Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 19. szám · / · Kassák Lajos: Egy ember élete

Kassák Lajos: Egy ember élete
Regény (l. közlemény)
II.

Belekóstoltam a piaci ácsorgásokba. Azt hittem, én más anyagból vagyok gyúrva, mint a többiek, ezzel a hittel kezdtem meg a magam útjának a kiépítését, de mielőtt még megállhattam volna ezen az úton, máris ott találtam magam a szájaskodó, szüleik kenyerén élő piactéri ácsorgók között. Sokat cigarettáztunk, hajszoltuk a lányokat s ha valahogyan pénzhez jutottunk, leittuk magunkat valamelyik kiskocsmában. Természetemnél fogva nem kívántam az italt, de mit csinálhattam volna ennél nagyszerűbbet? Az egész kevésbe került s az ember mindenről megfeledkezetten szabadon kiordíthatta magát. Egy-egy részegeskedő éjszaka után napokig hasmenésem volt s minden munkakedvem elveszett. Később, hogy megjött a madarászás lehetősége, napokon át a határban csavarogtam s esténként visszatértem a szőke lányhoz. De ez már nem a fiatal gyerek szerelmes vágyakozása volt idegen, neki ismeretlen világ után, cinizmus és rosszul rejtegetett trágárságok úsztak szavaim mögött. Nyers és sokszor brutális volt a nemi éhségem. A lány hagyta, hogy kezeimmel végigtapogassam, csak nézett rám, a feje égett s a szemei összekacsintottak a felindulástól. Bolond és buta játék volt ez. Néha határtalanul elvadultam s néha ágyékom körül nagy fájásokkal vánszorogtam haza.

Ez az ösztönös állatiasság visszavezetett a bordélyházba, ahol először ismerkedtem meg a mezítelen asszonnyal. Csúnya és nagyszerű otthona volt ez a mi fiatalságunknak. Keveset költöttünk, mert hiszen pénzünk nem volt, de ingerlően vadak voltunk, nagyokat rikkantottunk és bús együgyűséggel énekeltünk érzelmes trágárságokat. Pénztelenül is szívesen tűrtek bennünket, anélkül, hogy tudtuk volna, mi szolgáltunk a ház eleven reklámjaiul. Megtelt, rossz szagú volt körülöttünk az egész ház.

Az anyám, mintha tudott volna valamit éjszakai kimaradásaimról, sokszor sírt fölöttem, mint ahogyan a halottak felett szokás. Ez azonban egyre inkább nyűgös és kibírhatatlan lett számomra. A múltam, a komoly és tisztaszemű gyerek észrevétlenül elmaradt tőlem, egészen más ember lettem, mint amilyennek eddig ismertek. Vörös, nagy kezeim voltak, bajuszom erősen kiütközött s hangom olyan volt, mint a kappanoké. Ha valamiről beszéltem, szétszakadtak a gondolataim és recsegtek és zakatoltak a szavaim. Láttam, hogy a testvéreim valósággal félnek tőlem.

Az apámmal csak ritkán találkoztam. Lehet, hogy akarattal kerültük egymást s ha mégis összetalálkoztunk, elvitt magával a kocsmába. Együtt ittam és együtt kugliztam az öreggel. Nagyon szeretett kártyázni, nem tudom miért, ebbe a játékba nem akartam belekóstolni. Ilyenkor szó nélkül, valahová messzire gondolással ültem a katonai érmekkel teleaggatott postások és még öregebb és iszákosabb vasúti napszámosok között.

Az apám minden ilyen alkalommal elmondta:

- Az enyim fia, kérem szépen, tetszik ismerni? Nem akarja kártyázni, a buta kölyökje. Mégis kár az, kérem szépen, hogy nem lette maga papszakácsné.

Bizonyára azt hitte, hogy ezzel valami nagyon jó viccet mondott, hosszú bugyborékolással nevetett hozzá, ivott hozzá s nikotinos bajszát erősen beszopta a sörhabbal.

