Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 15. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Várkonyi Nándor: Alfredo Panzini: Xantippe

A »Xantippe« Panzininek első magyarra fordított regénye. Ha a hazájában oly szeretett és nagyra értékelt írónak lelki összetételére, gondolat-hullámzására, stílus-ihletére vagyunk kíváncsiak, csakugyan teljes haszonnal forgathatjuk ezt a könyvét. Már érzelem- és gondolatvilágára kevésbé jellemző, bár ugyanezt csak egy egész oeuvre merítheti ki teljesen. A »Xantippe«, mint alcíme mondja: regény az antik és az új világból: - a tárgy ókori, a mai világot a szerző személye képviseli benne. S ez az egyéniség a legmélyebben modern minden trükk-hajlamon, pszichoanalitikai elcsodálkozáson, technikai leleményen túl, csupán az embert tekintve. Kissé reakciónkat is képviseli a »gép századával« szemben, utálja az amerikanizmust és a német filozófia kriticizmusát. Félénk szkepticizmusa, mely az érzés első szavára elröppen, relativizmusa - hiszen a roppant gondolatok súlya alatt oly bizonytalanná válik maga az élet - félelme, lelkiismeretessége s meddő nyugalmat keresése a miénk is; mindnyájan Panzinik vagyunk egy kissé s méginkább azok, akik a háború előtt kezdtek el élni. Csak egy dolog hiányzik belőlünk: Panzini naivsága.

Naivsága onnan ered, mert nem tud elvontan gondolkozni. A logikai igazság sohasem elégíti ki, ha ellentétben áll érzéseivel, s ilyenkor furcsa, szinte gyermeki gesztussal űzi el az egész képet, mely megoldatlanságával egyszeriben ijesztővé vált számára. »Félre a tizennégyezer halott látomásával!« - kiált fel a balkáni háború első ütközetének hírére -, de a kép nem oszlik el s ez a küzdelem a szív s a világ látomásai közt lesz Panzini epikájának alaphangja. De ebben a küzdelemben megmutatkozik az is, mily kevéssé egyféle, mily kevéssé homogén az ember s hogy különböző hajlamok, adottságok mégis mily teljes karakterré olvadhatnak össze egy magasabb életérzés uralma alatt. Panzini szkepticizmusa és relativizmusa a szeretetben oldódik fel; mert hiába látjuk át, hogy hasztalan a jóság vagy viszonylagos rossz: érzésünk nem tud érintetlenül elmenni sem egyik, sem másik mellett - amazt kívánjuk, ezt kerüljük s végül is tetteinkben, életünkben mindig eldöntjük a kérdést. Ezért megoldás a humanizmus, melynek független, szubjektív törekvései mindig alkalmasak lesznek arra, hogy kielégítsék, vagy megenyhítsék a lélek igazságszomját, a szkepticizmus legfeljebb arra szolgál, hogy időnként elvessük a honnan, a miért töprengő gondjait. Da Panzininek ebből az attitűdjéből következik az is, hogy nem alakítja az életet - mert ez határozott és egyféle felfogást követelne -, hanem átérzi és visszatükrözteti. S ugyancsak ez teremti meg különös egyéni humorosságát, mely az érzékeny lírizmus és a kételkedő mindent-látás keveredése. Humora azonban egyúttal szellemes is, fölényes és meleg egyszerre, képei tarkaságának, leleményének forrása mindig a naiv emberi érzés.

Regényei egy folytonos hullámzás képét mutatják, egy-egy állomás mindenik, aktuális megállapodás valamely kérdés mellett s a felelet keresése. Humanizmusát (»Kerek Világban«), komikummal enyhített szatirikusságát (»Feleséget keresek!«), mélyebb elégedetlenségét a korral szemben (»Az úr én vagyok«) s szépségvágyát (»Xantippe«) mind egy-egy regénye szólaltatja meg. Nagyon emberi s a maga egészében mélyen költői az a küzdelem, melyet Panzini az élet tiszta képének megtalálásáért folytat. Nem törekszik az érdekességre, mint Pirandello, nála az élet a maga köznapi sokféleségében válik érdekessé, amint líráján átszűrődik. Stílusa is merőben szubjektív, csapongó nem átallja a legtarkább neologizmusokat Szent Ferenc vagy Dante hamvas, töretlen életű szavaival keverni. A »Xantippe«, Sokrates és Athén regénye, tárgyánál fogva szinte klasszikus mintája ennek a művészien naiv leleménynek és tárgyszemléletnek.

A regényt a pécsi Danubia adta ki, tetszetős formában. Példáját mások is követhetnék, a »Mama Madonnájá«-nak tiszta költészete, vagy »Az úr én vagyok« korszerű aktualitása bizonyára tudna nálunk is közönséget szerezni Panzininek.