Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám · / · Hajós Miklós: Üvegtestűek

Hajós Miklós: Üvegtestűek
II.

Fiú (elgondolkozva ül a leány előtt. Nagyon szótlan, sápadt, ideges.) Anna (sokáig szeretettel nézi. Csak később meri fölzavarni a csöndet, akkor is halkan, szavak lábujjhegyén.) Anna: Miért nem beszél ma semmit? Fiú: Isten tudja, mintha ma jobb volna hallgatni. Jólesik a csönd, megpihenünk benne. Anna: Engem kifáraszt. Fiú: Beethoven után én beszéljek? Evvel a zörgő, emberi hanggal, ami a torkomban van? Anna: Beethoven után? Fiú: Az előbb játszotta. Anna: Az előbb? Én? Fiú: Ugyan! Mielőtt beléptem ide. Már az előszobában hallottam. Olyan tisztán és csengőn, mint most a maga hangját. Rögtön megismertem. Mikor először jöttem föl ide, akkor is ugyanezt játszotta. És mire benyitottam ide, már itt ült az asztalnál és olvasott. A zongora csukva, könyv a kezében. (Szétmorzsolva a fogai között.) Boszorkányos ügyesség! Anna: De mit beszél? Én két hete nem ültem a zongoránál. Maga most nagyon téved, kedvesem. Fiú: Úgy? Én tévedek? Lehet. Bizonyára a szomszédból hallatszott át. Anna: De nem! Az egész házban az egyetlen zongora az enyém. Fiú: (türelmét vesztve, hangosan): Hát akkor ki hazudik itt? Anna (tűrve, puhán): Senki. Maga képzelődött. Hiszen a mai nap a szép emlékek napja, ugye? Fiú: Anna! Én olyan józan vagyok most, mint egy szám. Az előbb azt kérdezte, miért hallgatok, miért nem beszélek valamit? Én egy év mérlegét gyűjtöttem össze magamban. Összeszedtem a kertünk minden virágát, még a dudváját is beletéptem. És így is milyen kevés, milyen könnyű, elvihetem az egyik kezemben, mint egy csomó rózsalevelet. Anna (sóhajtva:) Ma egy éve, hogy találkoztunk. Fiú (halkan, átvéve a hangot): Egész nap erre gondoltam. És hogy ma délután feljöttem ide, megint hallottam azt a Beethoven-szonátát, amit akkor játszott, amikor először hívott ide, magához. Anna: Igen, ezt hallotta ma is. De ma nem játszottam. Fiú: Mint egy visszhang, mely egy évig bujkált bennem és most újból visszatért. Anna: Felköszönteni az évfordulót. (Pillanatra elhallgat, aztán lassú, monoton hangon, lehunyt szemekkel.) Talán maga kezdte jól, mikor nem beszélt róla. De énrajtam úgy erőt vett a fecsegés, ne haragudjon! Fiú: Nézem a száját, szájában a hangot, a hangban a szavakat. A mondatok cukrát szopogatom és az ízükben megérzem a leheletét. Ennyit kapok most is magától. Anna: Nem ez a legtöbb bennem? Fiú: (forrón): Nem! Én még többet akarok!

Anna (riadtan): Ez nem a maga hangja. Ördög ül a nyelvén! Fiú (keményen): Ez az én hangom, Anna! A vér beszél belőlem! Anna: Nem szabad így beszélni. Nálam van, az én szobámban, ez az én vendégszeretetem. Fiú: Eh! hamis hang! Kifogás! Hát fellázadtam! Dobjon ki! Anna: (kapkodóan): Nem, nem, csönd, édes, csönd. Fiú: Ma egy új évet kezdünk. Rovancsoljuk a múltat. Anna (csak a leheletével): Parazsak között turkálni. Fiú: Forró szilveszter ez az óra, Anna! Vidámaknak kell lennünk. Nevessen! Anna: (előreesik a széken, a feje szinte lebukik a térdére. Vergődve): Nem tudok nevetni, nem tudok nevetni. Nagyon szeretem magát. Fiú (elborulva, könnyesen): Édes, egyetlen, édes, édes!

