. Föl a fejet, Moviszter, sursum corda, föl a szívet, csak föl a szívet.

- Nem értem - szólt az elnök. - Kissé hangosabban.

Mit kissé hangosabban? Nem kissé hangosabban, hanem nagyon hangosan. Kiálts - dobogott benne a lélek - kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek. Hiszen te mindennap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes fibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket. Et animas pauperorom tuorum ne obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp. Próbálj te is így kiabálni az arénán, az oroszlánokat is túlharsogva, bátor kathakumen.

Hangja szilárdabbá vált:

- Teljes egészében fönntartom vallomásomat. Csak azt tudnám ismételni, amit már elmondtam.

- Igen - szólt az elnök, egy aktaköteget lapozgatva. - Ön így vallott. De tényeket kérünk. Verték? Éheztették? Agyondolgoztatták? Nem fizették meg a bérét? Úgy látom itt - mondta gyorsan, - hogy karácsonykor valami ajándékot is kapott, egy különben jelentéktelen ajándékot: egy jumper-t. Tessék beszélni.

- Ridegen bántak vele - jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. - Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele. Szívtelenül.

- És miben nyilvánult meg ez?

- Azt én nem tudnám pontosabban körülírni. De határozottan ez volt az érzésem.

- Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a vizsgálóbírónál. Álljon fel - szólt oda a vádlottnak. - Bántalmazták magát?

- Nem.

- Leülhet. Ez egyébként se valószínű.

Nézd most Moviszter ezt a lányt, milyen tompultan ereszkedik le a fegyőrei közé, nem kellemes látvány, de csak nézd meg jól és nézd az elnököt is, aki megigazítja öreg, kék szemén az olcsó pápaszemet s vakarni kezdi a fülét, hogy ne is sejtsd, mi forog a fejében, mi zajlik a szívében. Ő csak a földi igazságszolgáltatás képviselője. De igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon. Nem érzed-e - biztatta újra magát, - hogy közeledik az isteni igazságszolgáltatás felé s máris a pártodon van? Hagyd, hogy kicsit még vitatkozzék, végre ez az ő kötelessége, aztán újra beszélj, ne félj tőle, ne félj te senkitől, mert teveled van az Isten.

- És ha rossz dolga is volt kérem - érvelt az elnök, - akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái ellen, fölmondhatott volna nekik és tizenöt napon belül elmehetett volna.

- Kényszerítették, hogy ott maradjon.

- Mivel kényszerítették? Senkit se lehet kötéllel fogni.

- Egy ilyen öntudatlan, szerencsétlen teremtés.

- Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt - tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: - Erre nincs mentség.

- Akkor miért követte el? - kérdezte Moviszter önmagától. Az az érzésem - ismételte makacsul, - az az érzésem, hogy nem bántak vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle - és itt kitört, majdnem kiabált. - Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.

- Ezért a kifejezésért rendre utasítom.

A hallgatóság megmozdult s helyeselve az elnök közbelépését fölháborodva mormogott.

- Csöndet kérek - szólt az elnök és egyszer könnyedén megrázta a csengőt.

Kinek a lélekharangja volt ez a rövid csöngetés, mondjátok?

- Egyebet nem tetszik tudni? - kérdezte a tanútól a referens-bíró.

- Egyebet nem.

A közönségnek az volt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló, agg doktor korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt. Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában.

A kis kéneső-ügyvéd fölpattant a székéről s tisztelettel kérte a tekintetes törvényszéket, hogy a tanút eskesse meg. Ezt az ügyész ellenezte, tekintve, hogy vallomása általánosságban mozog és nem jelentős. Az elnök gyorsan határozott:

- A törvényszék elrendeli a tanú meghiteltetését.

A tárgyalóterem hallgatósága izgatottan, dobogva állt föl, valami tragikus-színpadi sietséggel.

Már az elnök is állt.

Így szólt a tanúhoz, aki jobb kezét szívére helyezve, balkezének három ujját az égre emelve várt:

- Mondja utánam.

És diktálta az eskü mintát:

- Én...esküszöm...a mindentudó...és mindenlátó... eleven Istenre...hogy az igazságot,...csak az igazságot... vallottam...abból semmit el nem hallgattam...ahhoz semmit hozzá nem tettem...Az Isten engem úgy segéljen...

Moviszter ezt is hangosan mondta:

- Az Isten engem úgy segéljen...

Visszavánszorgott a tanúk székeihez, akik különösen tekintettek rá s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt nem bánta. Ő voltaképp nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoa, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat.

Nyomban el is távozott, ment a dolga után, a többivel már nem törődött.

Még néhány mentő tanú vonult föl. Etel, szakácsnésan kiöltözködve és Stefi, kalapban, ahogy egy volt grófi szobalány-kisasszonyhoz illik. Kulhanek Stefánia adatainak bemondása alkalmával "személyzet"-nek nevezte magát és elpirult. Mind a ketten eskü alatt vallották az igazságot, csak az igazságot, akár a többiek, akik mind az igazságot vallották, jóhiszeműen, úgy, amint ők látták. Dicsérték Annát, de a szegény méltóságos asszonyt meg a méltóságos urat éppúgy dicsérték.

Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.

És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden.

A tárgyalás elhúzódott: az elnök gyorsította az ütemét s hogy az ügyész megtette indítványait és a védő bejelentette huszonhetedik semmisségi panaszát, a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította. Szünetet rendelt.

Délután két órakor került sor a perbeszédekre.