A többiek is nevettek, ittak, köpködtek, az asszonyokról mondtak lucskos, lemeztelenítő dolgokat. Szégyelltem magam előttük és nem avatkoztam bele ezekbe a beszélgetésekbe. Az apa és fiú közötti távolság megmaradt köztünk a kocsmaasztal mellett is.

Milyen egészen más volt az, mikor idegenekkel mosott össze az ital. Ilyenkor nem volt kisebb élvezet a számomra a tüskés ábrázatú, rossz szagú napszámossal összecsókolózni, mint a nővel, akihez olcsón hozzájuthattam.

Ez az élet így minden változás nélkül hónapokig tartott.

Csatangoltam ide-oda az emberek között, anélkül, hogy valamelyikhez is különösebb szálakkal kapcsolódtam volna. Egyedül az ivás, a dologtalanság, a semminek komolyba nem vevése, volt az, ami közöttük forgatott. Elveszítettem a múltam és nem voltam kíváncsi a jövőre. Bizonyára a pokol fenekére is lecsúszhattam volna, anélkül, hogy csak észre is vettem volna az ebből a világból való kimaradásomat.

Végre egy este a bordélyházban, mikor pénztelenül és nagyon józanul gubbasztottam, egy különös szabólegénnyel ismerkedtem meg. Szép, magas fiatalember volt, borotvált képpel, kissé ferdén tartott fejjel, ami az egész embert nagyon kellemesnek, szinte lányosan puhának és simulékonynak mutatta. Különös volt, hogy ez a legény-lány állandóan díszmagyarban járt és sarkantyút viselt a finom sárga csizmáin.

Szemben ült velem, a szoba másik felében, a falhoz állított bársony padocskán. Urasan ivott és urasan fizetett a lányoknak. Sok pénze lehetett.

Sokáig nézegetett, végre fölkelt, átjött hozzám és bemutatkozott. Ulickinak hívták, s mikor kezet fogtunk, észrevettem, hogy a jobb kezén csak négy ujja van. Nagyon kellemetlen érzés szaladt át rajtam, mikor azt a csonka kezet a tenyeremben megéreztem.

- Bocsásson meg, én már régen ismerem magát. Nem inna velünk egy pohár bort, vagy amit akar?

Átmentem az asztalához, mértékletesen ittunk s nehezen indult közöttünk a beszélgetés. Inkább csak ő beszélt s hogy én hallgattam, valósággal szégyenkezett előttem valamiért.

- Igen - mondtam. - Igen. - Vagy azt mondtam: - Nem. - Én is mintha szégyellni kezdtem volna magam, magam előtt is feltűnően együgyű voltam. Lehet, hogy ennek az az unalmas ténfergés, lármás élettelenség is az oka volt, ami a koldus, hétköznapi szalont betöltötte. A lányok kellemetlen mezítelenségben szinte tálcán hordták magukat asztaltól asztalhoz. Éreztem, hogy mi vagyunk a központ s ez most félénkké, szögletessé tett.

Az új ismerősöm közben elmondta, hogy szabósegéd, nagy munkás, s hogy nagyon szépen keres - ha dolgozik.

- De tudja, kérem, ez már az utolsó, ha az ember munkára adja magát. Úgy szoktam csinálni, egy hónapig dolgozom, aztán két hónapig úr vagyok. Éppen most hétfőn kezdtem meg az uraskodást.

- Két hónapig megél abból, amit egy hónap alatt keres? - kérdeztem értelmetlenül. - Így nagyon szép lehet az élet.

- Csakis így érdemes csinálni. Mindig érzem, hogy nem a varrótű az, amivel nekem harcolnom kellene. Higgye el, ha nem szabónak adtak volna az öregjeim, most már nagy ember lehetnék.

