Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 9. szám · / · Vadász Tibor: Éveim

Vadász Tibor: Éveim
XI.

Már szeles időben is érthetetlennek tetszett, hogy a kerteken túl a hegyek alatt a pici vonatokat nem söpri el a szél, nem kapja fel, mint a papírkocsikat. A házunk északon feküdt. A bolgár földekről előtörő szelek a kocsiút alján a hajlott törzsű akácot a földig bókoltatták és elementáris erővel törtek meg az épület homlokzatán. Vacogva húzódtam a hangos-zajú kályhához, vagy a zenebonás ablakokhoz. A tomboló vihar, a robajok kísértetjárása, mely a kilincsen és a padlón is furcsa, kacarászó hangokat hallatott, úgy kapkodta a félelmemet, mint a pelyhet, kénye-kedve szerint dobolta iramát a szívemen, mely remegve megérezte eleven erejét a földek előtt viaskodó akácnak. Izgultan a fáért, a szél lombkarjait az ablakok elé tépdeste, ijesztő árnyékokat dobálva a szobában a bútorokra. Az akác törzse egyre lejjebb hajolt, míg egy napon egészen a föld felé dőlt, félig már a gyökerei is, mind megannyi kétségbeesett görcsös ujj, kilátszottak a barna talajból...

A vihar itt élte világát az út szélén álló házakon és a rétek felett a legtávolabbi villám is ide világított... A karjaim ott csüngtek apám nyaka körül és úgy tetszett, erősebbek az akác gyökereinél. A félelem úgy megfogta az idegeimet, hogy már csendesedő időben is, mintha leszögeztek volna, óraszám ültem a dívány sarkában. Az apám, mert nagyon szerette a békességet, bátortalan megjegyzéseket tett:

- Asszony, rosszul neveled a gyereket. Biztosítlak, hogy a házmesterünk fia nem fél ennyire! Nem bánnám már, ha leszaggatná az asztalterítőket, csak ne ülne ott... olyan furán.

- Nem baj, legalább komoly ember válik majd belőle... nem fogja szeretni... a ceruzákat! (Apám gyerekes örömökben lelte a kedvét, tucatszámra vásárolta a szép, fényes, finom, elegáns ceruzákat.) A térdei közé vett, még mindig félt, hogy ostoba vagyok, hosszan, kutatva rámnézett, azután hirtelen hevesen magához ölelt és csókolgatni kezdett...

Az apám! Ha ott topogtam, sürögtem a közelében, a szívem szinte rágöngyölődött, mint az élőpapír, ha rálehelnek... Az apám! A mozdulatai az enyémek. Mohóságom, temperamentumom, mint a sebes patak alatt fakadó hévvizű forrás, olyan, mint az övé... Pontos, hiánytalan emlékezőtehetségét köszönöm. A betegek nevét, utcájuk és házuk számát sohasem írta fel, pedig néha húszan-huszonöten is felsorakoztak, csak annyit mondott: "Jól van, elmegyek."

Az anyám ellenben először kikérdezte az embereket; nem szerette a pénztári betegeket, mert ezeknél az apám nem kapott honoráriumot. A felesége, a gyereke beteg!? - mondta gyakran. - Maga lakatos? Jó, felírom, majd elmegy a doktor úr, de nézze csak, itt van egy kis igazítani való... A páciensekkel, lakatossal, asztalossal, suszterrel végeztetett mindent a ház körül, amiért igen keveset vagy semmit se fizetett... Várjon csak, barátom - mondta ilyenkor és besietett a szalonba. A szekrény aljáról előszedte szervízkészletének azokat a fényes, úri, de kicsi poharait, melyekből borral kínálta a munkásembereit:

- Itt van barátom!

Még a vízzel is takarékoskodott. A mosdót ő kezelte. Ha a csapot folyni hallotta, rögtön így szólt:

- Mennyi rengeteg ára vizet elhasználtok!... - Sohasem akarta megérteni, mily semmis az értéke egy kád víznek. Ez legalább három, négy pénz ára - mondogatta, fájatta magában... Mindent így fejezett ki:

- A lánynak hét pénz ára húst adtam!

- A gyerek kilenc pénz ára sonkát megevett! - dicsekedett az apámnak olyan hangsúllyal, amely mintha azt jelezné: a vagyonomon csorba esett, de én nagylelkűen elviselem, csak számon tartom a veszteséget: hét pénz, kilenc pénz, hét pénz, kilenc pénz.

Zsugorisága mértéktelenül ránehezedett a háziszellemre. Hosszú évek múlva már megtörtént, hogy apám így szólt: "A beteg kapott egy injekciót, ez is ötvenezer korona." Ezt csak anyám iránti szeszélyes hízelgésből mondta, de rögtön hozzátette: "Tudod, a család megnyugodott, hogy injekciót adtam."