Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Francois Gachot: Ady franciául
("André Ady: Choix de Poésis; traduit par A Térey; Paris, Jouve et Cie, éditeurs.")

Néhány, inkább alkalmi és töredékes kísérlet után (mint a Revue de Genéve-ben vagy Ivan Goll Cinq Continents-jában), Térey Sándor vállalkozott arra a kockázatos feladatra, hogy Ady egy csomó versét (számszerint vagy harminckettőt) egy kötetben mutassa be a francia olvasóknak. A franciáknak is alkalmuk nyílik végre Ady költészetének megismerésére, s az agilis fordítót ezért csak köszönet illeti. Feladatát, amely nem volt könnyű, meglepő könnyűséggel oldotta meg. A francia s a magyar líra között oly lényeges a különbség, hogy az ily költői átültetés nemcsak mindkét nyelv tudását, hanem a kétféle prozódia alapos ismeretét is megkívánja, s nem tudom, hogy Térey nem lett-e könnyűségének áldozata. Fordítását iparkodom európai szempontból nézni, vagyis azt kérdem elsősorban, hogy az a kép, amelyet egy francia versolvasó Térey könyvéből meríthet, megfelel-e annak a képnek, aminőt, ha nem is az eredeti, de, példának okáért, az átlagos német fordítások nyújtanak. Nincs itt szó se többről se kevesebbről, mint hogy e kísérlet alapján, megítéljük azt az újat, ami Ady s csak Ady hozadéka a mai európai költészetben, mert hisz ma még mindenki vallja róla, hogy nincs, aki Petőfi óta, oly joggal és oly teljességgel képviselné nemzetét és nemzete költészetét. Minden literátornak, aki Adyval foglalkozik, azt hiszem, hogy elsősorban ennek a felelősségét kell éreznie... Nem akarok hosszabban szólni a könyv előszaváról (amely, ha ez a fordító mentségére szolgálhat, inkább csak nyers jegyzetnek készült egy meg nem írt bevezetéshez): azonban híját érzem benne mindazoknak az elemeknek, amelyek Adyt, Ady egyéniségét és lírája jelentőségét valahogy közelebb hoznák a francia olvasóhoz. Viszont, amit megemlít, mért nem mondja pontosabban s némileg szabatosabb franciasággal? Az ilyesmi idegen olvasóval szemben, a fordító legelemibb kötelessége... Félek, hogy a verseknek egyoldalú és önkényes kiválasztása szintén nem segíti elő az igazi Ady megértését. Egy-két, nem is jelentős kivétellel, a könyv minden költeménye Ady első korszakából, az Új Versekből s a Vér és Aranyból való, ami, francia szempontból, azzal a veszéllyel fenyegethet, hogy e versek költőjét a francia szimbolisták ma már kissé idejemúlt s levitézlett utóhadához sorolhatják. Az igazi, a lényeges Ady, az, aki helyet követelhet az európai poézisben, aki valóban újat és egyénit hoz legszebb, mert legérettebb verseiben, szerintem Illés Szekerének, a Halottak Élén-ek költője, fajának és Istenének szinte rokontalan prófétája...

Térey antológiája szinte semmit nem érzett Ady fejlődéséből, sem az egyes kötetek ciklus-szerű szervességéből, sem e roppant költőnek víziós vergődéseiből. Csupa csinos verset kapunk, szelídet, jólfésültet s kissé ódont, amelyeknek fád rímei és banális ritmusa teljesen elsikkasztják az eredetit. Hiába is keressük bennük a ritmus vad áradását, a kifejezés közvetlen hevét, a titkoknak félhomályát, a szavak szinte véres teljét, a strófák, a versformák kiapadhatlan gazdagságát, a képeknek ujságát, a témák s a szimbólumok állandó egymásbafonódását, mindazt, ami akárhányszor a német fordításokon is átparázslik, s ami egyformán szürkén és unottan hat Térey átültetésében. Amellett nem egyszer él vissza a fordítói szabadsággal: címeket változtat, strófákat von össze, áthangolja az eredeti ritmust, rímeket dobál összevissza, s bár ilymódon hűtlenné válik a versek eredeti szövegéhez, fájdalom, egy cseppet sem jut közelebb a francia költészet lényegéhez. Ma, mikor a francia líra olyannyira felszabadult a rím pedáns nyűge alól, Térey mindent, belső ritmust, értelmet, hűséget, hangulatot a rímnek, a csengő rímnek áldoz, ennek a garasos drágaságnak, mint már Verlaine is mondotta. E tekintetben nem retten vissza egy-egy vers szervezetének megbontásától, sem pedig új képeknek s a tulajdon ötleteinek becsempészésétől, aminek eredménye Ady hihetetlen meghamisítása. Nyelve puha, színtelen, sokszor még nem is szabatos, s olyan ódon illatú, mintha Ady a francia líra hírhedt fin de siécle-stílusában költene. Szinte minden sorából az a hamis költőiség árad, amely csak a hatásokra, a felszínes hangulatra, az olcsó csillogásokra vadászik, s amelyet az a versolvasó, aki a XX. század líráján nevelődött, sohase bocsáthat meg Téreynek. Az ily kísérlet után joggal kérdem, nem lenne-e megfelelőbb Adyt akár hű prózában, akár rímtelen szabadversben fordítani franciára? Bármennyire rokonszenves Térey kezdeményezése és bátorsága, félő, hogy ez a bemutatás inkább csak árt Adynak s egyben az új magyar poézisnek, idegenben. Az olvasó bizonyosan szigorúnak tartja ezt a "végzést", - hiszen mégis egy csinos könyvről, egy úttörő vállalkozásról, tetszetős és jólgördülő átültetésekről van szó, s valami csak maradt bennük az eredetiek szépségéből! De, fájdalom, itt többről van szó: a franciák, pár év óta, mindjobban kezdenek érdeklődni idegen írók és művek iránt, s mi sem csalhatja meg jobban ezt a jóhiszemű várakozást, mint az ilyen hevenyészett és közepes tolmácsolások, amelyek aztán, idővel, nemcsak az illető írónak vagy műnek, hanem e mű képviselte irodalomnak is árthatnak...