Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 10. szám · / · Barta Lajos: A Mars-repülő

Barta Lajos: A Mars-repülő
regény (3. közlemény)
6.

Nem mintha valami különös dolog történt volna vele az utóbbi hónapokban. Úgy élt, mint azelőtt. Színházba és hangversenyekre járt, látogatta a tárlatokat. Autókirándulásokat tett. Részt vett a nagy társaság összejövetelein és a diplomácia estélyein. Egy nagyrangú és nagygazdagságú férfi felesége volt, akit a világhír övezett és aki elmondhatta magáról, hogy cselekvőn nyúlt bele a világ történéseibe. Úgy hogy Nimfának tulajdonképpen alig jutott a legszükségesebbre ideje. A reggeli fürdő és masszázs, a pedikűr, a manikűr, a fodrász, a divatszalon, nem átkozottul rabolták-e az időt? Azonkívül nem volt-e háza a nagy házak közül való? Nem volt-e palotájában hetenként kétszer társaság, ahol szellemi, gazdasági, politikai kiválóságok, miniszterek és követek is részt vettek? Igazán alig jutott ideje valamire. Úgy hogy anélkül, hogy tulajdonképpen valami tett volna, heves, széttépett élete volt.

Hogy történhetett volna vele valami, ami kívül van ezen az ő világán? Nem óvta-e meg származása, neveltetése, taníttatása, Rogannak a technikai civilizáció értelmét sugárzó személyisége attól, hogy hozzáférkőzzék valami, ami egy másik világnak az értelméből való? De azonkívül ráért-e ilyesmire? Nem volt-e állandóan rettenetesen elfoglalva? El lehetett mondani, hogy autóból, páholyból, az expresszvonat első osztályának ablakából, a repülőgép madártávlatából nézte a világot.

De volt a világban valami; áradt és lengett az emberek milliói közt valami. És egy sárga árnyalat úszott a világban, mint amikor valami nagy és egyetemes haldokol. Igen; hiszen a munkástömegek táblákat hordoztak fölvonulásaikon és azokon sűrített és tősgyökeres mondásokban meg volt mondva, hogy mit akarnak. Követeléseik a munkaidőre, a munkabérre, az államra, a hatalomra vonatkoztak. Nemcsak fölvonultak, de fölkeléseikben halottak tömegével és börtönök száz és száz éveivel fizettek azért, amit akartak. Tudták, hogy ez így van: két ellentétes törvényű világ áll egymással szemben; ez a harc, melyben fizetni kell. De az, amit ők csináltak, politika volt! Nimfától távol állt minden politika.

Hallotta talán, amit a társadalom elesettjei beszéltek kis csapszékekben, ahol gőzben és piszokban fűlve, hangot adtak nyomorúságuknak és vágyaiknak? Irtózott volna még csak a közelségétől is az ilyen helyeknek. Talán volt a különböző szektariánusok egyik-másik gyülekezetében és hallotta a zavaros prédikátorok bombasztjait, akik azt hitték, hogy belefogták Istent, szellemi kuszaságukba? Azok a lapok, melyeket olvasott, nem vettek tudomást ezekről a prófétákról és az emberek, akikkel együtt volt, elmentek ezek fölött, mintahogy a paloták fényes lakosztályaiban nem vesznek tudomást a patkányokról, melyek a pincében élik magukat. Talán jelen volt valamikor valamelyik tőzsdekirálynál, aki a hosszúhajú gnosztikussal mondatott magának kalapácsos mondatokat, amikben ennek a bolondnak önhittsége és lelki zűrzavara pörölyödött a megtépázott tőzsdelényre, aki ebben a különös masszázsban keresett idegeinek gyógyulást? Sohasem látta még a vondobinai gnosztikust, aki így kezdte gyógykezelő lelki masszázsát: "Én vagyok a lelki király és bennem van az isten és a lélek értelme!" Vagy talán megközelítették Nimfát is annak az új világszervezetnek hívei, akik a természettudományos létfelfogást összeegyeztették a buddhista létfelfogással, az egészet összeolvasztották az eredeti kereszténységgel; akik hittek amellett a lélekvándorlásban, ezért az éter elérhetetlen területeit rétegekre osztották, melyeken rang szerint följebb és feljebb tanyáztak a testből kiszállt lelkek egykori tudatukkal együtt, amíg valamely lény formájában megint visszajöttek a földre? Talán ezek az emberek hatottak Nimfára, akik a vizionáriusokat, a valódi, de főképp csaló médiumokat használtak föl érvül arra, hogy vannak dolgok, melyek csodáknak neveztetnek, de nem azok, csak az emberi lét idegen dimenziókba tágulásának tüneményei? Talán beállt ezek közé, akik kisajátították Tolsztojt, csak nem róla nevezték el a szeretet-megváltás tanát; akik összeházasítottak szocializmust médiumizmussal, de már 1926-ban kikiáltottak maguknak Indiában egy új messiást, egy indus fiatalembert, aki valaha éveket töltött Párizsban a Monte Martren és nem egy csinos szerelmi kalandot követett el ott? Talán megbabonázta Nimfát az a vakmerőség, mellyel e hit alapítói és apostolai azt tanították, hogy Krisztus vette birtokba e fiatalember testét, amikor egyszer Tibetben időzött Krisztus asztrálteste és ennek az indusnak asztrál teste is? - Nimfa csak annyit tudott róluk, hogy ezek az emberek növényevők.

