Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · Figyelő · / · Képzőművészeti Figyelő

Elek Artúr: A magyar művészet stílusa [+]

A három nemzedékre terjedő művészeti korszak, amelynek - némely kimagasló alakján által - ez a könyv magyarázója kíván lenni, műveltségtörténeti jelentőségre irodalmunknak ahhoz a száz esztendejéhez fogható, amely a Kisfaludyakat, Berzsenyit, Vörösmartyt, majd Petőfit és Aranyt teremtette. Az újabb magyar művészetnek kezdete és megteljesedése ez a korszak. Legnagyobb művészeinket mind e körülbelül fél évszázad adta. Egyáltalán az első összefüggő fejezete ez az ötven esztendő a magyar művészet történetének, mert benne mutatkozik példa először az egymást követő művésznemzedékek egymást folytató működésére: arra a történelmi folyamatra, amelynek hagyományalakulás a neve.

Ha a hagyomány általában olyan folyamat, melynek során valamely nép lelki sajátosságai szokásokká, a szokások bizonyos életrendszerré szilárdulnak, amely az illető nép jellemét is elárulja: akkor a művészeti hagyomány ugyanazoknak a lelki sajátosságoknak látható alakzatokban - vonalakban, tömegekben, színekben való kifejeződése. A temperamentum szóval szokás körülírni azt a mozgató erőt, amely a népjellemet adó sokféle és talán örökre megmérhetetlen lelki mozzanatot egységgé foglalja és mozgás alakjában láthatóvá, megérezhetővé, vagy megsejthetővé teszi. Bizonytalan terminus, melynek pontos értelme ma még meghatározhatatlannak látszik. De a kérdés mégis rajta fordul meg - egyik nép a másiktól a temperamentuma szerint különbözik.

Egyebütt is, nálunk is időbe telt, míg a nép temperamentuma megtalálta kifejezése formáját. Régebben, mikor még zártabb terület volt egy-egy ország, mint mai nap, és a rajta élő nép idegen hatásoktól elszigeteltebben tudott alakulni, szinte mechanikai módon rögzült meg a nép temperamentuma, szokások és hagyományok alakjában. Mígnem megszületett a lángelme, akiben népének rejtett sajátosságai öntudatra ébredtek. A készülő hagyománynak általában a lángelmék adnak tartalmat és célt. Ők azok a fokozott érzékenységűek, kikben egész népük s népük múltjának és jelenének lelke felragyog és mindenki számára láthatóvá és megérthetővé lesz. Ők azok a mindent magukban foglalók, kik népük szépségideálját (minden népnek megvan a maga temperamentumát megérzékítő szépségideálja) megtalálják és a maguk művészetével egyben képviselik is.

A magyar képírás művészetében Munkácsy Mihály az, kinek művészetében a magyarság külön egyénisége - a magyar temperamentum - először ismert önmagára. Nem képtárgyaiban, hanem a temperamentumban, amely műveinek vonal- és színszerkezetéből kiérzett. A lendületben, amely kezét és ecsetjét igazgatta, színeit vegyítette és foltok alakjában egymás mellé rakta. Borúja, derűje, szilajsága, szelídsége, lehetetlent kisértő akarata és el-elernyedése mind magyar bánat, magyar duhajság, magyar egetvívás és magyar megtörtség. Más népeknek is vannak ilyen indulataik és lelkiállapotjaik, de más módon, más mozdulatok görbéjében, más színharmóniákban, vagy színellentétekben jutnak kifejezésre. Munkácsy művészetében a magyar lélek önmagára ismer, azoknak a sajátosságoknak összefüggő rendszerére, amelyet a "magyar temperamentum" meghatározással éppen csak körülírni tudunk s mely a művészet birodalmában egy emberfajta lelki mivoltának mozdulatban láthatóvá vált kifejeződését jelenti.

