Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Hajós Miklós: Üvegtestűek

Hajós Miklós: Üvegtestűek
III.

Beborul. Búcsúzik a nap az ablaktól. Árnyékok fekszenek szét a szobában. A bútorok lelke tompán kondul.

A nagy csöndben felhallatszik az utca lármája. Villamos cseng. Autó tülköl. Kocsi zörög. Gyerek visít. Asszony kacag. Férfi ordít. Üzletredőny dörömböl. Rendőr sípol. Aztán egyszerre szétpukkan minden zaj. Csak két lélegzet hallatszik a szobában. Megered az eső.

Fiú: Nem. Nem kívánok már tőled semmit, szívem, bocsáss meg!

Fiú: Ahogy elnézlek innen messziről, csak vonalak és puha felhők jelzik, hogy az ott a hajad, az a homlokod, a szemöldököt - a két szemed - az orrod, az orcád, a két füled, a szád - az állad, a nyakad - -

Fiú: De ha sokáig nézlek, mintha gukkerral emelnélek a szememig! - Mintha ide adtad volna a fejed az ölembe. - - Itt bomlik szét a hajad a két lábamon, szálanként szedhetem széjjel, mint a pamutot gombolyíthatom fel a kezemre, mint a selyemhernyó szövöm magam bele a hajad ketrecébe. - Emeld föl egy kicsit a fejed, szívem, így ni! - - -

Fiú: Most látom a homlokod. Egy kis redő szalad a közepében, kis karcolás, amit talán a gondolkozástól kaptál, kedvesem, piciny seb, ami vékony vonalba hegedt. Milyen édes, nyugodt folyó most a te homlokod s milyen kedves a két szemöldököd, melyek úgy szegélyezik, mint a gyepes part a víz folyását. Milyen lágy, puha sövény a te két szemöldököd, mintha ecsettel húzták volna a szemed fölé, úgy ringanak néha homlokod hullámaiban és néha olyan ördöngösen cikáznak, hogy ijesztenek vagy puha éllel összecsapnak és összekapaszkodnak haragod földrengésében. - De legtöbbször elnyugszanak, mint két felhő a szélcsöndben és apró árnyékot szitálnak a szemed fölé! - Igen, a szemed! istenem, a két szemed tündérvilága! - - Ahogy kibújnak a pillák ernyője alól, olyan csodálkozva és félősen s egyben köszönve, hogy látnak, ahogy lassan pitymallik fel bennük az életed, ahogy kibomlik aztán színesen a pupillákból, mint egy szétnyomott bogyóból, olyan frissen, színesen, olyan teliholdasan teljesen, kicsit talán még álmokba akadva, a nyíló szirmok illatos zengésével - és ahogy a tekinteted, mint a méh hozza a szíved édességét. - - Ó! már fáj a szemem a szemed csodáitól és lesiklik az orrod hideg falán és menekül az arcodon tovább le addig a kívánságig - - ha valaha megérinthetném az arcodat és az állad tompa szögével beállíthatnám a két tenyerembe és lassan vonhatnálak a számig, Istenem! akkor megismerném az ajkadat is, mely mert olyan halvány és reszketős és úgy kapod vissza a fogakra, mint valami fegyverekre, szinte védekezve a csókok elől! - És végigcsúsztatva kezemet a nyakadon, látod kedvesem, így közelednék bujkálva a tested titkai fölé. - Elérkezett a pillanat, mikor a szavak elégnek már a hang tüzében és a leheletem hangtalanul lubickolna a füledben - csak elégett a szavak üszkeit zörgetve már, melyek úgy pirosítják a vágyat, mint a csalánütések a hideg testet - - -

Anna (eddig csak mozdulatokkal kísérte a fiú szavait. Furcsa, rejtőző mozdulatok voltak ezek, de a gyönyörűség remegése ideges vonalzásokba hajszolta és valami kezdődő, kusza tánc első próbálgatózásának árnyéka villódzott fel benne. Most azonban hirtelen eltaszítja magát az ablaktól és lassú, delíriumos léptekkel közeledik a fiúhoz. A térde már érinti a fiú térdét, mikor hirtelen megfordul, a melle pöfögve emelkedik, a fejét dacosan hátraveti és nagyon gyorsan visszamenekül tőle. Mikor kellő távolságba jutott) Anna (visszafordul. Sír.)

