Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 20. szám

Kosáryné Réz Lola: A csizma

- Bob! - kiáltott az úr a lépcsőn és szinte a légyzümmögés is elhalt hirtelen. Elhalt a légyzümmögés, minden zaj elhalt, amilyen messze emberi hang csak eljuthat a nehéz levegőben. És szabad lett az út a folyosókon, néger és félnéger fiókák tűntek el a sarkokban, függönyök, szekrények, párkányok mögé, az öreg szakácsnő leejtett kezéből egy fűszeres agyagtálacskát a konyhában és még csak kiáltozni se mert ijedtében. Mellére szorított kézzel, visszafojtott szipogással válogatta ki a szerecsendiót a cserepek közül.

- Bob! - süvített még egyszer az úr hangja.

Bob a szerelmesétől jött, a náddal fedett kunyhók tájékáról, lihegő futással. Nem tudhatta, hogy máris hazajön az úr. Úgy volt, hogy társaságban fog maradni estig és jókedvűen fekszik majd ágyba. De már itthon van és a hangján érzik, hogy haragos!

Éppen most! Éppen most! Mona kék és piros üveggyöngyökkel játszott, - bohóság, de jól állt neki! Fűzögette hosszú szálra s a nyakába akasztotta. Meg, tréfából, Bobnak a fülére. Így játszottak bolondos mókákat és elfeledkeztek minden másról.

- Bob!

Bob száraz torokkal, szédülten, lüktető fejjel állt meg ura előtt. Soha nem futott még így. Nem haragudott szíve mélyén, hogy boldogságában megzavarták: ragaszkodott urához és elismerte fölötte való jogát. De fájt neki, hogy igyekezetét az úr nem vette észre és így förmedt rá:

- Kutya! Ha hívlak, miért nem vagy itt?

Bob letérdelt. Azon kezdett tűnődni, hogy hogyan lehetett volna itt, amikor Monánál volt? Vagy volt-e Monánál egyáltalán? Máris olyan távolinak tetszett az az idő, mikor ő boldog volt. Mintha soha nem lett volna. Kissé kimeredtek a szemei s a lába remegett. Nem mert erősen lélegezni, ez tiszteletlenség lett volna s majd megfulladt visszafojtott lihegése miatt. De az úr ezt sem vette észre. Azt sem, hogy Bob szívből sajnálta, ha vétett ellene azzal, hogy nem volt itt, amikor hívta. Inkább ne lett volna Monánál sem. Hiszen utána annál nehezebb újra boldogság nélkül lenni.

- A csizmámat!

Szilvakék bársonyfrakk volt az úron, széles fehér selyem kihajtóval fehér atlasz mellényéből bő csipke hajlott elő, bal vállán aranyrojt zizegett. Szűk fehér posztónadrágjára rövid lakkcsizmát húzott, aranybarna kihajtóval.

Bob ettől a csizmától remegett. Nem volt gyáva férfi. Járt vadászaton sokszor az urával és meg is dicsérték ilyenkor. Látott tigrist és nem futott előle, megölt egy óriáskígyót és megsebesített egy krokodilt. Az úr rakoncátlan lovát ő fékezte meg és az elszabadult kutyákat láncra kötötte.

De a csizmától félt nagyon.

Ez a csizma rettenetes jószág volt. Baljós, fekete fénye félelmet és szomorúságot keltett Bob szívében mindig. Sokszor elnézte, amint tisztította. Egymás mellé állította ezt a két szörnyeteget. Titokzatosan meredtek rá. Bob hányszor kívánta, bár ne lennének a világon! De a világon voltak és nem lehetett tőlük megszabadulni.

Valahányszor az úr felhúzatta vagy lehúzatta a lakkcsizmát, ez tíz korbácsütést jelentett Bob számára. Azonkívül az úr ökölcsapásai és káromkodásai. Gonosz, gonosz csizma volt! Szikrázó sarkantyúja kinevette Bobot vidám pengéssel, amíg ő összegörnyedve féreg módjára minden izmát megfeszítve, minden idegét összeerőltetve, próbálta az úr lábáról lehúzni.

De a csizma nem akarta, hogy lehúzzák és nem akarta, hogy felvegyék. Egyáltalán, nem akart engedelmeskedni Bob kezének. Mintha fakérget akart volna egy darabban levenni valami törzsről. Lehetséges ez? A csizma odanőtt az úr lábához és az úr mégis azt követelte, hogy levegye róla.

