Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 18. szám

Maxim Gorkij: Az Artamónovok
Regény 18., befejező közlemény

Copyright by Nyugat

De mint ahogy egy szekérsor halad a téli fergetegben, úgy telt egyik hónap a másik után, telis-tele rendkívüli izgalmakkal.

A háborúból hazajött az egyik Morózov, Záhár, vörös sebhelyes, lesült, kopasz fejjel, a mellén György-kereszttel; egyik füle le van szakítva, jobb szemöldöke helyén vörös forradás húzódik és szétlapított, élettelen szem rejtőzik alatta, míg a másik szem szigorúan és figyelmesen tekint körül. Azonnal összebarátkozott Krotovval, a fűtővel és Vigasztaló Szerafim sánta tanítványa most ezt énekelte és játszotta:

Esik eső, fúj a szél,
Fedezékben fekszem.
Európáért - én hülye!
Holtomig verekszem!

Jákov megkérdezte Morózovot:

- Na, Záhár, rosszul harcolunk?

- Jól harcolni nincs mivel - felelt a takács. Hangja kihívóan támadó volt, szavaiból kicsendült a fűtő kupléinak elvetemült szemérmetlensége.

- Gazdánk nincs, Petróvics Jákov - mondta a gazda arcába. - Gazemberek parancsolnak velünk.

Záhár és Vászka-fűtő egy idő óta valahogy különösen kitűntek a munkások közül, akárcsak az őszi éj sötétjében felgyújtott lámpások. Amikor Tatjána vidám férje felhúzta nevetségesen bőszárú nadrágját, amelynek színe ugyanolyan volt, mint Záhár rothadt köpenyéé, a fűtő ezt énekelte, rásandítva:

Ez aztán a mamlasz-nadrág!
Mindjárt látni, kire szabták.
Kik növesztik a fejüket,
Kik pedig az - ülepüket!

Jákov csodálkozására sógora nem sértődött meg a csipkelődésen, sőt kacagott rajta, amivel a fűtőt újabb gúnyversekre bátorította. A munkások is nevettek, de akkor meg egyenesen a hasát fogta az egész gyár, amikor Morózov Záhár egy kócos kutyakölyökkel jelent meg az udvaron, amelynek bozontos, hősiesen hátára kunkorodó farka végén hánccsal felkötött, fehéres György-kereszt lóbálózott. Miron felháborodott a csínyen, Záhárt a rendőrség letartóztatta, a kutyakölyköt pedig Vjálov Tyihon vette magához.

A város utcáin, katonaköpenyekben, sánták, vakok, félkarúak és más nyomorékok járkáltak és minden ruhájuk gennyes színére festődött be körülöttük. A megcsonkított, magukkal tehetetlen katonákat a város hölgyei sétáltatták; a hölgyek felett a sovány, vékony, seprőhöz hasonló Popóva Vjera parancsnokolt, aki Polínát is be akarta fogni a munkába, de az fejét rázta, kiáltozott, panaszkodott:

- Jaj, nem, nem bírom! Szörnyűség! Nézd csak, Jása, mind fiatal, egészséges és mind nyomorék és olyan szag dűl belőlük - nem bírom! Utazzunk el, Jása!

- Hová? - kérdezte nem egyszer Jákov, csüggedten, amikor látta, hogy a lány egyre ingerlékenyebb lesz, borzasztó sokat dohányzik és szinte át van itatva kesernyés füstszaggal. De nemcsak Polínával volt baj, a városban, és még inkább a gyárban, minden asszony el volt keseredve: dohogtak, fújtak, panaszkodtak az élet drágasága miatt, míg a férjek, habár munkájuk egyre gyatrább lett, a munkabér emelését követelték, a telep esténként eddig-nem-hallott zajjal lármázott és ordítozott.

Minájev, egy szolid-külsejű, harminc év körüli, fekete, zsidóorrú lakatos, fel-feltűnt a munkások között; Jákov félősen tért ki útjából és igyekezett még tekintetével sem találkozni; a lakatos mindenkire úgy nézett sötét szemeivel, mintha elfelejtett volna valamit, amire most nem tud visszaemlékezni.

Pjótr, aki alig emelte beteg lábait, piszkos salakdarabként úszkált az udvaron. Széles vállain kopott rókabőr-útisuba lógott; minduntalan megállított valakit és szigorúan megkérdezte:

- Hová mégy?

S mikor megkapta a feleletet, legyintett kezével és maga elé dörmögte:

- Menj hát. Naplopók. Poloskák, az én véremen éltek! Lilás, püffedt arca reszketett a megvetéstől, alsó ajka lefittyent; Jákov szégyenkezett apja miatt. Nővére, Tatjána, egész napokon keresztül az újságokat zizegtette, ő is annyira meg volt valamitől rettenve, hogy fülei mindig vörösek voltak. Miron, mint valami madár röpködött a kormányzósági székvárosba, Moszkvába és Pétervárra; amikor hazajött, kárörvendőn, amerikai cipője széles sarkaival dobbangatva beszélt a részeges, bujálkodó parasztról, aki piócaként tapadt rá a cárra.

- Nem hiszem, hogy ez a paraszt tényleg él - hajtogatta konokul a félig megvakult Olga, amint ott ült menye mellett a díványon, ahol annak kétéves fia, Pláton rugdalózott és visított. - Kieszelték, célzatosan, elrettentő például...

- Pompás! - jelentette ki Tatjána vidám férje. - Bámulatos! A falu bosszút áll, nem igaz?

Jóleső érzéssel dörzsölgette zsíros, vöröses szőrrel benőtt kezeit; ő volt az egyedüli, aki meggyőződéssel várt valamilyen ünnepnapot.

- Az Istenért! - kiáltott fel Tatjána bosszankodva. - Minek örülsz? Nem értem.

