Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Lányi Viktor: Paganini
Lehár Ferenc új operettje a Városi Színházban

A régi olasz operának kedvenc hőse volt a lantszavával követ is megindító Orpheus. A mai operettromantika szívesen választja hősül a modern kor Orpheusát, a híres zeneszerzőket, akiknek közismert élettörténetében mindig akad valami esemény, anekdota, miegyéb, amiből - kis toldással, átköltéssel - három felvonásra való szerelmes történetet lehet kanyarítani. Az ilyen témaválasztással az a nagy előny is jár, hogy az illető zeneszerző elterjedt dalaiból, motívumaiból bő választék kínálkozik a sikert biztosító slágerszámok, esetleg a teljes partitúra összefércelésére. A zenetörténet számos nagyja került már így "személyesen" az operettrivalda elé; s most Lehár is olyan szövegkönyvet választott, amelyben a múlt század elejének világhírű hegedűse, Nicolo Paganini életéből dolgoz föl egy epizódot két bécsi szövegíró. (A librettó, bár kissé szimpla fölépítésű és nem sziporkázóan ötletes, de elég tisztességes terméke ennek az irodalmi iparágnak.) Azonban Lehár Ferenc végig eredeti muzsikát komponált a darabhoz, Paganini-citátumot csak egy helyen használ fel, ott, ahol ezt a cselekmény logikája megköveteli. És ez az új Lehár-zene igazán remekbe készült. Mintha hősének legendás virtuozitása sarkallta volna, a Paganiniben Lehár teljes pompájában csillogtatja kiváltságos tehetségét. A dallamkitalálás természetes bája és eleganciája a feldolgozás ötletessége, a zenekari paletta színgazdagsága, a graciózus és mégis telivér forma-lelemény szerencsés harmóniában találkozik itt a zenedrámai elgondolás nagyvonalúságával, amely minden részletét, sőt minden "számot" is művészi hangulat-egységbe foglal.

A Városi Színház sok mindent expiált a Paganini meglepően érett, csaknem zavartalan élvezetet nyújtó előadásával. Alpár Gitta fiatalos iramban fejlődő tehetsége dísze az együttesnek, hasznos tényezője a sikernek. Nádor is jól megállja a helyét a nem kis igényű tenor-címszerepben. Sziklai, Víg Manci és a kisebb szereplők neveit is dicsérettel sorolhatnók fel. S végül: jól esett látni ismét egy operettet, ahol a színészek nem táncolják magukat agyon, hanem a szép ének és stílusos mozgás nemesebb eszközeivel legalább olyan zajos, de mélyebb és jólesőbb hatást tudnak kiváltani a közönségből, mint a kiagyalt és többnyire inesztétikus ultra-táncokkal.