Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 12. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Gyergyai Albert: Moissi Hamletje

Aki látta Moissival, hevesen, túláradón, önittasan, az Hamletet bizonnyal mindennek tartaná, csak "gyöngének" nem s boldog, aki tíz-tizenöt éve ugyancsak Moissival csodálhatta, a fiatalság érzékiesen szép s mindennél megvesztegetőbb lángjában, bár ma talán, ennek híján, érettebben, számítóbban, s mintegy sóvárabban visszhangozza egy robbanásig feszült lélek mindegyre kitörő indulatait. Nézzék csak Moissit, - ne a kórusát, amely inkább Rigában vagy Csernovitzban kísérhetné és talán ne is a "frakkját", amelyért itt is, másutt is annyi tinta és ötlet fogyott, minthogyha a Rendező Shakespeare-t és Moissi-t is túlszárnyalná, s mintha a pullover vagy a páncél mássá tenné az embert és a sorsot: dehát így puffad rendszerré a részlet s így hamvad ötletté a gondolat! Nézzék csak Moissit: az ő Hamletje nem a tett, hanem a bizonyosság szomjazója; akarni, tenni, ha kell: ülni éppúgy tudna, mint bárki más, csakhogy egyben azt is tudja, hogy a tett száz eshetőséget öl meg, vagyis nemcsak az igaz, hogy a tett halála az okoskodás, hanem a megfordítottja is: hogy a tett megöli az okoskodást, s Hamlet oly teljes, oly töretlen, olyannyira az Absolutum rabja, hogy nem választ, nem választhat a tett és a gondolat, a tény és a lehetőség, a valóság és a játék között. Hamlet, a Moissi Hamletje, az emberi életnek azt a húsz és harminc közti csúcsát jelzi, ahova mind feljutunk vagy legalább felnézünk egy-egy pillanatra, - amikor minden a miénk s nem óhajtunk lemondani semmiről sem, amikor, ha csak gondolatban, hódítók és művészek, hősök és felfedezők vagyunk egyben, s oly rajongva ragaszkodunk határtalan vágyainkhoz, hogy a legszebb valóság is csak lemondást, megalkuvást, minden kizáró megoldást jelenthet a számunkra. Hamlet a csorbítatlan ember: hívő, végtelen és szabad, oly gazdagon, oly részegen, olyan fülledt biztonsággal, aminőt nem ismerhet, csak a játékába feledt gyermek, s így cikázik szüntelenül a lét ezer változata között. (Óh, a Moissi pianói, zümmögőn, szinte félálomban, mintegy a másvilágról jövet! és azok a reccsenő, szinte kürtös fortissimók, gát nélkül, majdnem oktalanul, s - kitanulhatlan komédiás - már-már önmagát parodizálva!) Ám bízik és megcsalják; álmodik és felriasztják; szeret és magára hagyják, - s élete tiszta monológ lesz, amely kivet magából minden idegen életet, szülőt, pajtást és Oféliát... (Mily gyilkos derűvel látszik Moissi a barátság örömifjaival, Rosenkrantz-cal és Guildensternnel, hogy hárfázik anyja döbbent lelkén, mint a hatásra váró histrio! hogy elhajítja Oféliát, mint egy kiürített kelyhet! s mily áradó fogadkozásokkal halmozza el Horatiot, két remegő kezébe fogva az egyetlen barát fejét, - két csapkodó galambszárny, a fészek előtt! Kicsoda ez a Horatio? s mit szeret úgy benne Hamlet? Mindazt, amit csak másban láthat, mindazt, ami magányát megszünteti: kedvét, hűségét, nyugalmát, egyensúlyát, erejét, - azt, hogy józan s mégse csalfa, hogy választott s mégsem alkudott meg, az egyetlen nyugvópontot a relativitások szférájában, talán kiegészítő felét, talán csak szomjúsága illúzióját, amelyet nem a valóság, hanem a szomjúság tesz széppé?) Minden megingott: nincs jó, se rossz, nincsenek örök törvénytáblák, a szeretet érdekbe fulladt, a tények megalkuvásra késztnek, az értelem életművészetté aljasodott, - mint váltson meg mindebből egy egész, vétkes nemzedéket? Ennél a döntő kérdésnél Moissi nem a "tehetetlenséget", hanem - qui tollis peccata mundi - az áldozatot hangsúlyozza, az áldozatos eltökéltség szinte boldog fájdalmával, egyben - fiatal! királyfi! - a mindent-merés, a mindennel-szembeszállás büszke és lázadó érzetével s mind e mögött a magábanézés különös kettősségével... Ki képes ennyi szenvedélyre s ennyi tudatosságra egyszemélyben? csak a Színész, aki előtt nincs más valóság, mint a játék, - s az örökké utazó, örökké más szerepre éhes, soha meg nem nyugvó s minden újjal vibráló Moissi önnönmagát játszhatja Hamletben. Hamlet: színész, mit is tehetne mást? így minden gúzsból menekülhet. Nem választ, minden az övé, mivel itt nincs határvonal a tények és a látszat között; szabad, mert szavakban élhet és e szavak önmagukért valók; s korlátlan úr, ezerarcú, aki még önmagából is kibújhat, s hadat izenhet mindennek, nemcsak az időnek és a bűnnek hanem minden kész formának, minden kitaposott útnak, a rút szokásnak, a végleges ténynek, a gondolat gátjainak, magának a logikának! Ő az örök változás, ő a transcendens forradalom: őrült? Bizonyosan őrült, mert a szokás, a megalkuvás, az ügyesség, a cselekvés, az, amit oly fennkölt szóval "végzet"-nek, "költői igazságszolgáltatás"-nak hívnak, végtére Hamletet is legyűri. Itthagyja e rossz világot - "diese herbe Welt", sivítja Moissi, a halál előtti pillanatban, az immár elviselhetetlen kín fanyar és fojtogató undorával; elbukik, tehát bűnös volt, a logika mesterei szerint, akik belenyugosznak - óh katharsis! óh Aristoteles! - ebbe a költői igazságszolgáltatásba. Mellettem egy fiatal fiú, akit még nem rontott meg a kisbetűs irodalom, tajtékozva kelt ki Shakespeare, a Hamlet-monda, az egész világrend ellen. Mért kell Hamletnek meghalnia? nem nyugszom meg, nem tartom "bűnös"-nek, minden könnyem, ösztönöm, minden csepp vérem tiltakozik e halál és maga a halál ellen, - s a függöny mögül előlépő s halottaiból feltámadó Moissit (- utolsó mozzanataképpen a hős és a komédiás, a valóság s az illúzió, az élet és a halál drámájának -) a feltámadás reményével, az örök Játék mámorával és a szepegő gyermeknek, a Nézőnek csituló mosolyával köszöntöm...