Eleinte csak kiabált, nagy verejtékcseppek jöttek elő parókája alól és végigfolytak borotvált, szemölcsös arcán. Aztán ütött. A csizma nem mozdult. Aztán behívta Dicket a korbáccsal. És valahányszor Bob nekihuzakodott és a csizma a helyén maradt, az úr felkiáltott fájdalmában:

- Üsd!

Bob ott guggolt az úr lába előtt, könny, izzadság és vér folyt ködbeborult szemei gödréből. A körmei is véreztek már. Szép piros, aranyzsinóros kabátját lerángatták róla. Inge cafatokban ragadt a hátán a sebekhez.

De a csizma nem mozdult.

- Mona! Mona! - gondolta Bob. - Édes, drága gyöngyöm te, milyen jó voltál hozzám! - Ez volt az utolsó gondolata. Hálát érzett. Aztán már csak fájdalmat. Eszeveszett fájdalmat. Erőtlenül kaparta a csizmát, nyögött, összeszedte az erejét, visszaesett, ütötték, újra kinyújtotta a karjait, az úr mellen rúgta, felbukott.

- A csizmámat, kutya!

És újra húzta a csizmát lihegve és hörögve, a csizmát, ami elválasztotta Monától, a csizmát, ami életének a szerencsétlensége volt és egy pillanatra még megmozdult valami az agyában. Valami, amit eddig nem mert bevallani, pedig már régen megjelent a kívánságai között.

Elpusztítani a csizmát! Tűzre vetni ezt a szörnyeteget! Megölni az ellenséget!

Összeszedte az erejét. Ropogtak a karjai, amint csikorgó fogakkal nekifeszítette magát. Hátraesett és pár lépést gurult, egyik csizmával a kezében. Most már érezte, hogy győzni fog! Vigyorgott összekorbácsolt hátával s meg-megcsúszva saját vérében még egyszer feltérdelt és lehúzta a másik csizmát.

Aztán nem törődött már az úrral és nem törődött Dickkel és nem törődött semmivel, két fekete kezébe ragadta a csizmákat és elvánszorgott onnan. Térden és négykézláb, a falnak támaszkodva és le-lepihenve, de végigment a folyosón és eljutott a konyháig.

A szakácsné kint volt valahol, rejtekhelyet keresett a cserepek számára, meg ne tudja senki, hogy valamit eltört. Bob a tűzhelyhez cipelte a csizmát és belevetette a lángokba egyiket a másik után.

Aztán ki akart menni onnan, de nem tudott már. Mona találta meg eszméletlenül és vitte sírva más lányokkal együtt a kunyhója rejtekébe és mosogatta a sebeit.

Az úr újra megjelent a lépcsőn.

- Bob!

Háromszor kiáltott, de Bob nem jött. A felügyelő lépett elő végre és jelentette, hogy Bob nagyon oda van és nem bír a talpára állni.

- A csizmámat hozza vissza! - toporzékolt az úr. - Elvitte a lakkcsizmámat!

Mint valami felpiszkált méhraj, mozdult meg a ház egész környéke. Mindenki lótott-futott, négerfiókák bukdácsoltak, a csizmát keresték. De a csizma nem volt sehol.

Egyszerre rettenetes jajveszékelés hallatszott a konyha felől. Az öreg szakácsné jajveszékelt. Mindenki odagyűlt. És kikotorták a tűzből a két sarkantyút meg a csizma megszenesedett, összekunkorodott maradványait.

Soká nem merte senki az úr elé vinni a hírt. Végre a felügyelőnek szóltak s az szaladt az úrhoz.

- Halálra kell korbácsolni! - üvöltött az úr.

De Bobot már nem büntethette meg. Csöndesen elsimult arccal feküdt Mona kunyhójában, a leány karjával a feje alatt, a leány gyöngyeivel a nyakán - szegény bolondos teremtés ráadta halálában legszebb ékességét - s a leány könnyeivel az arcán és mellén. Csöndesen és büszkén feküdt ott Bob, győzelmes harcos módjára.

Mert előbb ő ölte meg a csizmát, csak aztán a csizma őt és soha többé semmi testvérét meg nem korbácsolhatták, szerelmese mellől el nem szakíthatták e miatt a csizma miatt.

Mi nagyobbat tehet egy szegény rabszolga életében?