Mitja csodálkozva tátotta el száját:

- Mi-i-csoda-a? - károgta. - Nem érted? Értsd meg hát! A falu bosszút áll mindazért, amit elszenvedett! Pusztító mérget választott ki magában ennek a parasztnak a képében...

- Bocsánat! - mondta Miron, homlokát ráncolva. - Nemrég még másként beszélt...

- Ez szimbólum és nem egyszerűen paraszt - hadarta Mitja szinte magánkívül, meggyőződéses suttogással. - Három évvel ezelőtt ünnepelték hatalomra jutásuk háromszázéves jubileumát és lám...

- Zöldség - mondta Miron élesen. Jákovlev doktor, mint mindig, mosolygott, Artamónov Jákov pedig arra gondolt, hogyha a csendőr Nyesztyerenko ezekről a vitákról tudomást szerez...

- Minek erről beszélni? - kérdezgette. - Mi értelme van?

És unszolta őket:

- Hagyjátok már abba!

Jákov észrevette, hogy Miron is szokatlanul szórakozott és izgatott, ami aztán még jobban kizökkentette sodrából, végeredményben csak az egyetlen Mitja nem változott meg: most is úgy viháncolt, akár egy farkaskölyök, ugyanúgy sziporkáztatta tréfáit és esténként ugyanúgy énekelte, gitárján kísérve magát:

Koporsóban feleségem.

De kupléi már nem tetszettek Tatjánának:

- Fuj, mennyire torkig vagyok már - mondta és bement gyermekeihez.

Mitja ügyesen értette a módját, hogyan csillapíthatják le a munkások kedélyét: azt tanácsolta Mironnak, hogy a falvakban vásároljanak össze lisztet, kását, borsót, burgonyát és adják tovább a munkásoknak beszerzési árban, csupán a fuvarköltséget és a súlyveszteséget véve számításba. A takácsoknak megtetszett az ötlet és Jákov látta, hogy a gyár most már inkább bízik a vidám cimborában, mint Mironban és azt is látta Jákov, hogy unokafivére egyre gyakrabban civakodik nővérének férjével...

- Arra akarja tartani az orrát, amerről a szél fúj? - kérdezi Miron epésen, nem rejtegetve dühét és Mitja mosolyogva feleli:

- A nép akarata... a nép joga...

- Azt kérdem, ki is maga voltaképpen? - kiabál Miron.

- Elég lesz az ordítozásból - dohog az idősebb Artamónov, de Jákov örömszikrákat lát az apa zavaros szemeiben: az öregnek jólesik, hogy veje és unokaöccse veszekednek, mosolyog, amikor Tatjána ingerült rikácsolását hallja, mosolyog amikor az anya félénken megszólal:

- Önts nekem, Tánya, még egy csészével...

Minden új esemény aggodalmat keltett és valahogy váratlanul, az előzőkkel való összefüggés nélkül támadt. A teljesen megvakult Olga hirtelen meghűlt és két nap múlva meghalt, halála után néhány nappal pedig mintegy mennydörgésként süketítette meg a várost és gyárat az a hír, hogy a cár lemondott trónjáról.

- Hát most mi lesz? Köztársaság? - kérdezte Jákov unokafivérét, aki örömrepesve dugta be orrát az újságba.

- Természetes, hogy köztársaság! - felelte Miron és az asztal fölé hajolva úgy támaszkodott tenyereivel a szétterített újságra, hogy a papír kifeszült és hirtelen zizzenéssel elszakadt. Jákov ezt rossz előjelnek tartotta, Miron azonban kiegyenesedett és szokatlan arckifejezéssel, idegenszerű hangon, szónokiasan, de reménykedve mondta:

- Megkezdődik, barátom, Oroszország gyógyulása, megújhodása!

És széttárta karjait, mintha meg akarná ölelni Jákovot; de egyik kezét tüstént leejtette, míg a másikat egy ideig kinyújtva tartotta, feljebb emelte, megigazította vele szemüvegét, újból vízszintesre feszítette, úgyhogy szemaforhoz lett hasonló és bejelentette, hogy még másnap este Moszkvába utazik.

Mitja is úgy lóbálta karjait, mint egy meggémberedett kocsis. - Most már aztán minden rendben lesz - kiabálta. - A nép most ki fogja mondani mindenható szavát, amely már rég megérett lelkében!

Miron már nem vitatkozott vele: gondolataiba merülten elmosolyodott és megnyaldosta ajkait; Jákov meg látta, hogy tényleg minden rendben van, mindenki örül, Mitja az udvarban összegyűlt munkásoknak elmondta, hogy mi történt Pétervárt, a munkások éljeneztek, aztán kezeinél és lábainál megragadták Mitját és dobálni kezdték a levegőbe. Mitja úgy kuporodott össze, mint valami nagy labda és nagyon magasra repült; de amikor Miront dobták fel, ő szinte darabokra tört a levegőben: úgy látszott, hogy kezei és lábai leválnak testéről. Mitját egy csoport öreg munkás vette körül és a hatalmas termetű, izmos Voinov Gerászim takács arcába harsogta:

- Pávlov Mitrij, veled össze lehet férni; igazán össze lehet férni, érted? Gyerekek: egy éljent rá!

Éljeneztek; Vászka fűtő pedig táncra perdült és mint valami részeg ordította, miközben kopaszodó feje meg-megcsillant:

Messze ültünk mostanáig
A cári trónustól.
Közel jöttünk, jól megnéztük:
Rajta varjú kuksol.

- Bravó, Vászja! - buzdították.

Jákovot is fel akarták dobni a levegőbe, de megszökött és elbújt a házban, mert meg volt győződve róla, hogy a munkások őt nem fognák fel karjaikon és összezúzná magát a földön. Este pedig, mikor az irodában ült, az ablak alatt, az udvaron, Tyihon hangját hallotta.

