Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti figyelő

Elek Artúr: Munkácsy Krisztusképei

Különösen alakult Munkácsy képeinek végzete. Alkotójuk korán elszármazott hazulról. A híre idegenben kelt föl. A siker, a dicsőség mind ott érte. Nagy festményeinek megvásárlásához Európa szegény volt és talán nem is eléggé lelkes. Az akkori Magyarország mindenesetre szegény, bár hiszen egy kis bátorsággal, egy kis elszántsággal futotta volna arra, hogy itthon marassza legnagyobb festőjének ünnepelt remekeit. Ha mindent számbaveszünk, a mester főművei közül csak néhány fiatalkori és néhány későkori alkotása van itthon: az Éjjeli csavargók, a Tépéscsinálók, az Újoncok az előbbiek közül (a "Siralomház" itthoni példánya már csak replika az Amerikába került eredeti után), s a Honfoglalás és Ecce Homo az utóbbiak közül. A Szépművészeti Múzeum évtizedes fáradhatatlansággal, igaz, összegyűjtött egy hatalmas teremnyi Munkácsy-képet s gyűjtésének eredményével Munkácsy értékelésének új korszakát indította meg, de azokat a műveket, melyek Munkácsy legnagyobb művészi erőfeszítéseit érzékítik meg, mindeddig nem volt módjában külföldről - sajnos, Amerikából - hazahoznia.

Így van az, hogy az a nemzedék, amely annak idején, mikor a Milton, a Krisztus Pilátus előtt, a Kálvária, a Mozart halála itthon is látható volt, kellő ítélettel tudott elmerülni beléjük, ma már vagy nem él, vagy az emberi életkor hanyatló szakában él, - a mai javakorú ember pedig még gyermek volt, mikor a Krisztus-képek megbámulására magával vitték őt megindult szülei. Így van az, hogy Munkácsy oeuvrejéből éppen leghatalmasabb és legnagyobb sikerű alkotásait nem ismerjük s kérdés, hogy azoknak híján egyáltalán beszélhetünk-e Munkácsy ismeréséről? A reprodukció, ha még oly sikerült, ha még oly részletező és nagyméretű is, nem pótolja az eredetit. Nem pótolják a hozzájuk készült részlettanulmányok és vázlatok sem, melyekből olyan pompás darabokat gyűjtött össze múzeumunk. És nem pótolják a replikák sem, még ha a mesternek végig sajátkezű alkotásai volnának is.

Ilyen két replika került most haza és látható az Ernst-múzeumban. Charles Sedelmeyer, Munkácsy ismert műkereskedője és barátja írja róla kiadott nagy illusztrációs könyvében, hogy a Krisztus Pilátus előtt-nek és a Kálváriá-nak ezeket a replikáit Munkácsy arra gondolva készítette, hogy az Amerikába származott eredetiket képviseljék Európában s talán a mester hazájában. Munkácsynak ez a titkos gondolata most valóra is bevált, a két replika itthon van és hihetőleg itthon is maradt. Kívánatos volna, és művészi értéküknél fogva meg is érdemelnék, hogy így legyen.

A felülről rájuk ömlő "szuffita"-világításban igen hatásosak. Különösen a "Kálvária", amely színkompozíciójában egységesebb. Sötétbarna alapról virítanak ki rajta a színek. Általában határozottabbak és élénkebbek ezek a színek, mint Munkácsynak itthon őrzött képein. Rendkívül hatásosak a feketével mélyített nagy kék foltok. A különböző színekben azonban nem foglalja össze tónus. Főként a nagy fehér foltok bontják fel a színkompozíció egységét. Hogy mindebben mi írandó az ugyanazon képtárgy megismétlésével járó kisebb érdeklődés és lendület rovására, az eredetinek ismerete nélkül lehetetlen megítélni. A részletekben jobban megmérhető a replika és az eredeti közötti különbség. A "Kálvária" képe mellé kifüggesztették ugyane kép megfeszített Krisztusának egyik tanulmányát (a Szitányi-gyűjteményből való). Milyen nagyszerű festői munka, a szélességnek, a lágyságnak és összegének: az erőnek milyen elragadó alkotása ez a félakt. Hozzá képest a replika Krisztus-alakja száraz és keményhatású. Érthetően, nemcsak azért, mert megismétlése egy meg nem ismételhető lendületnek, hanem azért is, mert a hazakerült replikák félakkora méretűek, mint az eredetijük. A kisebb méret egymagában is fékezőn hathatott a lendületre.