- Igen, igen - mondtam s már megint nem tudtam többet mondani ennél az egy szónál. Egyáltalában nem értettem, hogy miféle nagy ember lehetett volna. Azt hittem, kicsit bolondos s mindent ráhagytam.

Mikor hazafelé mentünk, belém karolt, nagyon barátságosan beszélt, mivel magasabb volt mint én, kissé fölém hajolt s éreztem, hogy egészen lánnyá változik mellettem a sötétben. Csak a sarkantyúi pengtek, mint valami huszárkapitánynak.

Egészen hazáig kísért, s még sokáig nem engedett be a kapun. Beszélt, beszélt és nevetett és játszott a kabátom gallérjával. Én erősen cigarettáztam, figyelmesen hallgattam, és egyre inkább megtetszett nekem ez a különös ember.

- Be van iratkozva a legényegyletbe? - kérdezte.

- Nem vagyok.

- Ajánlom, hogy iratkozzon be. Ott van biliárd, kártya, dominó, kugli s minden, amit csak akar az ember. Ha megengedi, én beíratom. Jöjjön el velem holnap. Akár egész nap is ott lehet az ember. Mostanában színházat is játszanak.

Megegyeztünk, s másnap beiratkoztam a legényegyletbe.

Egész napokon át ezzel a kilencujjú, szép rózsás arcú fiatalemberrel voltam együtt. Ő nem járt madarászni és nem lókötősködött a piacon. Délelőtt elmentünk a templomba, ha valami nagyobb temetés volt, felmentünk a toronyba harangozni s délután mi is lementünk a piactérre sétálni, mint az urak. Állandóan karonfogva járt velem, valósággal belém beszélte a végtelenül hosszú mondókáit. Alig vettem fel értelemmel, hogy mit beszélt, hallottam a hangját, ez melegen és behízelgően brummolt s nem is voltam kíváncsi az értelmére. Este megint visszacsúsztunk az egyletbe és ott voltunk éjfélig. Kocsmába ritkán mentünk, jobban mondva csak én mentem el néha más fiatalemberekkel. Ő ilyenkor bizonyosan egyedült sétált a piacon körbe-körbe s pengette a sarkantyúit. Másnap, ha összetalálkoztunk, bánatosabban intett a jóra, mint az anyám.

- Gyerünk fel a toronyba - mondta végezetül.

Felmentünk és ott a szörnyen fekete gerendákon üldögéltünk, vártunk, amíg a harangozó megjön. Aztán félóra hosszat húztuk a három harangot. A nagy vasfazekak kalimpáltak és zúgtak fölöttünk, hogy majd belesüketült az ember. Én semmi jót nem találtam ebben az őrült munkában, de őneki valami megmagyarázhatatlan mániája volt ez.

- Mért szeret maga így harangozni - kérdeztem tőle többször. - Hiszen ez bolondság, ezzel a munkával bizony pénzt is kereshetne az ember.

- Ezt nem tudom magának megmagyarázni, de nagyon jól esik a szívemnek.

Abban már megállapodtam magamban, hogy kicsit bolond ez a szabó, de azért nem tudtam elválni tőle. Talán szerettem is - mégis csak más volt, mint a többiek. Az anyám is megismerte s ő azt mondta:

- Nem egyenes lelkű ember ez a te szabód. Olyan ez, mintha félig aludna, félig meg mintha mindig bálban lenne.

De azért egyenesen nem harcolt ellene. Neki is látnia kellett, hogy amióta vele barátkozom, határozottabban jobb útra tértem. Reggelenként rendesen megtisztogattam magam s már jó ideje nem jöttem haza részegen. A testvéreim se szerették a szabót, nekem azonban örültek s gyakran mondták, hogy valósággal megszépültem az utóbbi időben.