- Mért vetted vissza a kiskutyát? Add el nekem. Jó házőrzőt nevelek belőle.

- Eh, öreg; talán most van az ideje kutyákat nevelni? - felelt Morózov Záhár.

- Hát te mit csinálsz vele? Add el, itt van érte egy rubel. Nos?

- Hagyj békét...

Jákov kinézett az ablakon és kiszólt:

- Mit szólsz a cárhoz, Tyihon, mi?

- Bizony - felelte az öreg és, halkan füttyentett: - letessékelték a trónról! - Lehajolt, megfeszítette csizmaszárát s mintha a földnek beszélne, folytatta:

- Végigjátszották a partit. Ez, lám, Anton szava: a batár elvesztette kerekét!... - Kiegyenesedett és befordult a ház mögé, halkan fel-felkiáltva:

- Tulun, Tulun...

Mint valami füzértánc, úgy múlt el néhány zajosan vidám hét; Miron, Tatjána, az orvos, sőt még az idegenek is kedvesebbek lettek egymáshoz; a városból ismeretlen emberek érkeztek a gyárba és magukkal vitték Minájevet, a lakatost. Aztán jött a tavasz, napfénnyel és forrósággal.

- Nézd csak, Sósfalat - mondta Polína: - mégsem értem, hányadán is állunk. A cár lemondott trónjáról, a katonákat mind megölték vagy nyomorékokká tették, a rendőrséget szétkergették, tudj'Isten miféle civilek parancsolnak; lehetséges lesz-e élni ilyen körülmények között? Mindenki azt fogja tenni, ami neki jólesik és természetes, hogy Zsityéjkin nem fog békén hagyni. Sem ő, sem a többiek, akik udvaroltak és akiket elutasítottam. Most, amikor mindenki egyért van, nem akarok, nem tudok itt élni; ott kell élnem, ahol senki sem ismer! Aztán meg: ha már megcsinálták a forradalmat és a szabadságot, bizonyára azért csinálták meg, hogy mindenki úgy éljen, amint kedve tartja!

Polína mind konokabbul, mind ékesebben szónokolt; Jákov érezte, hogy van valami kétségbevonhatatlan a szavaiban és igyekezett megnyugtatni:

- Várj egy keveset; majd ha minden leülepedett, akkor...

De már maga sem hitte, hogy az izgalom, amely mindenfelől körülvette, lecsillapodik: látta, hogy a gyárban a lárma napról-napra sűrűbbre forr, egyre fenyegetőbbé válik. Az az ember, aki hozzászokott a félelemhez, mindig talál okot a rettegésre: Jákovot Morózov Záhár vörösrefőtt koponyája kezdte ijeszteni; Záhár úgy járt-kelt, akár egy kiskirály, a munkások nyomába szegődtek, mint bárányok a juhászbojtárnak és Mitja kezes szarkaként röpködött körötte. Valójában Morózov most egy nagy kutyára hasonlított, amely megtanult járni a hátsó lábain, megperzselődött fejbőre nyilván megpattant, mert néhanap Tatjánának egy bolyhos fürdőtörülközőjével csavarta turbánként körül, melyet Mitjától kapott; szörnyű-nagy feje lenyomta és alacsonyabb növésűnek tüntette fel; méltóságteljesen járt, akár Ekke, a kövér körletparancsnok-helyettes; hüvelykjeit elnyűtt katonanadrágjának öve mögé dugta s miközben úgy mozgatta többi ujjait, mint egy hal az uszonyait, fel-felkiáltott:

- Rendet, elvtársak!

Három fickó felett ítélkezett vászonlopás miatt; hangosan, úgy, hogy az egész udvar hallhatta, megkérdezte a tolvajokat:

- Tudjátok, hogy kitől loptatok?

És ő maga adta meg a feleletet:

- Magatokat loptátok meg, mindannyiunkat. Szabad ma lopni, kutyaháziak?

Parancsot adott, hogy botozzák meg őket, és két munkás élvezettel hajtotta végre a büntetést, miközben Vászka-fűtő torkaszakadtából énekelte, táncra perdülve:

Bíró igazságosabban
Még sose ítélkezett...

Itt belesült, karjait széttárva dörmögött valamit és egyszerre csak felkiáltott:

Mentsd meg, Uram, népedet!

Mitja meg elbődült:

- Brávó-ó!

Mitja szürke térdnadrágban és tarkójára tolt bőrsapkában futkározott; vörösszakállas arcában izzadság fénylett, szemeiben mámoros, zöldes öröm ragyogott. Előző éjjel erősen összekapott feleségével; Jákov előbb hangos suttogást, majd Tatjánának feltartóztathatatlan kitörését hallotta ki szobájuk ablakából:

- Maga bohóc! Becstelen fráter! A meggyőződései? A koldusoknak nincsenek meggyőződéseik. Hazugság! Egy hónappal ezelőtt ezek a te meggyőződéseid... Elég! Holnap elutazom a városba, nővéremhez... Igen, a gyerekek velem jönnek...

Jákov nem csodálkozott a veszekedésen, mert már régen észrevette, hogy vörös sógora egyre ellenszenvesebbé válik mindenki számára; de azon már bámulni kellett, sőt némileg büszke is volt rá, hogy ő volt az első, aki tudatára ébredt Mitja megbízhatatlanságának. Most még az anyja is dohogott, aki pedig nemrégen ugyanúgy szerette Mitját, mint a kakasokat szerette.

- Hát ez meg micsoda?! Kétszínű, mint egy zsidókölyök! Hát azért hizlaltam?...

Mitja kiabált:

- Minden nagyszerű! Az élet: csoda-szép, csoda-okos! De ami a farkasok és bárányok békés együttélésének lehetőségéről szóló meséket illeti, el kell őket felejteni, Petróvna Tatjána! Elkéstek velük!