De volt a világban valami nagy, ami elmúlás volt és keletkezés. Nem volt ennek a valaminek teste; lengés volt, légköri erő, mely nem volt benn semmiben és benne volt mindenben. Nem volt fogható, de valóság volt. Jött a szegénységből, de jött a gazdagságból is. Ott a pozitívumból, itt a negatívumból jött. Valami kikerülhetetlennek látszott, bár nem tolta föl magát. Jelen volt azokban is, akik nem vettek róla tudomást, vagy egyenesen elutasították maguktól. Így töltött be mindent ez a valami fönt és lent és közbül is mindenütt. Elégedetlenség volt, mely valamire vár, anélkül, hogy megmondaná, mit akar, de akarása valami egyetemes, mindent átfogó. Elveszi az emberek kedvét a meglévő élettől, de olthatatlan vágyat fakaszt egy másféle élet után. Nem egy tétel, mely egyszerűen kimondatná magát, melyről meg lehetne állapítani: íme, most az agyba fészkelte be magát! - de olyan, mintha egyszerre benne volna az egész emberi testben. Mintha az emberi szellem mozgásban volna; állandóan, de lassan, észrevehetetlen mozgással folyton vonulna keresztül az emberi testen és hozná és vinné magával ezt a valamit...

Bizonyosan az örökből jön ez a VALAMI, ahonnan minden jött egyszer. Bizonyosan ugyanonnan jön, ahonnan az a másik valami is jön, amiről tudni, hogy van, de éppen úgy nem tudni, hogy miből lett, hogyan és miáltal van állandóan? Mely valaminek ezt a nevet adták: "fejlődés". Vajon magába foglalta-e akárcsak egy billiomodnyi részét a szó annak, amit ki akart fejezni, ami önmagában is kifejezhetetlen és elindulásában túl van az elgondolhatóság határain. De az a másik valami, ami most megint jelen volt az időben, hatalmasabbnak látszott még a "fejlődés"-nél is és nem most jelent először meg. Évszázadok, de évezredek is múlnak el, amíg egyszer-egyszer újra visszatér. Mintha nagy világ-időközökben megjelenő ellenőre lenne annak a másik valaminek! Mintha jönne, hogy megnézze, nem hibázta-e el dolgát az a másik? Vajon nem fordult-e vissza az, aminek előre kellene folynia? Nem lett-e görbe az, aminek egyenesnek kellene lennie? És ha igen: - akkor visszafordítja és megint előrelöki azt, ami talán görbe lett. Az Emberiség elesettjei, akik tudják, hogy nem maguk az okai bukásuknak; az eltaposottak, akik tudják, hogy az Igazsággal ellenkezik az, hogy tapossák őket; a kihasználtak és megvetettek, akik tudják, hogy ez csak az önkénytől van, várják ezt a VALAMIT-t, hogy helyreigazítsa, ami el van rontva. Mint titokzatos dagály nő bele a világba ez a VALAMI és egy napon mintha óriás ágyaikból kivetett tengerek lennének... Mert az a VALAMI bemegy a szegénység penészes pincelakásaiba, de bemegy a dúsgazdagok palotáiba is. Amint bement valamikor pogány császárok palotáiba, akik egy világ fölött uralkodtak és alázatosak lettek másnapra lelkükben. Mert a legmagasabb hegy nem áthághatatlan, a legnagyobb Óceán nem átléphetetlen neki és nincs olyan hatalom, melyet nem tudna megdönteni. Pedig, mintha egy semmi lenne az a VALAMI...