Ezt mintha én is észrevettem volna. Kezdtem furcsán hiú lenni s feltűnően cicomáztam magam. A kis bajuszkámat, aminek világosbarna színe volt, vizes korommal naponta kétszer feketére festettem és elöl kisütöttem a hajam. Később bajuszkefét is vettem s reggelenként azt is bekormoztam, hogy napközben rendbehozzam vele a bajuszom, amiről, ha megszáradt, a levegőbe szállt a korom, csak éppen a szőrszálak között maradt meg némi piszok, mintha hetek óta nem mostam volna meg az orrom alatt. Aztán valahol kéz alatt szerzett nekem a szabó egy fekete tiszti nadrágot, a lábszárak külső oldalán vékony vörös zsinórral. Az anyám pedig egy pár festetlen nyersbőr cipőt vett egy üvegesnél, aki egy csődbe jutott suszter vacakjait végkiárusította. Így tehát egészen készen voltam: kormozott bajusszal, sütött hajjal, nyersbőr cipőben, amik olyan durván erősek voltak, hogy véresre törték a lábam, a cipők alá spanglival leszorított keskeny tiszti nadrágban sétáltam a sarkantyús szabó mellett.

Nagyon meg voltunk elégedve magunkkal. De a patika előtt, ahonnan az apám esetleg megláthatott volna, nem mertem elmenni. Ő nem ismerte a tréfát és én tudtam, hogy a mostani figurám nem igen nyerné meg a tetszését. Ő, ha már le is mondott arról, hogy a helyi plébániának a dísze legyek, még mindig urat szeretett volna belőlem csinálni, még mindig legalább is a jövendő vasúti főnököt látta bennem. Néha, ha hazajött, megkérdezte:

- No az a, lebo kérem szépen, mit csinálja maga?

- Lehet, hogy most már fogok munkát kapni.

- Kapja maga itt, kérem, kötelet, de nem a munka! Majd én beszélni fogok megint a doktor Neslinger úrral, ő mondta nekem, majd csinálja egy kis suskus-muskus magának a vasútnál. Ő a főorvos ott, kérem szépen.

Aztán maradt minden a régiben.

Az egyletben összeült a tanács és elhatározták, hogy tavaszra előadják a "Gyimesi vad virág"-ot. Szereplőket toboroztak, mi is beálltunk. Én lettem az egyik vőfély. Sőt a legidősebb testvérem is kapott egy koszorúslány szerepet.

Készültünk a nagy napra, az anyám kimondhatatlanul boldog volt.

A szabó gyönyörű csizmákat csináltatott magának s azokat kölcsönözte nekem az előadásra. Egy nagy acélfokost is szerzett valahonnan.

Elérkezett az előadás napja, de ez nekem csak szomorúságot hozott. Nagy örömmel és lármával készülődtünk s ugyancsak ilyen vidáman mentünk utca hosszat az egyletbe. Bementünk a nagy terembe, ahol egy álló tükör is volt, hogy végre szemtől-szembe láthassuk magunkat. Mikor ott álltam a hatalmas üveglap előtt, egyszerre megfagyott bennem a jókedv, halálosan elszomorodtam. A szűk bársony pruszlik fölött olyan nagynak láttam a fejem, mint a hordót. Milyen szörnyűséges figurának mutattam így magam, szerettem volna a föld alá süllyedni, már csak a magam előtt való szégyenkezéstől is. Egész este nem lehetett a szavamat hallani. Valahogyan eldadogtam a szerepemet, aztán egyedül, szó nélkül hazamentem.

Másnap a szabóval sem találkoztam. Nagyon csúnyának láttam magam azon az estén s most nem mertem az ő hízelkedő, dicsérgető szemei elé kerülni. Az egyletbe is csak akkor mentem be, mikor gondoltam, hogy ő nincs ott. Egyedül csavarogtam. Megpróbáltam komolyan munkát szerezni, de sehol se volt szükség segédre.

Az első melegebb napokban elhatároztam, hogy gyalog elvándorolok Győrbe, ahol egy unokabátyám dolgozott.

Úgy indultam neki, mint egy egyszerű sétának.