Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Ádám Dezső: Halottsiratás

Ádám Dezső: Halottsiratás
I.

Behaj Hanna, a haldokló Behaj Marjának idősebbik leánya, részegen aludt a napsütéses mezőn, künn a határban, egy orgonabokor tövében.

Lenn a völgyben, amerre az országút fordul, a szegény tót falu apró viskói izzottak. A nap ráfeküdt a széles völgyre, a kétoldalt lassan emelkedő hegyoldalakra, hogy megfojtsa és elperzselje a hosszú és rideg telekhez szokott falut. A környéken, lehúzódva a házak felé, mozdulatlan erdők terültek szét. Kitárt koronáik védtelenül és ellankadva égtek a nyári napban. A föld izzott a melegtől és izzadt párás gőzében a szürke, elvirágzott orgonabokor alatt a részeg Hanna. Mellette reménytelenül és krétafehéren húzódott el az országút. A lomha, kábult csend végtelen unalma feküdt a tájon.

A leány hanyatt feküdt a rövid, ritkás füvön. Fejét a bokor ágai közé fúrva, kezét és lábát szétvetve aludt. Csak néha mozdult. Egy pillanatra felnyitotta beragadt szemhéjait, tapogatózva árnyékot keresett maga körül. Erős, gömbölyű karja a feje fölé lendült, ujjai az ágakba kapaszkodtak. Az inge félrecsúszott a vállán, mire fehér és kerek melle egyszerre kiszökkent a piszkos vászon alól. Érezte testén a napégette sajgást és elernyedve visszaejtette kezét a bokor tövébe.

Most kitártan, vörös és fájdalmas foltokban égve, verejtékcseppekkel a homlokán, az izzadságtól csapzott hajjal tehetetlenül feküdt Behaj Hanna, az életerős tót leány, künn a határban egyedül, mintegy az egész környék középpontjában. Aludt és lihegett, mialatt lent a lába alatt a falu apró viskóinak egyikében nyögött és haldokolt az anyja. Haldokolt immár négy hete, de félhalott volt hónapok óta. Tíz hónapja, vagy talán még több ideje is volt annak, hogy az őszön egy szeles és hideg estén az öreg asszony a lábát törte. A halál kirajzolódott az arcára és a rettegés kiült reszkető szempilláira. Akkor nyomorúságos vackára fektették a vén Marját. Hanna öccse, Petró, aki ősszel, amint az utolsó munkák is befejeződtek a kis földeken, a városba ment napszámba, mikor tavasszal hazajött, úgy találta az anyját, mint azon az estén, amikor lefektették.

A fiút ekkor egy pillanatra elfogta a harag. Azután lomhán és közönyösen vállat vont.

Ezen a délutánon Petró is, elbágyadva a melegtől, lomhán elnyúlt az alacsony, sötét szoba ledorongolt nyirkos földjén. Félálomba bódulva érzéktelenül hallgatta az anyja meg nem szűnő, folytonos nyöszörgését. Időnként feleszmélt. Álmosan pislogott az egyhangú jajgatás felé. Újból lehunyta szemét és nem mozdult. Így ébredezett néhány percig, alvás közben arcára pergett a hajára kent vasárnapi disznózsír. Lomhán vakaródzott. Keservesen nyújtózkodott és felkelt. Öklével kente el a meleg zsírcseppeket. Ásítozva az ajtó felé ment. Két hosszú lépéssel kint volt a szobából. A nap teljes erővel tűzött és Petró tenyerét védőleg szeme elé tartva, elvakulva hunyorgatott a fényben.

Valaki meghalt a faluban, mert hirtelen harangozni kezdtek.

- Harangoznak - mondta most mellette egy erős hang.

Petró nem nézett rá, tudta, hogy a falu éhes Janója áll előtte.

Egy ideig hallgatva álltak maguk elé meredve. A harangszó, mely kongásával megtöltötte a völgyet, panaszosan hangzott el az álomba merült házak fölött a kietlenül fénylő világosságban. A harang még egy utolsót kondult s a csengés-bongás végképp szétfoszlott a környező erdők fái között. Janó figyelte, mint hal el a hang és aztán megfordult és minden szó nélkül, úgy, amint jött, el is ment. Petró, mint az ökör, lomhán nézett utána. A víg Janó gyorsan járt. Mindig kisebb lett és kövérebb. Összezsugorodott, mint délben az árnyék. Hátul a nadrágján két élénk sárga folt világított. Mind messzebb járt és egyre fogyott, majd végleg eltűnt. Elnyelte az izzó határ és csak Behaj Petró, a haldokló Marja legényfia állt egyedül a napsütéses küszöbön.