Már azon a napon, de talán már előbb is, melyen Rogan elmondta Nimfának, milyen világkövetkezményei lesznek a Roganum föltalálásának, megérintette Nimfát ez a VALAMI. A kert virágait nézte akkor, a vörössel és mély kékkel izzó foltokat a zöld levélkeretben... maga is növénynek érezte magát és létének öntudatlan mezején névtelen hullámok remegtek át.

Aztán nem történt vele semmi különös, vagy határozottan megnevezhető. Csak nyugtalan volt, nem találta életét kielégítőnek és csendes borzongások bántották. Meglátott dolgokat, amiket addig nem vett észre, mert kívül estek a maga világán. Sűrűnek érezte a légkörét és mikor kutatta, hogy miért van ez, észrevette, hogy a világ tele van történésekkel, melyekről eddig nem tudott... Kiszállt az autó, a páholy, az expresszvonat és a repülőgép távlatából és közelről kezdte megnézni az emberi lényeket, kiket eddig észre sem vett. Eldobta megszokott ujságját és azokat olvasta, melyeket soha kezébe sem vett. És olthatatlan érdeklődés lángolt föl benne ezen másik, ismeretlen világ minden dolgával szemben. Szenvedély ragadta meg az egyszerű emberek látszólag kis dolgai iránt és akkor látta, hogy ezekben a kis dolgokban emberi lények, általa soha még csak nem is sejtett végtelenségei terjengenek. Látta, hogy a világ alatt, melyből eddig nem mozdult ki, egy alvilág hánytorog... Vannak ott gonoszok is, de közvetlenül mellettük aureólások ülnek; vannak ott elesettek, akik újra és újra fel akarnak kelni, és újra és újra elesnek; vannak ott összeszorított szájúak, de ordítozók is; vannak ott összetörtek, akik nem is kísérlik már meg, hogy éppé kovácsolják magukat; vannak közömbösek, akik közönyükkel védekeznek előre a csalódások iszonyúsága ellen; vannak ott, akikben a szellem eleve bénaságra volt kárhoztatva, de olyanok is, akikben kiherélték a szellemet; ülnek odalent Jóbok a szemétdombokon, de olyanok is, akik már hallgatnak, pedig nem is tudják, miképpen fekélyeztettek meg? Morogva járnak ott a lázadók és hátukat maguk tartják oda, hogy átmenjenek rajta a szekerek, az alázatosak. Rettenetesek a szennyesek, akik a tisztaságot mégcsak nem is ismerik, de virítanak közülük a liliomszívűek... Egy apokalipszis van odalent...

Így találta meg az apokalipszist saját lába alatt. Akkor körülnézett abban a világban, melyből addig nem mozdult ki, melyben élt. Akkor meglátta, hogy nincs abban a világban az, ami egyértelmű avval, amit Istennek szoktak nevezni...

A vondobinai amerikai nagykövet fogadóestélyén, mint máskor, most is jelen volt néhány híresség. Capranó amerikai százados, aki akkor állította föl a föld körülrepülésében a legújabb gyorsasági rekordot; Kolla Viva, a világ éppen leghíresebb filmsztárja; Karidge, a világ leggazdagabb embere, aki a középbrazíliai expedíciót pénzelte és az őserdők és dzsungelek közt már két várost ásatott ki, melyek a világ legrégibb kultúrhelyeinek látszottak; ott volt Weissflord tanár, aki aznap kezdte meg a vondobinai egyetemen az amerikai kultúráról szóló előadássorozatát; John Green, aki azért járt Európában, hogy tető alá hozza a szövőipar világtrösztjét és még mások, híres nők és férfiak, pénzemberek, művészek, tudósok és politikusok.

A zenekar, mely éppen vad négerzenét játszott, elhallgatott. Megindult megint a beszélgetés:

- Amerika mentette meg az európai civilizációt - mondta a nagykövet - azáltal, hogy olyan nagy arányban érdekeltséget vállalt az európai iparban. A nagy trösztök, amelyek 1930 óta létrejöttek és még most is egyre létrejönnek, kivétel nélkül euro-amerikai trösztök.

