Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 8. szám · / · Komjáth Aladár: Három halál

Komjáth Aladár: Három halál
I.

A tüdeje már napok óta úgy sípolt, mint egy rossz kazán. Végletekig le volt soványodva s hosszú, csapzott haja izzadt homlokába lógott. Nyögött és forgolódott, néha nagynehezen felült, legtöbbnyire mikor mohón ivott. A kezei annyira reszkettek, hogy majd kiejtette a csészét. A szomszédja segített neki. Ez már lábadozott s papucsban mászkált ide-oda a kórteremben. Alacsony, jelentéktelen, vöröses hajú kis emberke volt. Mindenki "mérnök úrnak" szólította s szívesen fürdött ebben a címben, bár csak ipariskolát végzett. Egyébként kedves szolgálatkészség jellemezte s szíves volt a maga módján.

Mikor a "vizit" délelőtt az ágyához ért, az orvos azt mondta neki: "No, ugye jobban van, meg sem vizsgálom." Készségesen nyögte ki: "igen". Aztán elfordultak tőle, sorra jöttek a többi betegek, mert mindenkinek megvolt a maga baja. Az orvosok távozása után csend ült a kórteremre. Néha be-bejött egy fiatal orvos, könyvekbe és receptekre írt, olykor egy-egy közömbös pillantást röpítve a nyögő felé.

Aztán jött az ebéd. A betegek ettek, beszélgettek, néha nevettek, már akinek kedve volt, várták a délutáni látogatókat.

A nyögő ember felesége is megérkezett. Harmincöt körüli elég csinos nőszemély volt. Látszott rajta, hogy irgalom nélkül csalta az urát, mikor még egészséges volt, s most még inkább. Odament az ágyhoz, gyönge csókot lehelt az izzadt homlokra s azt kérdezte: "Hogy vagy?" Gondolkodás nélkül, őszinte meggyőződéssel válaszolta: "Jobban." mérnökhöz is jött látogató, fiatal nő, fehér harisnyában, középfinom, középszép, szemmel láthatólag a babája. Boldogan nevetgéltek s arról beszéltek, hova fognak menni, ha a mérnök kiszabadul a klinikáról. Néha a nő a szomszéd ágyra pillantott, elkomolyodott, majd ránézett a mérnökre s mindketten vigyorogtak. Valószínűleg azon, hogy nem a mérnök nyög a szomszédban.

A férfi tovább nyögött, köhögött, reszketett. Néha egy-egy töredezett mondatot váltott a feleségével. Azt kérdezte: "Milyen nap is van ma?" "Nagyszombat" válaszolta a nő, miközben úgy rakta fel a lábait, hogy a térdei látszottak, hiszen nem haldoklott mindenki a szobában. "Ja, nagyszombat, holnap húsvét, menjetek valahová, ligetbe, moziba, szórakozni", morogta töredezetten az ember kedveskedő gyöngédséggel.

- Jó, majd elmegyünk, de hozzád is be akarok nézni.

- Minek az - hörögte a férfi -, hiszen jobban vagyok.

- De mégis - válaszolta a nő, mert ugyan fütyült az urára, viszont borzasztóan félt a világ nyelvétől.

Mikor elbúcsúztak, jött az obligát homlokcsók. A nő kilibegett bíztató pillantásokat lövellve jobbra-balra. "Tessék pályázni, lehet" - mondták a szemei - "a hely nemsokára megüresedik".

A látogatók lassanként mind eltávoztak s a kórteremre nyögésektől és sóhajoktól megszaggatott csend borult. A betegek hallgattak és kibámultak a nagy ablakokon. Kint ragyogott minden, de hűvös volt s a fiatal lombú fák egyre hajladoztak az ablakok előtt, mintha gyomorgörcseik lennének. Közeledett az este, félelmetes este s amint tűnt a nap fénye, úgy komorodott a terem. A falakon nagy árnyékok kezdtek elterpeszkedni s nagy árnyékok terpeszkedtek a lelkeken is. Valami szorongás ült a teremre, a sors kegyetlen bizonytalanságának a rémülete, Ebbe a szívetrázó hallgatásba egyszerre csak rekedten és töredezetten, de mégis valami bíztató ujjongással furcsa felkiáltás hasított bele. "Ha ez a citerázás megszűnik! Ajaj!" - mondta diadalmasan az ágyon heverő roncs s nagy kínnal megigazította a párnát.

A betegek egymásra néztek. Egyikük sem szólt egy szót sem. Bejött egy fiatal orvos, sorra ment az ágyakhoz, mindenkitől megkérdezte, hogy érzi magát, aztán vette a kalapját s eltávozott ki a boldog és szabad életbe. Mikor a nővér belépett, már csillagok pislogtak a tavaszi égen. Akinek kellett, odakészítette a gyógyszert, jóéjszakát kívánt azzal a tréfás figyelmeztetéssel: "Aztán jók legyenek, betegek."

A betegek jók voltak. A vacsorájukat ették. Némelyik ide-oda mászkált, mint a légy. Kimentek, bejöttek, egy-két szót váltottak egymással, legtöbbnyire a betegségeikről, aztán mindegyik az ágyába bújt s eloltották a villanyt.