Miron dühös haraggal, szárazon kérdezte:

- És hogyan fog beszélni holnap?

- Amint az élet diktálni fogja! Igen! Nos, és van még valami kérdése?

Miron és felesége olyan elővigyázattal jártak Mitja közelében, mintha csupa korom lett volna; néhány nap múlva azonban Mitja átköltözött a városba, hóna alatt egész vagyonával: három nagy köteg könyvvel és egy kosár fehérneművel.

Jákov azt az esztelen kapkodást látta mindenütt, amit tűzvészkor tapasztalhatunk; minden emberből a kétségtelen butaság füstoszlopa tekergőzött és semmi sem jósolta végét ezeknek az őrületes napoknak.

- Nos - mondta Polínának: - határoztam: utazunk! Először Moszkvába, ott aztán majd meggondoljuk...

- Végre valahára! - ujjongott a lány, ölelgetve, csókolgatva Jákovot.

A júliusi est, amely vöröses félhomállyal töltötte meg a kertet, az esőtől felázott és naptól felmelegített föld nehéz szagát lehelte be az ablakokba. Szép volt, de szomorú.

Jákov lefejtette nyakáról Polína forró, nedves kezeit és eltöprengve mondta:

- Fedd be a melledet... Egyáltalán... öltözz fel! Komolyaknak kell lennünk.

A leány leszökött a térdeiről, két ugrással az ágynál termett, bebújt hálóköntösébe és leült a férfi mellé, mintha egy üzleti kérdést készülnének megbeszélni.

- A dolog úgy áll... - kezdte el Jákov és tenyerével annyira dörzsölte szakállát, hogy szőrszálai sercegtek tőle. - Fontolóra kell venni mindent és olyan helyet, olyan országot kell keresnünk, ahol nyugalom van. Ahol semmit sem kell megérteni és ahol nem kell mások dolgai felől gondolkodni.

- Természetes - mondta Polína.

- Óvatosaknak kell lennünk mindenben. Miron azt mondja, hogy a vonatok zsúfolva vannak katonaszökevényekkel. Szegényeknek kell magunkat tettetnünk...

- De azért vigyél csak minél több pénzt magaddal.

- Persze; ez magától értetődik. Úgy utazom el, hogy az enyéim ne is tudják, hová mentem. Mintha Novgorodba utaznék, érted?

- Minek titkolózni? - kérdezte Polína csodálkozva és bizalmatlanul.

Jákov nem tudta megokolni, hogy minek; a gondolat abban a pillanatban támadt csak fel benne, de érezte, hogy jó gondolat.

- Hát, tudod... apa, Miron, a kérdezősködések... Mindez szükségtelen. A pénzünk Moszkvában van, ott annyit kaphatok, amennyit akarok...

- Csak minél előbb! - kérte Polína. - Magad látod, hogy itt lehetetlen élni. Minden drága és nincsen semmi. És biztos, hogy fosztogatás is lesz, mert hát miből is éljenek az emberek? - Polína hátranézett az ajtó felé és suttogva folytatta:

- Itt van például a szakácsnőm; azelőtt meg voltam vele elégedve, de most szemtelen lett és mindig olyan, mint egy részeg. Alvás közben elvághatja a torkom; miért ne vágná el, amikor úgyis a feje tetejére állt minden? Tegnap hallom, hogy sugdolózik valakivel. Istenem, gondolom, most! De amint halkan kinyitom kissé az ajtót, hát ott térdel és zokog! Borzasztó!

- Várj csak - állította meg Jákov a lány aggódó suttogásának gyors áradatát. - Először elutazom én...

- Nem - kiáltott fel Polína és térdére ütött öklöcskéjével. - Először én. Adsz nekem pénzt és...

- Hogyan, hát nem hiszel bennem? - kérdezte a férfi sértődött haraggal és ezt a határozott hangú feleletet kapta:

- Nem hiszek. Becsületes vagyok és egyenesen megmondom: nem! Lehetséges talán hinni manapság, amikor a cárt is cserbenhagyta mindenki? Te kinek hiszel?

Polína meggyőzően beszélt és még meggyőzőbben beszélt keble a szétnyílt hálóköntös ráncai közül. Artamónov Jákov engedett kívánságának, elhatározták, hogy a lány már másnap felkészül, elutazik Vorgorodba és ott bevárja.

Másnap aztán Jákov fájdalmakról kezdett panaszkodni gyomrában és fejében, ami nagyon valószerűnek hangzott: az utóbbi hónapokban erősen lesoványodott, fásult lett, szórakozott, szivárványos szemei elhomályosultak. És egy hét múlva ott hajtatott a városból az állomásra vezető úton; kocsija csak lassan haladt előre a tönkretett, kiforgatott kövezetű soszé szélén, amelynek kőkockák-kivájta mélyedéseiben púposan felhólyagzott, össze-vissza repedezett sárgöröngyök száradtak. Mögötte egy ugyanúgy tönkretett és kiforgatott élet maradt, míg előtte, egy puha gödörből, füstszerű felhők középpontjából, fehéres foltként szűrődött keresztül a csaknem halott nap.

Egy hónap múlva, amikor Moszkvából visszatért, Artamónov Miron lehajtott fejjel és tenyerét vizsgálgatva így szólt Tatjánához:

- Szomorú dolgot kell veled közölnöm: Moszkvában felkeresett az az aljas perszóna, akivel Jákov együtt élt és elmondta, hogy ismeretlen emberek - hm, miféle emberek is léteznek manapság? - fivéredet félholtra verték és kidobták a vasúti kocsiból...

- Nem! - kiáltotta Tatjána és hasztalan tett kísérletet, hogy székéről felálljon.

