Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Bársony Dezső: Vár a szánkó...

Bársony Dezső: Vár a szánkó...
3.

És jött...

Az udvarhölgy az ablak előtt egy francia verses-kötetben lapozgatott.

Laurent kérte a nagyhercegnét, hogy a fejét kissé jobbra fordítsa...valamivel erősebben...így...nem lesz jó. Talán nézzen erre a bronzszoborra fenséged, - nem baj, ha Ámort ábrázolja...Ó, ez a mosoly, - gondolta magában Laurent...Vagy próbáljon fenséged, talán errefelé fordulni...így, igen.

- És hová nézzek? - kérdezte Olga Pavlovna olyan egyszerűen, hogy erre csak ezt felelhette Laurent:

- Ide, fenség, énreám...talán a szemembe, ha nem lesz fárasztó fenségednek.

- Majd megpróbálom? legfeljebb elálmosodom.

De nem álmosodott el sem akkor, legelőször, se később.

Néhány határozott ecsetvonás és a fej formája már rátapadt a szürke vászonra. Félóra múlva Laurent fáradtan leült, Olga Pavlovna nagyhercegné fáradtan felállt és az udvarhölgyével együtt elment.

Kedden újból eljönnek.

Laurent megállt a készülő kép előtt és nézte, de nem látott rajta semmit. A haj formája jó, a vállak jó helyen vannak, a szemek s az orr háromszöge jó lesz...na, majd meglátjuk. Milyen is a szeme? Fekete, barna? az ajka szögletén mosoly vagy bánat ül? S a mosoly igazi, vagy hazudott? Ej, hiszen első ülésre az ilyesmit nem lehet megállapítani. Azt azonban nyomban észrevette, hogy az arca minden pillanatban más és más, és jóval nehezebb lesz ezt a vékony, csendes, reszkető-lelkű asszonykát megfesteni - mert őt csak megfesteni lehet, - mint az előző napi kövér ruhagyárost, akit az ember egy-kettőre lefest, csak egyszerűen lefest.

Hétfőn már nem emlékezett az arcára, a képről se tudta őt a szeme elé hívni. Isten őrizz, hogy véletlenül találkozzék vele az Operában, biztosan nem ismerné fel. De amikor kedden föltette a képet az állványra, megjelent előtte Olga Pavlovna arca, mosolygó szemével és bánatosra húzott ajakszögletével. Különös...

Olga Pavlovna nagyhercegnő és Laurent Gérard festő sok mindenféléről beszélgettek festés közben. Laurent, ha csak lehetett, Párizsról álmodozott, Olga pedig - ó, észre se vette! - magamagáról mondott el egyet s mást. A férje most a harctéren van, brigadéros, de jó helyen van, nem lesz semmi baja. Mire visszajön, meg akarja lepni a portréjával. Hát csak igyekezzék monsieur Gérard, hogy jó legyen a kép. Nem baj, ha lassan megy előre a munka, csak jó legyen, ő ráér, úgyse tudja, mit tegyen egész nap...Nem, nem unatkozik, csak...ó bár vége volna már a háborúnak! Elmenne Párizsba.

- Menjünk együtt, fenség, - mondta csak úgy Laurent és két lépést hátralépett, oldalt hajtotta a fejét, hunyorított a szemével és úgy nézett a képre, aztán Olgára. Leeresztette a palettáját és csodálkozva tekintett Olgára. Egészen más volt az arca...Megcsóválta a fejét, a képhez ment és javított az ajkon, nem mosoly ez,... valami más.

- Fenséged a nagyherceg úrral, - és én leszek a vezetőjük. Megmutatnám a Louvret, a Luxembourg-t,...különben nem vinném el sehová, csak az utcán járkálnánk és elnéznénk a boldog, gondtalan embereket, amint zsemlét esznek a kert padján, vagy amint cukrot dug egy fiú egy lány szájába és leharapja aztán a felét, és mennénk az emberek után, a párocskák után, akik boldogok, akik egyszerű emberek...

Rápillantott Olga arcára és megdöbbent. Nem ezt az arcot festi.

Nézte egy darabig, - a nagyhercegnő a szemébe nézett, mert hiszen így rendelte a festő. Laurent csak nézett rá és csendesen kihúzta nagyujját a palettából...

Az udvarhölgy az ablak előtt egy francia novellás-kötetet olvasott.

Pár szót még beszélgettek - nem, egyáltalában nem fárasztó az ülés, - aztán Olga felállt, az udvarhölgy is és megint elmentek.

Laurent pedig leheveredett a pamlagra s a gyeplőt a gondolatai közé vetette, hadd száguldjanak kedvük szerint. Milyen jó volna, ha Péter Alexandrovics nagyherceg ott maradna valahol a Kárpátok havában és Olgával ő menne el Párizsba, egyedül...! Kibérelne egy villát Párizs közelében, Le-Vesinetben és úgy élne ezzel a kis asszonnyal, aki olyan, mint a csipke, mintha a szeretője lenne...Eh, bolondság...