Fiú: Ezért nem nevetünk mi már olyan régen. Homályba jutott az életünk. A szerelme fehér kísértetei vagyunk. Kísértetek nem nevetnek. Pedig milyen vidáman találkoztunk. Mint két gyerek, aki összefogózik valami játékra, olyan örömmel köszöntöttük egymást. Hogy zengett a nap, a hegy, az ég! A természet derűs, pogány dalárdája kísérte utunkat föl a hegyre. Lobogókat téptem a falevelekből és feldíszítettem a haját. És maga kacagott a suhogó lombkorona alatt! Emlékszik Anna? Anna: Annyira szeretem, hogy beengedtem a lelkembe. Annyira szeretem, hogy a kezét átvezettem a szívemen. Annyira szeretem, hogy felhasítottam a mellemet maga előtt és megengedtem, hogy minden titkomat meglássa, végigvezettem a gondolataim naplóján. Hát mit adhatok még? Fiú: Vissza azt a napot, vissza azt a kacagást, vissza azt az egészséget! Anna: Jaj, a falevelek régen kihulltak a hajamból.

Anna: Igen, a falevelek régen kihulltak a hajamból. A mai nap sem olyan, mint az a nap volt, mikor megismertük egymást. Pedig, hogy vártam, hogy lestem, hogy kívántam ma a virradatot! Milyen nyugtalan voltam egész éjszaka, egy percre sem hunytam le a szememet! És mikor a hajnal első villámlása fehér párába futott az ablakon, ujjongva ugrottam ki az ágyból. Azóta itt jártam le és fel a szobában és mint valami nagy tanulságot jegyeztem a mai nap hangulatát. Nézze a napsugarak színét, ugye nem az az égető rézsárga tűz, ami akkor úgy felpörkölte a mellét, inkább halványabb, fehérebb, mintha valami óriási színszűrőn tisztult volna át. (Kedves szemrehányással.) Látja, maga nem figyel meg semmit! Maga ennek a napnak is csak a tüzét keresi. Pedig mennyi minden apróság van itt körülöttünk, jelenben, múltban, ami több és szebb, mint a maga mohósága. Hát a labdára emlékszik-e még, ami az arcába pottyant? Annak köszönheti, hogy megismert. Én már megköszöntem neki. Hát nem jó itt együtt ülni, milyen kedves, üde dolog ez, nem? Hát nem lenne kár mindezt elrontani valami durva és rossz mozdulattal?

Fiú: Milyen csodálatosan meg tudja maga óvni, Anna, a szerelmünk tiszta keretét. Hogy el tudja maga zárni a szavak mögé. Hogy megbújik itt a négy fal között, mint a csecsemő a bölcsőben. Milyen egyszerű, milyen szent minden szava és hogy kábít mégis - - (Nyersen). Én meg itt ülök és hallgatom és az egész testemet tépi, nyúzza, rombolja a verejték. És a lázam egyre fokozódik! Anna (összébb húzódik ültében. A szája kipattog a forróságtól. Alig bírja magát tartani. A két kezével próbálja takarni a testét.) Fiú (szinte bele zavarodva a beszédbe): Nekem nincs semmi emlékem! - Csak szavak és szavak és szavak - és ami a szememben marad magából - - A gondolat pelyhe elröpül - én nem érem így el soha magát, elveszítjük egymást örökre - - (kiáltva) Nekem testem is van és most minden gondolatom bele van kapcsolva! - Én nem bírok most másra gondolni! - Hát értse meg végre - - (belefulladva, mint valami nagy hőségbe) Én még nem láttalak meztelenül!

Anna (menekülésszerűen, hirtelen feláll, a zongoráig hátrál és a két kezével az ablak kilincsébe kapaszkodik. A homlokával kábultan nekidűl az ablaküvegnek. A teste erősen rángatózik.)

Fiú: (rábukott az asztalra. A feje végiggurul az asztal sima lapján, aztán az állára támaszkodva megmerevedik. Kidülledt, golyós szemekkel nézi a lányt.)