- A menő vonatról. Két napra rá meghalt és a lány egy falusi temetőben, Petúska állomás közelében temette el.

Tatjána némán szemeihez szorította zsebkendőjét; hegyes vállai megremegtek és a fekete ruha valahogy lecsúszott róluk, mintha ez a szikár, hosszúnyakú asszony olvadni készülne.

Miron megigazította csíptetőjét, megdörzsölte kezeit, megropogtatta ujjait, egy darabig elhallgatta egy magányos harang esti misére hívó kongását, aztán fel-alá járva a szobában, újból megszólalt:

- Mért sírsz? Magunk között mondva: teljesen haszontalan ember volt. És, bocsáss meg: botrányosan ostoba. De azért természetes, hogy kár érte. Igen.

- Istenem - mondta Tatjána, kivörösödött szemhéjaival hunyorgatva, majd megnyálazta ujját és végigsimította szemöldökeit.

- Az a minden hájjal megkent perszóna - folytatta Miron, zsebébe dugva kezeit -, nagyon mesterkéletlenül adja a szomorú özvegyet, de olyan elegánsan öltözködik, hogy kétségtelen: mindenéből kifosztotta Jákovot. Azt mondja, hogy írt ide nekünk.

Tatjána tagadóan rázta fejét.

- Nem? Mindjárt gondoltam. Azt tartom, hogy apádnak és anyádnak nem kell elmondani a gyászhírt, hadd higgyék, hogy Jákov él. Helyes?

- Igen; jobb lesz - felelte Tatjána.

- A bácsi különben, úgy látszik, már nem ért meg semmit, a néni azonban belefúlna könnyeibe...

Tatjána fejcsóválva mondta:

- Nemsokára elpusztulunk mindnyájan.

- Lehetséges, amennyiben itt maradunk. Én azonban haladéktalanul elküldöm innen feleségemet és gyermekeimet. Neked is azt tanácsolom, hogy tűnj el, mielőtt még Morózov Záhár... Szóval: az öregeknek nem mondunk semmit. De bocsáss meg, megyek haza, feleségem gyengélkedik...

Hosszú kezével megrázta unokanővére kezét és távozott, ezekkel a szavakkal:

- Hihetetlenül kellemetlen manapság kocsiban ülni, az utak a legborzasztóbb állapotban vannak!

Az idősebb Artamónov félálomban élt, fokról-fokra süllyedve az egyre mélyebb álomba. Az éjjelt és a nappal nagyobb részét ágyban fekve töltötte, különben pedig karosszékében ült, az ablakkal szemben; odakünn, az ablakon túl, kék űr van, amelyet időnként felhők tapasztanak be; a tükör egy kövér aggastyán képét veri vissza, püffedt arccal, könnyekben úszó szemekkel, csomókban növő szürke szakállal.

- Szép szúnyog - gondolta magában Artamónov, mialatt a saját arcát nézte.

Felesége lépett hozzá, föléje hajolt és rákezdte, hüppögve:

- El kell utazni, gyógyíttatnod kell magad...

- Menj innen - mondta Artamónov lustán. - Menj, te ló. Torkig vagyok veled. Hagyj békén. - S amikor egyedül maradt, kifigyelt az emberek ünnepnapi zsibongására az udvaron, a kertben, mindenütt. De a gyár hallgatott.

Rendes beszédtársa, a megcsalt ember, aki gondolatocskáinak tűszúrásaival fel szokta volt élénkíteni azelőtt Artamónovot most eltűnt, meghalt. És jól tette - az öregnek nehezére esett és nem akarózott gondolkodni, aztán meg arra is régen rájött, hogy gondolkodni céltalan, mert semmit sem lehet megérteni. Hová tűntek el mindnyájan: Jákov, Tatjána, a veje?

Néha megkérdezte feleségét:

- Ilja visszatért?

- Nem.

- Még nem?

- Nem.

- Hát Jákov?

- Jákov sem.

- Úgy. Sétálnak. És Miroska szopja ki a vállalatból a tejet.

- Ne gondolj erre - tanácsolta Natálja.

- Menj.

Az asszony elhúzódott a sarokba és ott gubbasztott, fátyolos szemekkel nézve az emberroncsot, akivel egész életét eltöltötte. Feje reszketett, kezei bizonytalanul mozogtak, mintha ki lettek volna ficamodva, lesoványodott és megpüffedt, mint egy faggyúgyertya.

Néha, de egyre gyakrabban, Artamónov Pjótrt érthetetlen sürgés-forgás ébresztette fel: a házban furcsa idegenek jelentek meg; Pjótr rájuk meresztette szemeit, igyekezett megérteni zajos lázbeszédjüket és hallotta felesége jajveszékelését:

- Istenem, hát ez meg micsoda? Miért? Hiszen ez az ember itt a gazda; a gazdák mi vagyunk! Engedjék hát, hadd vigyem el; gyógyíttatnia kell magát, a városba kell mennie! Igen, engedjék meg, hogy elvihessem...

- El akar rejteni. De mi a célja vele? - okoskodott Artamónov. - Ostoba. Ostoba volt egész életében. Jákov rája hasonlít. És a többi is, mind. Egyedül Ilja ütött rám. Térjen csak vissza, majd rendet teremt...

Esett az eső, havazott, ropogott a fagy, üvöltött és fütyült a hófergeteg.

A félig ébrenlét, félig alvás állapotából Artamónovot az éhség éles érzése rázta fel. A kertben, a lugasban látta magát, amelynek ablakain keresztül a vöröses, furán-közeli ég derengett át a nedves ágak között; úgy tetszett, hogy itt lóg mindjárt a fák mögött és kézzel lehet érinteni.

- Enni akarok - mondta Artamónov, de választ nem kapott.