Fiú (kiáltva): Anna! A mi szerelmünk nyomorék! - Itt gombolyodott fel a falak között, mint egy skatulyában, fény és levegő nélkül! - Hát mitől nőtt volna életre? - Ezek a falak itt körös-körül átlátszóvá hervasztottak bennünket. - Üvegtestűek lettünk! - A kezem egy szerelmes mozdulata elég volt, hogy a tested panaszosan megcsendüljön! (Előrehajolva, keményen.) Anna! nem gondoltál még soha arra, hogy nők szülik a gyermekeket?

Anna (körbejár a szobában, mintha keresne valamit. Aztán egy határozott irányba megindul és mintha a falak fojtó zsilipje megnyílt volna előtte, végtelen út perspektívája ömlik el közöttük.)

Anna (egy pillanatra megáll. Rettenetesen küzd magával, szédül, nyöszörög. A verejték, mint az olaj, fénylő tükröt borít az arcára. Aztán a két kezével egyszerre tépi le a ruhát a válláról. Már nem gondolkodik, vérszemet kapott a vágytól, hogy megmutassa magát. A ruha repedezve szakad ki a hónaljából és zizegve keveredik a húsával, az ing fehér pántja leszabadul a karján, a melle kipattog alóla s a ruha kövér selyme rongyokká ég a pusztító ujjak alatt és mint a lángok harapódzik tovább az ölébe.)

Fiú (Felhördül. Az arca átlátszóan kék a homályban. Felemelkedik, hogy utána vesse magát): Anna!

Anna (az út sodra már elkapta és viszi magával): Ne mozdulj! Könyörgök! Elég! Megölsz!

Fiú (karjai megnyúlnak és az ujjak póklábain futnak a lány után): Anna!

Anna (az ujjak hegyét érzi végigsiklani a bőrén. Borzongós sikoltással): ne bánts!

Fiú ( egy nagy ölelés mámorában): Anna!

Fiú (valami homály van a karjai között. Csak a forróságát érzi. Már kielégült. Vergődve, halkan): Anna!

Anna: (egyre sűrűsödik, mint a füst. Szétterjeng a szobában. Nem lehet megfogni. Elillant.)

Titilalalatiti! A madarak! Istenem! A fák! A felhők! Az erdők! A tenger!

Titilalalatiti! Virágok lobognak a bokrok ágain. Piciny források csobognak a földből.

Virágok illatcsacsogása, fenyőfák zivatara ott fent a hegyen.

Ó! istenem! Boldognak lenni - - -

Valami tiszta, rózsaszín melódia lebeg a levegőben, ott kint valahol, a felhőkön, a virágokon, a folyók hullámain, a források csergedezésében, a virágok tüzében, ott bujkál, ott repdes, ott csörög ez a furcsa, erős, boldog melódia, melyet senki se hall, ez a halhatatlan, friss gyermekének, ott, ott a falakon túl, valahol - - Ki hallotta? Ki látta?

Ó! még egyszer elfeküdni a pázsiton és érezni még egyszer a napsugarak perzselő boldogságát!

Fiú (hűdötten ül a székben. Karjai lecsüngnek. Arca sápadt, vértelen. Mintha a testét keresné, béna ajkakkal): Csak szilánkok, mindenütt csak szilánkok. Csak szilánkok. Csak cserepek. Csak szilánkok. (Recsegő mellel.) Ó! - - Levegőt! (Keze hirtelen felnyúlik a magasba, mintha szét akarná rázni a sötétséget, de nem bírja tartani, laza ujjait szétnyitja és nyitott tenyérrel mereven lezuhan.)