Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 17. szám · / · Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael

Móricz Zsigmond: Giotto és Rafael
1.

- Nézzen még egyszer vissza, szívecském!

Az asszony még egyszer megnézte, hogy a kofferek jól vannak-e a hálóban s hogy az ura felső kabátjának a zsebében nem törött-e össze a konyakos üveg, amelynek a fenekén még volt. Ki is vette s megnézte.

- Nézze, ezek az emberek mind megitták.

Összenéztek, nevettek.

- Fel kellett volna menni a szobába - mondta a férj s csóválta a fejét s szinte látta, hogy az olasz szolga lopva hogy húzott egyet a palackból.

- Én éreztem is rajtuk a szagát - mondta az asszony, sose ittak ezek életükben Martell-konyakot.

Az ura nézegette az üveget s elkezdte kifeszíteni a dugóját.

- Ne körömmel, ne körömmel.

Elővette a zsebkését, kinyitotta a dugóhúzót s kissé belefeszítette. De tegnap oly könnyen járt a dugó, hogy elszámította magát s beleszakadt. Újra be kellett srófolni s akkor sem csinálta meg elég gondosan, mert sietett kinézni a szép olasz tájra, csak előbb egyet akart kortyintani az üvegből, nagyon szeretett így reggel egy kortyocskát. Már dühbe jött s az egész dugót szétmorzsolta. Az asszony aggódva nézte a dolgot, a száján volt valami csípős megjegyzés, de csak elhallgatta. Azonban mikor nyitva volt az üveg s az ura odatartotta elé, elfordította a fejét:

- Fuj.

Ebben a szóban s ebben a hangban volt benne minden kis indulata, amit az idegen férfi ügyetlensége kiváltott belőle.

- No, igyon, szívecském.

- Tudja, hogy én reggel sose iszom konyakot. Fuj.

A férj nevetett s a szájához emelte az üveget. Jót ivott belőle, többet mint eredetileg ivott volna.

Az asszony most kíváncsian várta, mi lesz. Mit fog csinálni az üresszájú palackkal.

A férj körülnézett, egy dugót szeretett volna elővarázsolni a levegőből s mivel nem talált, újra hozzáfogott inni.

- Ej, még mit nem - mondta az asszony s kikapta az üveget az ura kezéből. Valahogy úgy tűnt fel neki, mintha ez feleségi kötelessége volna, mintha az életét mentené meg ennek az embernek s mintha ő tartozna azzal, hogy ilyen önfeláldozó cselekedetet végezzen, mintha kapott volna annyit ettől a férfitól, hogy azt a valamit meg kell mentenie a jövőre.

A férfi engedékenyen adta le a szájáról az üveget s alapjában véve boldog volt, hogy az asszony átvette tőle, most már ő tegyen vele amit tud...

- Persze, most aztán nem tudja bedugni - mondta csípősen az asszonyka.

- Ezt nem - szólt együgyűen a férj.

Kis csönd.

- Majd vesz egy vizes üveget s annak a dugója jó lesz - döntött a feleség s a palackot odaállította a sarokba a nagykabát alá.

Most végre mintha minden rendben lett volna.

- Nézze meg, szívecském, milyen gyönyörű a kilátás.

Az asszony fáradtan kipillantott az ablakon. Annyi kilátást láttak már hat hét óta... De a szeme ott maradt... Aztán közelebb ment s elkezdte nézni, nézni... Valami olyan roppant furcsa volt a kép... s most már az övé is... mert pár napot ott töltött bent a hegy tetején a városban... a fülébe csendült a múlt éjszakai éjjeli zene, a különös, élesen síró, sikító olaszhegedű, ami felébresztette őket álmukból... éppen össze voltak veszve, az első kemény összecsapás... de már oly idegesek, mindenen összetűznek... de szép ez a szürke kőváros, ahogy ráhalmozódott a hegycsúcsra, az ott a vár, a kolostor, számtalan kőoszlopával, itt a felső templom, az alsó templom, ott a dóm... ott mentek az este gyalog lefelé, azok mögött a házak mögött, összesimulva s összenevetve, asszonyok ültek kint a falak tövén, ajtók lépcsőjén, kisgyerekek futkostak, egy pici, alig bírt totyogni, odajött és soldot kért... Maszatos kis tenyere... röstelli... nem adtak neki... most utólag el is pirult bele... hogy lehet egy pici baba kérését megtagadni, de úgy fel volt bőszülve, hogy már a csecsemő is koldul... Mily szép város... s milyen furcsa, odahaza nem építik hegyre a városokat... ez mind a hegytetőn van.

- Miért? - kérdezte a férfit, aki mögötte állott: mily különös, hogy folyton mögötte áll egy férfi... hogy férfi áll mellette, mögötte, előtte, utána, akármerre megy, minden városban ott van vele, minden szobában, minden helyzetben... el is pirul... - mondja, miért építették a városokat a hegy tetejére, hisz oda oly nehéz felmenni.

- Igen, de ha egyszer fölmentek, fent vannak!

Azt akarta mondani rá, hogy: buta. De tényleg, hogy milyen buta egy férfi. Ha felmennek, ott vannak. Persze, hogy ott vannak. De minek mentek fel.

- Azt kérdezem, hogy miért építették a várost a hegy tetejére. Ennek valami okának kell lenni. Minden város a hegy csúcsán van. Miért? Úgy szerették a szép kilátást? Egészségi okokból?

- A fenét - mondta a férfi, aki sose gondolt életében erre a dologra, de már hozzá volt szokva, hogy mindent rögtön, habozás nélkül s elfogadhatóan, sőt csalhatatlanul meg kell magyaráznia, ha csak kockáztatni nem akarja a férji tekintélyt -, védelmi szempontból.

Az asszony, aki el volt készülve a legvégsőre is, hogy most rajtaüt s leleplezi ezt az áltekintélyt, aki egészen idegen befolyását a gondolatainak legkisebb lüktetésére is kiterjeszti, most egyszerre elnémult.

- Védelmi szempont?... - ezt valóban megértette.

- Persze - mondta a férje a világ legtermészetesebb hangján. - Nézze meg: mire az ellenség feljött, akkorára mind agyonverhették őket kővel, ha más fegyver nem volt... S könnyű volt bástyával még jobban megerősíteni... De ha síkon építenek, akkor a hegyről belőnek a piac közepére. Mit gondol, egy ágyú onnan a hegyről az egész várost lerombolhatná, ha a várost lent építik meg...

Már ez sok volt, ezt már fölösleges volt mondani, ez már olyan volt, ahogy a gyereknek magyaráz a felnőtt. Az asszonyka összehúzta a szemöldökét, elfáradt, bedugta a fülét, ott hagyta a szép kilátást s beült a sarokba. Sóhajtott, a szemét is lehunyta. Nem is tudta az ura szavait, nem is tudta, hogy ez attól van, haza gondolt s arra, hogy vajon tett-e el a gazdasszony paradicsomot s az nem fog-e megpenészedni...