A kertet kékes, nedves sötétség töltötte be; a lugas előtt, egymás nyakára hajtott fejjel, két ló állt, egy szürke és egy sötét; mögöttük egy padon egy fehéringes ember ült és egy nagy kötélcsomót bogozott ki.

- Natálja, hallod? Adj enni...

Azelőtt, amikor öntudatlanságából magához térve feleségét szólította, az tüstént megjelent: mindig ott volt valahol a közelben, míg ma - nincsen sehol.

- Csak nem?... - gondolta Artamónov és feje tisztulni kezdett. - Vagy megbetegedett?

Kissé felemelte fejét; a fürdőház ajtajánál valami csillogott a bokrok között, mint aztán kitűnt: puska szuronnyal egy zöldes katona hátán, aki csaknem láthatatlan volt a bokrok miatt. Az udvaron valaki kiabált:

- Mi az elvtársak? Tréfáltok? Így kell talán a lovakat ápolni? Még a disznókat sem tartják így! Mért nincs eltakarítva és mért átázott a széna? Talán a fürdőbe, zár alá van kedved?

A fehéringes alak a földre dobta térdeiről a kötélcsomót, felállt és halkan odaszólt a katonának:

- Lepottyant az égből, ördög vinné a pokolba!

- Manapság több a parancsnok, mint azelőtt volt - felelt a katona.

- És ki nevezi ki a fickókat?

- Önmaguk. Most, bátyám, minden önmagától csinálódik, akár a vénasszony meséjében.

A fehéringes a lovakhoz lépett, megfogta sörényüket, az idősebb Artamónov pedig rákiáltott, amilyen hangosan tudott:

- Hé, hídd ide a feleségem!

- Hallgass, öreg - felelték neki. - Nézd csak, feleségére fájdult meg a foga...

A lovakat elvezették. Artamónov végighúzta tenyerét az arcán és szakállán, hideg ujjaival megtapogatta a fülét, majd körülnézett. A lugas ablaktalan falánál feküdt, egy festett almafa alatt, amelyen a piros gyümölcs fürtökben lógott, mint a ribizke; a fekhely kemény volt; elnyűtt rókaprém-subájával van letakarva és vastag téli-zakó van rajta. De melege nincsen. Nem tudja megérteni, hogy mért van itt. Talán benn a házban ünnep előtti nagytakarítás folyik? De micsoda ünnep van? Mért vannak a kertben lovak és a fürdőháznál katonák? És ki ordítja az udvaron:

- Maga, elvtárs, ostoba kölyök! Mi? Az emberek elfáradtak? Korán van még fáradtnak lenni! Ostobák nélkül...

Messze kiabáltak, de zúgni kezdett tőle a feje és a lárma megsüketítette. S mintha lábai sem lennének; a térden alul nem mozognak. Az almafát Lukin Vanyka, a tolvaj mázoló festette a falra, aki később kirabolta a templomot és börtönben halt meg.

Egy nagyon széles alak lépett be a lugasba, bozontos sapkában; hideg árnyék és sűrű kátrányszag jött be vele együtt.

- Te vagy, Tyihon?

- Ki más lenne...

Tyihon dörmögő válasza is süketítette. Az öreg udvaros szétvetette karjait, mintha úszna a recsegő padló felett.

- Ki ordít?

- Morózov Záhárka.

- Hát katonák mért vannak itt?

- Háború van.

Artamónov egy darabig hallgatott, aztán tovább kérdezett:

- Idáig is eljutott az ellenség?

- Ellened megy a háború, Iljics Pjótr...

A gazda szigorúan rászólt:

- Ne tréfálj, vén bolond, nem vagyok én elvtársad!

- Ez az utolsó háború - hallotta a nyugodt választ -, és ma minden ember elvtárs. Ami pedig a bolondot illeti, annak tényleg vén vagyok.

Világos volt, hogy Tyihon gúnyolódik. Lám, minden ceremónia nélkül leült a gazda lábainál, még sapkáját sem vette le. Az udvaron kissé rekedt, el-elakadó hangon osztják a parancsot:

- És hogy nyolc óra után lélek se legyen az utcákon.

- Hol van a feleségem? - kérdezte Artamónov.

- Elment kenyeret keresni.

- Hogyan: keresni?

- Hát hogy is lehetne másképp? A kenyér nem tégla, nem hever a földön.

A kertben egyre sűrűbb és kékebb lett a félhomály; a katona szűkölve ásított a fürdőháznál, teljesen láthatatlan lett, csak szuronya csillogott, mint hal a vízben. Artamónov sok mindenről szerette volna megkérdezni Tyihont, de hallgatott; úgysem lehet Tyihonnak egyetlen szavát sem megérteni. Aztán meg a kérdések is valahogy szökdécseltek, összezavarodtak - nem tudta, melyik a legfontosabb közülök. És nagyon éhes volt.

Tyihon dörmögni kezdett:

- Bolond vagyok, de azért mégis én jöttem rá legkorábban az igazságra. Lám, ide lyukadtunk ki. Megmondtam: katorga vár mindenkire! És itt van. Letörültek benneteket, mint port a törlőronggyal. Lesöpörtek, mint gyaluforgácsot. Úgy ám, Iljics Pjótr, úgy bizony. Az ördög gyalult, te meg segítettél neki. És mi célja volt? Bűnt bűnre halmoztatok - se szeri se száma vétkeiteknek! Én csak néztem: csodálatos! Mikor lesz már vége? Nos, most eljött a végetek. Kamatostul fizettek meg mindenért... Elvesztette a batár a kerekét...

- Félrebeszél - vélekedett Artamónov, de azért megkérdezte:

- Mért vagyok itt?

- Kikergettek a házadból.

- Miront?

- Mindenkit.

- Hát... Jákov?

- Már rég nincs többé.