- Tisztelet az amerikai tőkének, - jegyezte meg Rogan -, de Amerikának ki kellett adni pénzét, ha nem akart megfúlni a világ odaát fölhalmozott aranyában. Kérdés, hogy nem történt-e volna ez csakugyan meg, ha a Roganum nem fenyegeti meg az egész világipart. Ha az összeomlás nem volt az egész vonalon olyan nagy, mint várni lehetett, ez azért volt, mert a világipar ma már úgyszólván egyetlen tröszt, melynek csúcsán az EFTER áll. Azért, mert csak az EFTER tud Roganumból való gépeket gyártani.

- De új munkatempóra mi tanítottuk Európát; - mondta John Green - öreg világrészünknek most is recsegnek, ropognak a csontjai ettől az amerikai mozgástól. A mostani és a még következő két-három európai ipari és gazdasági nemzedéknek az átlagos életkora tizenöt-húsz évvel kevesebb lesz, mint az eddigieké. Felőrlődnek az amerikai tempón.

- Ma megint kaptam szikratáviratot a Tapajoz forrásvidékéről, - szólt Caridge - Cux nagyszerűen tud bánni a maga leadó-állomásával. A hátán vitte be az őserdőkbe a maga rádiótelepét és mialatt a dzsungel mocsaraiban majd megették őket a denevérnagyságú szúnyogok, Cux szorgalmasan szikratáviratozott nekem. Most egy óriási templomot ástak ki, mely vagy három emelet magasságban iszapba van elsüllyedve. Előbb le kell csapolniok az egész mocsarat. Vagy tíz évig fognak még ott dolgozni. Végül is majd vasutat kell építenünk oda, hogy kihozhassunk onnan egyetsmást.

Nimfa egyszerre csak fölállt és elindult kifelé; mindannyian meglepetve néztek rá. Halavány volt és sietett. Künn, a kis előcsarnokban, melyből lépcsőkön lehetett lemenni a nagy hallba, ahol a ruhatár volt, megállt. Faburkolattal befogott kis csarnok ez, mely nem lámpákból, hanem valamely a mennyezetből óriás gyémántként kiugró üvegkristályból kapta a világosságot. A barna faburkolat kereteiben indiai hímzett selyemképek feszültek ki. Egy pálma és több nagylevelű délszaki növény is állt itt és egy szobor, mely Ceylonból származott.

Mintegy kidobva, kilökve jött ki Nimfa a szalonból és most, hogy itt állt, összeszedte magát, hogy tisztázza belső helyzetét. De fölindulása olyan nagy volt, hogy meg kellett fogóznia a szobor magas talpazatába.

Mindannyian utánatódultak, mert féltették, hogy valami baja lesz.

Ott volt a követség orvosa is. Megkérdezte, nem lehetne-e segítségére?

- Nem! - mondta Nimfa. - Köszönöm! Nem hinném, hogy rosszul lennék abban az értelemben, hogy az valami betegség. Olyan különös ez! Az az érzésem, hogy most kezdtem emberré lenni.

Aggódva néztek rá; mert nem tudták ezt megérteni.

- Magyarázza ezt meg asszonyom!

- Minden civilizációs hozzátartozóságok nélkül, pusztán a maguk értelmében látom az embereket és a dolgokat...

Most, amikor Nimfa a Marsba való fölrepülésére azt mondta: "Ezt nem fogod megtenni!" és azután azt: "Te tévedsz, én ember vagyok!" - eszébe jutott Rogannak az a jelenet a követségen, melyet már el is felejtett.

Ijedten és sajnálkozással nézte most Nimfát. De egyben el is ejtette. Hisz már avval, hogy a Marsba való szállásával el fogja őt hagyni - nem adta-e föl ezt az asszonyt egyszersmindenkorra? Gondolt-e arra, hogy valaha visszatér? Egy pillanatig sem. Tudta, hogy a Mindenségbe távozik. A fölrepüléséig való idő csak kitolása volt az örökre való elszakadásnak:

- Nos, hát legyen vele, ami lesz! Szükségem van rá még néhány hónapig! - Nézte őt, ahogyan ott állt és valami addig ismeretlen gyöngeség mint palást borult rája. Mindenségbe kitett ember alázata volt, ami benne ájtatoskodott... Az az asszony lett ilyen, aki - amióta csak ismerte - olyan biztos és szilárd volt a maga társadalmi és kultúrformájában. - Átkozott dolog - gondolta. - Tömeg-lény lett belőle!

- Ne tedd azt a szertelenséget, hogy elmégy örökre - mondta egész csendesen és szelíden Nimfa. - Maradj kérlek! Úgy szeretnék egy gyermeket!

(Folyt. köv.)