Az ügyész hamar végzett. Fönntartotta a vádiratban foglaltakat, minthogy azok a tárgyalás során még inkább beigazolódtak s bizonyos paragrafusokra, bekezdésekre hivatkozva, példás büntetést kért.

Annál hosszabb volt a védő.

Ez a kis megindító mitugrász remekbe készült, irodalmi védőbeszéddel állt elő. Emberfeletti erőfeszítést fejtett ki, hogy védencét tisztára mossa s a kötelet, melyet a vádlott meg a terhelő tanúk a nyakára hurkoltak, bogonként föloldozza. Túlbuzgósága nevetségesnek tetszett. Ő ész-okokkal akarta plausibilissé tenni, hogy a vádlott a tették önkívületben követte el s önvédelemből gyilkolta meg gazdáit. Egy regényírót megszégyenítő részletességgel tárta föl előéletét, gyermekéveit. Azt hajtogatta, hogy inkább meneküljön száz bűnös, minthogy egyetlen ártatlan bűnhődjék.

Mindig azt hitték, hogy befejezi, de csak akkor kezdte.

- Most pedig - mondotta, miután vizet ivott - nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani okokat, a lélektant nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani tényeket. Tekintsenek kérem erre a falusi leányra, a nép egyszerű gyermekére s mielőtt ítéletet hoznak, kérdezzék meg tulajdon lelkiismeretüktől, hogy az, aki itt ül a vádlottak padján, vajon valóban az az uomo deliquente-e, az a bűnöző típus, akiről Lombroso beszél?

Erre már senki sem figyelt. Folyton csapódott az ajtó. A hallgatóság elcsigázva a hosszú tárgyalástól, a tűrhetetlen melegtől szökdösött, csak az újságírók maradtak ott, röhögni meg a védő hozzátartozói, rokoni kötelességből.

Drúma a sötét folyosón egy cigarettázó csoportnak a vád motívumait mérlegelte s nem kételkedett, hogy az ítélet csak kötél általi halál lehet.

Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt, Pierre Janet lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referens-bíró már az ítélet szövegét vázolta föl egy darab papírra.

Végre a szónok rászánta magát, elővette az utolsó, leghatásosabb mondatokat s olyan költői lendülettel, mely a türelmetleneket bosszúsággal, a hozzáértőket őszinte lenézéssel töltötte meg, Madách remekművéből, "Az ember tragédiájá"-ból merített idézettel befejezte beszédét.

A törvényszék ítélethozatalra vonult vissza.

Közben megeredt a havas eső. Sokan, akik ernyő nélkül jöttek, azon gondolkoztak, hogy kerülnek majd haza.

Háromnegyed óra múlva az elnök meg a bírók szinte szaladva léptek a dobogóra. A vádlott még nem volt ott.

- Hozzák - intézkedett az elnök s a mennyezetre tekintett, kezében az ítélettel.

Zörögtek a fegyverek. Édes Annát már hozták, odaállították. Most halotthalvány volt. Nagyon félt. A haláltól félt, a kötéltől s nyelt, nyelt, mozgott a torka.

- Kihirdetem a törvényszék ítéletét. A magyar állam nevében...

A padok megint dübörögtek. Csak szófoszlányokat lehetett hallani az ítéletből:

- ...bűnösnek mondta ki...és ezért összbüntetésül tizenöt évi fegyházra...politikai jogainak elvesztésére...

- Tizenöt - adták tovább meglepődve - tizenöt - s legtöbben emberi megindultságot éreztek, mert az ítéletet igazságosnak tartották.

Néhány nő könnyezett is.

Az ügyvéd rokonaira pillantott, diadalmasan. Meg volt győződve, hogy ebben neki is, Pierre Janetnek is van némi része.

Az indokolásban az foglaltatott, hogy a törvényszék súlyosbító oknak vette azt a kegyetlenséget, amellyel a vádlott a gyilkosságot elkövette, de enyhítő körülménynek kellett vennie a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes beismerését és az együgyűséggel határos műveletlenségét.

- Megértette? - kérdezte tőle az elnök a régi, erős hangján. - Magát a törvényszék tizenöt évi fegyházra ítélte. Jogában van föllebbezni.

Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván egyedül maradt bíráival.

- Vigyék - mondta az elnök csöndesen a fegyőröknek.

Pár nap múlva átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a királyi tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak meg és a kúria ítéletét, melyet egy év múlva, karácsony táján hirdettek ki. Mind a két följebbviteli fórum helybenhagyta a törvényszék ítéletét.

Ezeket az újságok nem is közölték, annyira nem érdekelte már az embereket.

Édes Annát egy szigorú januári napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Mária-Nosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte. Itt törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették, számot kapott, darócruhát: megkezdte fegyencéletét.

A Krisztinavárosban néha-néha még beszéltek róla, egyre ritkábban.

Egy asszony állt meg egyszer az Attila-utcai ház előtt s így szólt az urához:

- Itt lakott. Nem emlékszel rá? Olyan magas lány volt, erős, fekete szemű, nagy kezekkel.

- Csúnya volt - mondta a férfi.

- Elég szép volt - szólt az asszony. - Szép volt. Amikor a románok itt táboroztak, egy román katona volt a szeretője.

Így homályosodott az emléke. Most már senki sem tudta róla, hogy kicsoda volt. Egészen elfelejtették.

És ha nem élt volna még a mária-nosztrai női fegyintézetben, hanem ott pihent volna valahol Dunántúl, a Balatonfőkajári temető akácai alatt, akkor se semmisülhetett volna meg jobban.