- Hol van Ilja?

- Úgy hallatszik, hogy ezekkel. Kétségtelen, hogy csak azért is élsz még, mert velük van; különben...

- Félrebeszél - állapította meg most már határozottsággal Artamónov Pjótr és elhallgatott. - Eltrotlisodott az öreg. Előrelátható is volt - gondolta magában.

Az eget apró, pislákoló csillagok hintették tele; mintha azelőtt nem lettek volna ilyen csillagok. És nem volt annyi belőlük. Tyihon levette sapkáját, össze-vissza gyűrte kezeiben és ismét dohogni kezdett:

- Magatok isszátok meg most a levét minden ravasz ostobaságotoknak. A koldusoknak könnyebb.

És hirtelen, egészen más hangon megkérdezte:

- Emlékszel még a könyvelő fiára?

- No és?

Artamónov Pjótr nem tudta: megijesztette-e, vagy csak bámulatba ejtette ez a váratlan kérdés? De tüstént tisztába jött magával, mihelyt Tyihon folytatta:

- Megölted, akárcsak Záhár a kutyakölyköt. És mért ölted meg?

Artamónov előtt világos lett: Tyihon végül mégis feljelentette és most, betegen, letartóztatták. Tyihonnak ez a tette azonban nem rémítette meg; inkább felháborította nem-emberi ostobaságával. Rátámaszkodott könyökeire, kissé felemelte fejét és halkan, szemrehányón és gúnyosan beszélni kezdett, miközben furcsán keserű ízt érzett nyelvén és szárazságot szájában:

- Hazudsz! És minden bűntettre van elévülési idő! Elmulasztottad az időpontot, igen! És - megőrültél. És - elfelejtetted, hogy magad láttad, magad mondtad akkor...

- Mit mondtam? - szakította félbe az öreg. - Természetes, hogy nem láttam; de kitaláltam! És amit mondtam, azért mondtam, hogy lássam: mit teszel? Hazudtam, te pedig megörültél és kaptál a hazugság után. Néztem-néztem, vártam-vártam... És mind ilyenek vagytok. Iljics Alekszéj rávette részeges apósát, hogy gyújtsa fel Barszkij vendéglőjét; apád rájött, hogy ki volt a felbujtó és úgy rendezte a dolgokat, hogy holtra verték az iszákost. Iljics Nyikíta tudott erről; az ő esze előtt sem maradt elrejtve semmi. Hallgatnia kellett volna, de haragudott rád és szólt nekem. Te szerzetes vagy, mondom neki, neked mindezt el kell felejtened, de én - emlékezni fogok. Megrémítettétek a szegényt fondorlataitokkal. Belehajszoltátok a hurokba, aztán meg a kolostorba: imádkozz értünk! De félt még imádkozni is értetek - nem mert! És ezért veszítette el az Istent...

Úgy látszott, hogy Tyihon a világ végéig képes beszélni. Halkan, töprengve és látszólag harag nélkül beszélt. Csaknem láthatatlanná vált a késő este sűrű, forró sötétjében. Érdes beszéde, amely svábbogarak éjszakai zizegésére emlékeztetett, nem ijesztette Artamónovot, de földre nyomta súlyával és némává tette a csodálkozástól. Mind erősebb meggyőződése lett, hogy ez az érthetetlen ember megőrült. Most hosszan sóhajtott, mintha valami terhet lökött volna le vállairól és ugyanolyan egyhangúan továbbfolytatta a múltnak, a szükségtelennek feltúrását:

- A hittől engem is megfosztottatok, ti Artamónovok. Iljics Nyikíta vezetett miattatok tévútra, ő tett engem is istentelenné... Nincs sem Istenetek, sem ördögötök. A szentképek porhintés házatokban. És mitek van? Az ember nem ismeri ki magát; mintha mégis lenne valamitek. Csalók. Csalás volt az életetek. Most minden látható: pőrére vetkőztettek benneteket...

Artamónov nagynehezen megmozdította testét és ledobta a földre borzalmasan súlyos lábait, de a talpak bőre nem érezte a padlót és az öregnek úgy tetszett, mintha a lábak leváltak és továbbmentek volna tőle, míg ő maga lógva maradt a levegőben. Megrémült és kezeivel belekapaszkodott Tyihon vállába.

- Mit akarsz? - kérdezte az udvaros, durván lerázva magáról Pjótr kezeit. - Ne nyúlj hozzám. Erőd nincsen, meg ugyan nem fojtasz. Apádnak volt ereje - a fitogtatás lett is a veszte. Hitemtől fosztottatok meg, mondom, azt sem tudom, hogyan haljak meg. Rajtatok felejtettem a szemeimet, ördögök...

Artamónov egyre éhesebb lett és lábai mindjobban ijesztették.

- Csak nem halok meg? Még nem vagyok hetvenöt. Istenem...

Megpróbált ismét lefeküdni, de nem volt ereje felemelni a lábait.

- Segíts, emeld fel a lábaim! - parancsolta erre Tyihonnak.

Tyihon feltette a padra volt gazdája lábait, köpött egyet, aztán újból leült és tovább bökdösött kezével sapkája bélésébe, amelyben valami csillogott. Artamónov jobban megnézte: egy tű volt; Tyihon sapkáját varrogatta a sötétben, ezzel is bizonyságát adva meghibbantságának. Egy szürke éjjeli lepke repdesett fölötte. A levegőben három sárga fénycsík húzódott be a kertbe és valahonnan messziről, de érthetően odahangzott:

- Visszafordulás, elvtársak, nincs és nem lesz számunkra...

Tyihon szavai elnémították ezt a hangot:

- Atyád sem volt különb; ő a fivéremet ölte meg.

- Hazudsz - mondta Artamónov önkéntelenül, de tüstént megkérdezte: - Mikor?