A zihálás egy pillanatig sem szünetelt. De a többiek ezzel nagyon keveset törődtek, legfeljebb az idegesebbek fészkelődtek egy kissé. Az álom rövidesen átvette birodalmát a kórok hajlékában s még a legbetegebbeknek is adott egy keveset feledtető ajándékából. Ez az álom azonban nem volt egészséges, mély, egyenletes. Gyakran törték meg zavaros felkiáltások, nyögések és sóhajok. A szenvedők még álmukban is viaskodtak s a nagy, hideg, kriptaszerű teremnek hol az egyik, hol a másik sarkából hangzott fel valami rémült hördülés.

Úgy éjjel két óra felé különös kiabálás verte fel ezt a nyugtalan csendet. A hold bizonytalan fénye széles pásztákban hullott be az ablakokon s megvilágította a látványt. A hörgő ember keresztbe feküdt az ágyán s mindenáron fel akart kelni. De csak tehetetlenül rugdalózott csontvázszerű lábaival, miközben az inge egészen a nyakáig csúszott fel s artikulátlan hangon egyre azt kiáltozta: "papucsot, papucsot." A mérnök éjjeli ruhában értetlenül állt vele szemben s minden áron vissza akarta nyomni az ágyára, de alig bírt vele. "Mi baja, mit akar?" - kérdezte szinte dühösen.

A többi betegek is felriadtak s az egyik idegesen ráförmedt a mérnökre: "Hívja a nővért." Ez csöngetett. A nővér szinte rögtön jött s felgyújtotta a villanyt. Hatalmas, nagy, egészséges, kedves nő volt s mikor megpillantotta a haldoklót, olyan sebességgel rohant feléje, hogy a szoknyái mint a vihar suhogtak. "Istenem, meg fog halni" - kiáltotta s már szelíden nyomta is vissza a verejtékező embert az ágyra, miközben csöndesen, szinte anyáskodva babusgatta. "Úgy bácsikám, feküdjön szépen le, mindjárt jó lesz minden" - mondogatta s a sárga fejét gyöngéden a párnára helyezte. "Ezt a legtöbb megcsinálja halála előtt, hogy menni akar" - mondta a többieknek, mikor újra kirohant az orvosért.

A haldokló ezalatt a pár pillanat alatt egészen elcsöndesedett, csak kínos lélegzése hallatszott. Az arca fényes volt a verejtéktől s időnként nagy görcsök rázták végig vergődő testét. Jött az orvos. Látszott rajta, hogy jó álomból verték fel. A bal füle, amelyiken feküdt, vörös volt. Csinos fiatal arcán az izgalomnak legkisebb nyoma sem. A köpenyéből kivette a szívhallgatót s kitakarta az embert. Figyelmesen hajolt rá s az arcán valami feszült érdeklődés látszott, míg hallgatta, hogy a szív utolsó dobbanásaival hogy száll el a tetemből az élet. Mikor felemelkedett az arca vörös volt. A haldokló abban a pillanatban halt meg. Hosszút, mélyet, utolsót lélegzett, a feje szelíden oldalt billent, a szeme fennakadt s az álla lefittyent. Az orvos fordított rajta egyet s beledöfte az injekciós tűt a mája fölött. Majd a pulzust tapintotta, mely már süket volt s valahogy úgy biccentett a fejével, mintha azt mondaná: "Ez az, ez a halál!"

A nővér megállt az ágy fejénél, keresztet vetett s pár pillanatig némán imádkozott. Azután behozta a spanyolfalat s az ágy elé állította. Ügyes, gyors kézzel vetkőztette le a halottat, majd beburkolta a lepedőjébe s a durva teveszőrpokróccal egészen letakarta. "Szegényke" - mondta több ízben is -, "szegényke". "Két óráig kell neki bent maradni. Majd négykor elviszik" - s ezzel kiment.

A betegek magukra maradtak. Az ágy felé nézegettek, amely most oly döbbenetesen néma és csöndes volt. "No, ez már elvégezte" - dünnyögte az egyik. "Majd mi is így" - válaszolta valamelyik. Erre elhallgattak. A teremben égett a villany, kint a hold sápadt sugarai hullottak s a szemközti magas épület egyik ablakszeme éles fénnyel tekintett bele az éjszakába.

Két óra múlva vad dübörgéssel érkezett be a hullaszállító taliga, teknőszerű, cinezett, piszkos alkotmány. A két markos ápoló odament az ágyhoz s kitakarták a hullát. Az egyik elmosolyodott, mint mikor megismerünk valakit s valamit mondott a másiknak. Aztán az egyik a fejénél fogta meg a lepedőt, a másik a lábánál s beledöntötték a taligába. A betegek elkönyökölve szótlanul bámultak a kocsira, csak a mérnök maradt makacsul a falnak fordulva.

Mikor a taliga ugyanolyan vad dübörgéssel eltávozott, mint ahogy jött, belépett a nővér s kihordta az ágyiruhát. Csupaszon, árván csak az üres váz maradt ott. Aztán kinyitotta az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be.

Másnap délután bejött az asszony s ránézett a puszta ágyra. Csupaszon, kifosztva állt, csak a halott két ócska cipője szomorkodott rajta. Valami bakancsokból lehettek átalakítva s látszott rajtuk, hogy valamikor sokat használták őket. Az asszony megdöbbent s felhorkant. "Szegény uram, mit csináltak vele?, elvitték?" - kérdezte reszkető hangon. Senkitől sem kapott választ. sírni kezdett, de valahogy nem mélyen és őszintén... Megfogta a két cipőt s míg kezében lóbálva kifelé haladt a teremből, egész lényéről valami ujjongó felszabadulás öntudatlan boldogsága sugárzott.