Munkácsy volt arra hivatott, hogy körülötte, az ő példájának követésével, az ő hatásának befogadásával és feldolgozásával a hagyomány-alakulás folyamata meginduljon. De a körülmények kedvezőtlenek voltak. A hagyományalakuláshoz, akárcsak ahhoz, hogy a nyugvó oldat kristályokká álljon össze, zárt terület szükséges, vagy nyugalom, melyet se légköri zavarok, sem egyéb nyugtalanító hatások föl ne kavarhassanak. A háborút megelőző évtizedekben azonban végzetes nyugtalanság zaklatta az egész világ művészetét. A népek és nemzetek egyénisége teljesen föloszlani készült egymás utánzásában és egymás hatásának mohó átvételében. A nemzetközi kiállítások, a folyóiratok és fényképek s az idegenben való iskolázás útján az egymástól legtávolabbra eső nemzetek művészete is közvetlenül tudott hatni egymásra. S a kor törekvése, mely különböző jelszavak és elnevezések mögött a természettől való eltávolodásra unszolta a művészeket, és elméleti elhatározással geometriai formulákon által igyekezett megifjítani a művészetet, azt a veszedelmet idézte föl, hogy valami nemzetközi schema-rendszerben a művészetnek nemcsak minden nemzeti, de minden egyéni sajátosság is megsemmisül.

Ekkor tört a világra a nagyháború. S abban a nyomban szétszakadt a nemzetek közötti összeköttetések hálózata. A világ két részre vált, s bennük bizalmatlanság, gyanakvás és óvatosság tengerétől mosott szigetekké alakultak az egyes országok. Az a gyújtópont, mely akkori művészetünkre ellenállhatatlan varázzsal hatott - Párizs -, egyszeriben hozzáférhetetlenné lett. Megszűntek a nemzetközi kiállítások, megszakadt a kölcsönös hatásoknak egymás felé áramlása: magunkra maradtunk azzal, amink volt. Elkövetkezett művészetünknek az a kényszerű nyugalmi állapota, melyben a hagyomány alakulása lehetségessé lett.

És megindult mindannyiunk szemeláttára a csodálatos folyamat. Rég kialakult egyéniségű, már nem fiatal művészeink izzani kezdtek és ecsetjük nyomán lobogás támadt. A titokzatos erő, amelyből lettek és amelyből lett minden, ami őket jelentette, megváltoztatta azokat a tulajdonságaikat, melyeket ők is, mindenki is egyéni sajátosságaiknak ismert. Észrevétlenül az ősükre, arra a nagy művészre kezdtek emlékeztetni, ki már rég elköltözött, csak a lelke maradt meg közöttünk alkotásaiban. De az elevenebb hatású lett, mint valaha volt. Óriási megtermékenyítő erő sugárzott ki belőle mindenkire, aki élt. Rajta keresztül az öregek ráéreztek népünk lelkére és megifjultak ettől az érzéstől. A fiatalok pedig az alkotásnak példátlan lendületével teltek meg tőle. A magyar képírás megtalálta törekvéseinek eredendő célját, az örök energiaforrást, amelyben megújhodhatott.

És az alakuló hagyomány mozgató ereje magával ragadta a fiatalokat, kik természetszerűen az öregek tanítványai lettek. Nem is széledhettek el, mint régentén: zárt sorompók akadályozták őket abban, hogy idegenbe menjenek tanulni. De nem is kívánkoztak el, mert az itthoni mesterektől többet tanulhattak, mint idegenektől s akik tanították őket, a lelkükhöz tudtak férni. Az öregek izzása így terjedt át az ifjakra.

Magyarország sziget-állapota már véget ért. A gépparipát, a gépmadarat és a szálló gondolatot már újra nem állítja meg határ. De a hagyományalakulás folyamata megindult és nem kell attól tartanunk, hogy idegen hatások megzavarják. Hiszen aligha van még egy népe a világnak, amelyben annyi volna a föléletlen tehetségenergia, mint a miénkben. Máról-holnapra felbukkanhat az a lángszellem, aki a magyar temperamentumnak újabb, vagy gazdagabb kifejezési formáit találja meg és példájával, egész munkásságával döntő módon határozza meg népe művészeti hagyományának irányát. S a megállapodott irányú hagyomány - a nemzeti stílus. Boldog lesz, aki megéri!

Művészetünk alakulásának ezt a történeti óráját szeretné ez a könyv világossággal átjárni, hogy mindenki számára látható legyen, ami benne történőben van. A nagy óra ez a mi időszakunk, az a nagy és végzetes óra, amelyben vajúdás nélkül, de dörögve és szikrázva, miként a nagy kozmikus események, születik meg valami dicső, valami végtelen, valami örökkévaló.

 

[+] A szerző sajtó alatt levő "Három művésznemzedék" című könyvének alőszava.