- Akkor...

- Mit hazudozol egyre-másra, esztelen? - háborodott fel Artamónov egyszerre és érezte, hogy az éhség szívja és szárítja. - Mit akarsz? Talán a lelkiismeretem, a bírám vagy? Mért hallgattál több mint harminc évig?

- Hallgattam, mert akartam. Mert gondolkodtam!

- Gyűjtötted a dühöd? Eh... Na, csak menj; jelents fel a rendőrségen.

- Nincsen rendőrség.

- Mondd el: itt van ez az ember, aki egész életemen át itatott, etetett - ítélkezzetek felette! Hiszen így van; jelents már fel! Mit akarsz, nos? Szoríts a sarokba, ijessz meg - követelj pénzt; nos?

- Pénzed nincsen. Semmid sincsen. És nem is volt. A bírákra pedig fütyülök. Én magam vagyok a magam bírája.

- Akkor mivel fenyegetsz, te lázbeteg?

De Artamónov homályosan érezte, hogy Tyihon talán nem is fenyegetőzött. Az udvaros dörmögött:

- Vége van minden Kainnak. Mért ölték meg a fivérüket.

- Hazugság az, a fivéredről!

A két öreg, egymás szavaiba vágva, egyre gyorsabban beszélt.

- Hogy hazudok? Vele voltam akkor...

- Kivel?

- Fivéremmel. Elszaladtam, amikor az apád fejbekólintotta. Fivérem vére szállt apád fejére. Minek kell a vér?

- Elkéstél...

- Benneteket, lám, fellöktek, letaszítottak, védtelen maradtál, én meg itt vagyok, mint azelőtt, az útból félrehúzódva...

- És eszedet veszítve...

Artamónov érezte, hogy a hajdani földmunkás zsákutcába kergeti, egy gödörbe, ahol minden megkülönböztethetetlen, érthetetlen és borzalmas. Csökönyösen ismételgette:

- Elkéstél! Fivéred - hazudsz - nem is volt; olyanoknak, mint te vagy, nem szokott lenni semmijök...

- Lelkiismeretük szokott lenni.

- Te voltál, aki elcsavartad a fejét fiamnak, Iljának!

- Ti voltatok, Artamónovok, akik elcsavartátok az én fejemet, Iljics Nyikíta zavart meg...

- Ő meg azt mondta, hogy te őt!

- Hányszor akartam megölni apádat. Egy ízben majdnem az ásómmal loccsantottam szét a fejét... Ravaszok vagytok...

- Te magad...

- Ide hoztátok Szerafimot. Ő is megzavart: nem bánt senkit és mégsem él igaz emberként. Hát ez hogy lehet? Mindenütt csak ravaszság...

- Ki vagy? Hová? - kiabálták dühösen a sötétben. - Nem megmondták nektek, piszokfajzat, hogy nyolc után ne mozduljatok?

Tyihon felállt, az ajtóhoz lépett és beleveszett a sötétségbe. Artamónov, akit az izgalom, az éhség és a fáradtság a végsőkig elcsigázott, látta, hogy egy széles, fekete valami suhan át a kertben a három fénylő csíkon keresztül. Behunyta szemeit és várta a legborzalmasabbat.

- Szereztél? - kérdezett valakit Tyihon.

- Ez az egész!

Felesége hangja. Hol volt, mért hagyta magára ezzel az öreggel?

Artamónov kinyitotta szemeit, kissé felemelkedett könyökein és az ajtó felé nézett, amelyet két fekete alak töltött be. Hirtelen eszébe jutott, hogy egész életén át arról gondolkodott, ki is a vétkes vele szemben, kinek a bűne miatt olyan súlyosan elhibázott, hazugsággal tele az ő élete. És íme, e pillanatban mindez világos lett előtte.

Felesége hozzálépett, fölébe hajolt és suttogni kezdett:

- Nahát, hála Istennek...

- Idenézz Tyihon! Ez itt a bűnös mindenben! - mondta Artamónov határozottan és megkönnyebbülten felsóhajtott. - Ő volt a kapzsi, ő volt, aki engem bujtogatott, igen! - És diadalmasan ordította:

- Miatta pusztult el Nyikíta öcsém is. Te is tudod, igen...

Artamónov fuldokolni kezdett. Különös volt látni, hogy felesége nem sértődött meg, nem ijedt meg, nem fakadt sírva. Reszkető kezével Pjótr haját simogatta és nyugtalanul, de gyengéden suttogta:

- Csak halkan, ne kiabálj, csupa gonosz ember van körülöttünk...

- Adj enni...

Felesége a kezébe nyomott egy uborkát és egy nehéz darab kenyeret; az uborka meleg volt, a kenyér pedig az ujjakhoz tapadt, mint a nyers tészta.

Artamónov csodálkozott:

- Ez micsoda? Nekem? Ez minden?

- Halkabban, az istenért - súgta Natálja -, hiszen nincsen semmi! És a katonák is...

- Ezt adod nekem kárpótlásul mindenért? Minden rémületemért, az egész életemért?

Kezével a kenyeret mérlegelve dünnyögött és tudatára ébredt, hogy valami elviselhetetlenül halálos sérelem esett rajta, amelyben még az asszony, Natálja sem bűnös.

Az ajtóhoz csapta a vakarcsot és tompán, de határozottan mondta:

- Nem kell.

Tyihon felemelte, dörmögve ráfújt, Natálja pedig újból férje kezébe igyekezett dugni és suttogott:

- Egyél, egyél; ne haragudj...

Artamónov eltaszította az asszony kezét, erősen behunyta szemeit és vad elkeseredéssel ismételte fogain keresztül:

- Nem kell. Pusztulj vele.

(Az orosz kéziratból: Gellért Hugó)

(Vége)