Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Kárpáti Aurél: A szerelem órája
E. Bourdet színműve a Nemzeti Színházban

Edouard Bourdet háromfelvonásos színműve, amelyet Heltai Jenő a Szerelem órája címmel fordított magyarra s a Nemzeti Színház az évad első újdonságául mutatott be, cselekmény dolgában meglehetősen sovány, érdektelen és szegényes. Mindössze annyi történik benne, hogy egy Tonio nevű, huszonhárom éves fiatalember, foglalkozására nézve csalódott szerelmes, addig sajnáltatja magát Bellavoine atyó huszonnyolc esztendős leányával, az okos és kedves Francine kisasszonnyal, míg végre boldog szerelmessé lép elő. Ifjonti bolondságaival már a második felvonás elején olyan sikeresen meghódítja önzetlen vigasztalóját, - közben persze maga is beadva a kulcsot az igaz szerelem hódító hatalma előtt, - hogy a zavarba hozott szerző csak a legverejtékesebb erőfeszítés árán tudja visszatartani attól a házasságtól, amely a középfajú drámák jogszokásai szerint, nagyon helyesen, csupán a harmadik felvonás végén esedékes.

Nem sokkal lenyűgözőbb az az unalmasan finom, vagy finoman unalmas mese sem, amelyet Bourdet erre az esernyőszerűen szikár drámai vázra aggat. S ami még nagyobb baj, az egész história kissé erőltetetten mesterkélt, a bonyodalom fordulópontjain meg szinte valószínűtlen. Avagy, mit szóljunk ahhoz, hogy Tonio tavalyi szerelme véletlenül épp abban az órában botlik be Bellavoineékhez, amikor a huszonhárom éves az első szerelmes csókot váltja a huszonnyolc évessel? Továbbá, hogy a régi szerető, miután gyanút fogott Francine irányában, éppen vele küld hívó üzenetet Toniónak? S ha már Francine csakugyan vállalja a postás szerepét és nagylelkűen elküldi Toniót a démon után Biarritzba, valószínű-e, hogy az új szerelemtől lobogó ifjú teljesíti is a furcsa kívánságot, még pedig tisztára a harmadik felvonás érdekében, mert más értelme aztán alig van Tonio kirándulásának? Végül: miféle gonosz manó szállja meg az utolsó percben Francine ősz atyját, ezt a német együgyűségbe pácolt, vajszívű és tökfejű jámbor professzort, hogy egyszerre komiszkodni kezd a lányával s a szülői szeretet nevében a legfelháborítóbb önzés foga fehérét mutatva ki, aggszűzi sorsra akarja kárhoztatni?...Errefelé már igazán a vendégjoggal való visszaélés határain mozog Monsieur Bourdet, akinek határozottan szerencséje, hogy telivér párizsihoz illően "öregapjának" szólít bennünket, különben mint magyar szerző, menthetetlenül kihúzza valaha a lutrit honi kritikánk zordonabb művelői részéről. Mert elsősorban: egy magyar szerző muss bei mir cselekmény haben, ahogy azt Keszler bácsi már régen megmondotta. Másodszor pedig: ha mégis rövid az akciója, legalább érdekes mesével toldja meg, szője ötletesen és ügyesen a dialógust, ne üsse bele minduntalan a könyökét a drámai fordulatba s főképp ne keltsen az első felvonásban - a híres magyar első felvonásban - olyan várakozásokat, amelyeket a továbbiak során nem tud kielégíteni. Mondom, mindez hazai követelmény, de azért francia illusztrisokkal szemben sem mellőzhető egészen.

Röviden és kertelés nélkül: A szerelem órája jelentéktelen, gyenge darab. Fogyatékosságai olyan szembetűnőek, hogy még csak komoly "kikészítésre" sem ingerelnek. Mondanivalója viszont, a szimpla történeten túl, jóformán semmi. Mit kezdjen hát vele a kritikus? Talán megdicsérje illedelmes hangjáért, amely, nehogy sikamlós útra térüljön, a szellemességet is gondosan kerüli, lévén az elmésség az ördög csábító privilégiuma?! Nos, valóban: a La prisonničre szerzője ezúttal tüntetően kedvében járt a rendőrségnek. Hacsak annak kihangsúlyozásában nem keresnek majd mélyebb értelmű pikantériát a gyanakvó kedélyek, hogy a huszonnyolc éves lányok rendkívül szívesen csókolják szájon a huszonhárom éves fiatal urakat és vica-versa. De reméljük a legjobbat. Főleg pedig ne legyünk eztán olyan túlságosan követelőzők - a magyar szerzőkkel szemben.

Váradi Aranka Francine-ja tökéletes volt. Különösen a fojtott öröm ki-kibuggyanó, nevetésbe-zokogó hangjait szólaltatta meg bensőséges hévvel, drámai közvetlenséggel. Gál Gyula az öreg professzor sablon-figuráját détail művészetének mindig lebilincselő elevenségével töltötte meg. Uray Tivadar, mint Tonio, finom jellemzőerővel rajzolta illúziót keltővé, érthetővé és határozottá szerepének bizonytalan, homályos körvonalait.