Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Film-figyelő
A Schellenberg Testvérek magyar-származású rendezőjének láttuk már sikerültebb: frappánsabb, lüktetőbb, új rendezői ötletekben gazdagabb filmjeit is. A Schellenberg Testvérek rendezési szempontból legfeljebb jó közepes színvonalat ér el. Oka ennek talán abban a körülményben kereshető, hogy Grune túlságos tisztelettel ragaszkodott ahhoz a szcenírozáshoz, amelyet maga a regény szerzője, Kellermann készített.
A Schellenberg Testvérek legfőbb értéke a színészek játékprodukciója. A két férfi főszerepet, Wenzel és Michael Schellenberget Conrad Veidt alakítja. A kettős szerep azért kellet Veidtnek, hogy bemutathassa játékskálájának szélességét. Ilyen irányú bemutatkozása nem a legjobban sikerült. Wenzelt kitűnően játssza, mert annak figurája és karaktere nagyon jól "fekszik" neki: gyorsan gazdagodó tőzsdelovag; hidegen számító, gúnyosan fölényes, nyugodtan vakmerő, cinikusan egoista. Michael, a másik Schellenberg testvér éppen az ellenkezője: csupa-szív és csupa-részvét ember. És bizony ennek az ábrázolása gyengén sikerült, mert egyhangúan mindig ugyanazt csinálta és a jóság ábrázolásába nem sok színt és nem sok változatosságot tudott bevinni. A duplaszerepeknek egyébként sincs sok értelmük és legfeljebb csak arra jók, hogy a rendező és az operatőr néhány vesződséges, de bravúros összefotografálást produkáljon. Ilyen volt az a jelenet, amelyben az egyik Schellenberg a másiknak (tehát Conrad Veidt Conrad Veidtnek) meggyújtja a cigarettáját. A kettős szerep által követelt összefotografálások azonban legtöbb helyen csak zavarták a rendezést és a játékot. Egyrészt mert a két testvér legtöbb képen valószínűtlenül nagy távolságból beszélgetett, másrészt mert a két külön felvétel egymást követő mozzanatai nem stimmelhetnek pontosan egymással.
A film többi szereplői közül a legszebb teljesítményt Lil Dagovertől, a kitűnő Reinhardt-színésznőtől kaptuk, aki Esther Raucheisen alakjában finoman és mégis pompás realizmussal mutatta meg a gyároslány egész gondolkodásmódját és érzésvilágát, sivár közönyével, nyelve spleenjével, léha affektáltságaival és apró-cseprő, néha nagyobbstílű rafináltságaival. Annál nagyobb öröm volt végre filmen látni ennek a modern nőtípusnak hús-vér megtestesítését, mert ha visszagondolunk az amerikai társadalmi drámákra, amelyek cselekménye négyötöd-részben a pénzarisztokrácia társadalmában játszódik, mindegyikben kellene egy ilyen Esther Raucheisen-féle alakot találni. Ott azonban ez a nőtípus az amerikai filmekben megszokott álidealizmussal színtelen és hazug papírmasé-alakra van idealizálva, akinek tisztességes flörtön és a sportoláson kívül egyéb életműködése nincsen.
A másik női főszereplő, Liane Haid a régi nagy filmekben, a Lady Hamiltonban és a többiben mutatott kiváló képességeihez mérten határozott visszaesést árul el és Jenny alakját jól-rosszul, mindenképpen jelentéktelenül formálta meg.
A film a háború utáni Berlin konjunktúraéletét viszi a nézők elé, bizonyos morális tendenciával. Az embereket javítani és erősíteni-akarás azonban nincs olyan művészi mélységgel elrejtve a mesében, mint azt például Chaplin Aranylázában láttuk, hanem ennek a tendenciának a lólába minduntalan kilóg a filmdarabból. De ez csak formailag, esztétikailag hiba. Nagyobb baj az, hogy a morális tendencia és a végső tanulság - ne irigyeljük a milliárdosokat, mert igaz boldogságot csak a szerény munkásélet és a kevéssel megelégedés adhat - elcsépelt, elavult, az elégületlenséget ravaszul levezetni akaró reakciós frázisnál nem egyéb.