Művészkörökben mindig sok szó esett arról, hogyan szokta Munkácsy hírre kapott műveinek másodpéldányait elkészíteni. Nem egy fiatal magyar tanítványa volt, kikkel nagyjából megfestette a replikát s maga éppen csak végigment rajta ecsetjével. Egy Szubics nevű horvát származású festőnek maradt meg a híre, hogy az ecsethúzása szakasztott olyan volt, mint Munkácsyé. Ezt a festőt, ki a maga nevén semmit sem alkotott, különösen szerette az olyan másolásszerű munkához segítségül venni. Mind igaz lehet, de bizonyára csak Munkácsy históriás és modern tárgyú genreképeinek esetében. Ezek a művei nem tartoznak legsikerültebb alkotásai közé, de nagyon népszerűek voltak és különösen Angliában és Amerikában igen kelendőek. Ezeken bizonyára nagy tér jutott a tanítványok és segédek számára. Meg is látszik rajtok: nem egyikük teljesen idegen Munkácsytól: semmi sincsen meg rajtuk abból, ami művészetére nézve jellemző.

A Krisztus-képek replikáin nem valószínű, hogy nagyobb szerepet juttatott volna a fiataloknak. Lépten-nyomon a keze lendületére ismerünk rajtok és arra az aszfaltbarnával árnyékoló széles és lágy ecsetnyomra, amely egy húzásra rajzol, színez és mintáz. Leibl ecsettechnikájára emlékeztet ez a festőmód, Leiblnél azonban inkább öncél, szinte tüntető bravúr. Munkácsy finom átmenettel olvasztja egymásba ecsetjének nyomait. A két kép közül a Kálvária az, amelynek részein jobban megismerszik a mester keze. A kivégzés helyéről távozó csoportban a széles gesztussal magyarázó szakállas farizeus arcán szinte szemmel kitapintható Munkácsy kezenyoma. A Krisztus Pilátus előtt alakjain inkább a ruha megfestésén érzik a munkácsyas lendület. Milyen egy lélegzetre - majd azt mondhatni: egy suhintásra - odafestett a nézőnek hátat fordító római köpenyének barnája. És a kék színnek micsoda átható erejével - tüzével, mondhatnók - és mégis mennyi árnyalatával teljes a katona lándzsája végénél előrehajló ember köntöse. Ezt és sok más részletet csak Munkácsy festhette, mert bennük van az, ami benne legegyénibb volt.

Vannak a két képnek, főként a Krisztus Pilátus előtt-nek feltűnően gyönge helyei is. Ilyen a Pilátussal szemköztálló Krisztus fejének elmosódottsága, magának Pilátusnak bizonytalan rajzú feje, vagy a kisgyermekét tartó asszonynak kifejezéstelen arca. Ha az ember ezeket a részleteket az Amerikába került eredetiről készült fényképekkel hasonlítja össze, szembeszökővé válik az eredeti és a replika között való különbség. Munkácsyról írott könyvében Sedelmeyer azt állítja, hogy a két replika frissebb hatású az eredetijénél. Nehéz elhinni. Inkább a fáradtság jelei látszanak rajtuk, helyenként bizonyos merevségek és kiegyenlítetlenségek alakjában.

Mindezért arról, hogy a részletekben oly nagyszerű Munkácsy hogyan tudott forma- és színmennyiségeket összefoglalni, hogyan tudott nagy egységet alkotni, a replikák ismerete után sem tudunk véleményt alkotni. Kisebb képei erről többet mondanak, mint ezek a replikák, melyekben a színkompozíció darabos hatású. Milyen hatású lehet az eredetijük? A művészet dolgaiban senkinek sincsen joga a következtetésre. A művészet megítélése az autopsia feladata, az érzékelésé, minden eset külön-külön mérlegelésé, nem a behúnyt szemű logikáé.