Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám

Szomory Dezső: Levelek egy barátnőmhöz

(10)

Est mihi in majoribus! Azok boldog percek voltak Annie, mikor a fivéremmel Nagy-Károlyba érkezve, rögtön megláttuk az állomáson, a vékony fák mentén, féloldalt a hűvösre kanyarodva a szalkai négyesfogatot. A fák vékonyak voltak csakugyan, de a kocsis kövéren ült a bakon piros dolmányban, kis pörge kalaposan aranyrojtos szalaggal s abban a zsinóros nadrágban á lá hongroise, melybe a combok belegyűrve gatyatömegekkel, két alaktalan tuskónak látszottak, csizmás végekbe duzzadva. A hámok alá, kétoldalt a lovak hátán, akáclombok voltak tűzdelve a legyek ellen, melyek rajokban kerengtek a fényben. Amint elindultunk, a legyek is mind jöttek a nyírségi homokban, amelyben a négy ló inkább fürdött mint szaladt s a kis sárga kocsi lassan gurult porfellegekben, valami egyiptomi atmoszféra zárta körül s kábította bibliai boldogságokba elbűvölt gyermeklelkemet. A falvak égtek a napban, amerre csak jöttünk s fekete nádtetők között a kéményen, mint egy tornyon, egy gólya állt féllábon, a poros végtelenben. Mind tudtam sorjában az összes helységneveket, mind ismertem a gémeskutat merengő nyájakkal a falu végi legelőkben, mind a csalánbokrokat, pitypangot és kakastaréjt az utak szegélyében, még azt a puha bogáncsot, tövisrózsát s maszlagos nadragulyát is pontosan a helyén s ahol évről-évre, mint egy szobor tűnt fel, odaépítve, az az öreg juhászember kővé dermedve a szűrjében, mozdulatlan szamarán. Különösen a gémeskutak érdekeltek mértani furcsaságukkal a végtelenben, mint az üres keresztfák az ostoruk híjával, kiapadt gödrök fölött, s ahol már csak varjak ültek az ágak tetejében, feketén kivágva abból a beláthatatlan kékből, ami az égbolt volt fölöttük. Százszor is leírtam már mindenféle írásaimban, mindenféle gémeskutakat különböző változatokban, s még százszor annyit le tudnék írni, mindig finomabb s eredetibb pszicho-geometriákkal s azzal az egyéni meglátással, mondhatnám inedit fölrajzolásokkal, melyeknek titkát őrzöm, ha megengedi. De a sok kis falu közül, ahol végigbandukoltunk a négy kis lóval akáclombosan s a kis sárga kocsival porfellegesen, már csak Csanálosra emlékszem, ahol a cukrászda volt s ahol megpihentünk. A polcokon s az asztalon itt, zöld tüll-fátylak takartak s óvtak félig árnyékban és fényben, mindenféle rejtélyes süteményeket egy elkeseredett légynépség ellen, amely sűrű mászkálással kutatott valami kis rések után, hogy az édenbe bejusson, miközben hasztalan úttörése, egy röpke pillanatra, szerelemben vigasztalódott. Azontúl, helyenként jobb utakon is át, de állandóan homoksivatagon jöttünk, abban a bársonyos talajban, amit a tevék szeretnek. Bús egyhangúságban, holott derűsen a fényben, egy-egy kapás paraszttal az út szélén s aki köszöntött, ez a sok nyírségi falu, szent céltalansága bánatát árasztotta a nyári napsütésben, ami perzselte. Messzi morbihani halászfalvak izzadnak így a falaik sárgaságával, féloldalt a fövenybe roskadva, bibliai tájképek emlékével. S ha itt, e csanálosi homokvilágban, kaszák helyett hálókat látunk lógni a pitvarokban s a tornácon, akár a Vörös-tengert érezhettük volna valahol a láthatárban.

Oh szent hajdan gyöngye, hogy jó Pryker érsek után mondjam, a néhai mágusok, noha hárman voltak, nem lehettek úgy megilletődve, mint mi ketten a fivéremmel, amikor megláttuk a csillagot végre, a szalkai református tornyon. A domboldalról, a város szélén, már a hosszú utca vonala is elnyúlt, a gömbakácokkal szép sorjában, mint a zöld napernyők, s amelyeken egy galamb ült. A négy ló, a piros kocsis alatt, befordult a régi ház kapuján, szinte irányítás nélkül, azzal a hangtalan megelégedéssel, csöndesen poroszkálva a küszöbön, ahogy állatok tudnak hazatérni a lelkük magasságával.

A régi ház, jó Isten, fecskefészkesen, lilavirágosan a tornácon és barnás-zöld mohával a tetőn, olyan hűvös volt belül, mint egy alpesi fürdő s az a hagyományos naftalin s levendulaillat szállott a félhomályos szobákban, amit Krúdy regényeiből ismer. A régi ház, jó Isten, tágas udvarával, az eperfákkal, a górékkal s a nagy csűrrel a háttérben, mint a bayreuthi Wagner-színház, még az apám nagyapjáé volt s híven őrizte elavult képekkel a falon s régi imádságos könyvekkel a fiókban, e kitűnő férfiú emlékét. De őrizte főleg azokkal a császári okmányokkal, amelyekből philologiai, sőt poleografiai buvárlatok után sikerült kifejteni e távoli papának azt a rögeszméjét, hogy IV. Ferdinánddal személyesen beszéljen, csekélység! Kívánta ezt az eszmecserét, éveken át, azzal az izraelita türelemmel, ami közismert a zsidók történetéből. De kívánta azzal a spekulatív utógondolattal is, amely szintén ismert a történelemből s azt a kettős célt szolgálta, hogy részint elpanaszolja őfelségének súlyos bajait a kincstári dohányszállításával, részint, hogy őfelségének énekeljen, mert híres szép hangja, aki ez időtájt Bécsben kurjongatott a templomban s akiről Liszt Ferenc is megemlékszik jeles könyvében, sötét víziókkal, Isten nyugosztalja. [*]

Több elismerést és kidolgozást érdemelne részemről e távoli legitimista, aki egy korhadt fűz alatt a szalkai temetőben, a lesüppedt talaj legmélyéről szállítja már dohányát, ki tudja micsoda Hamélek-nek az égben s nyilván el is pihent régen azzal a zsoltáros ambíciójával, hogy itt a földön énekeljen, mint egy ritka hazzan, császári fülekbe, amelyekbe már akkor a forradalom zúgott. De viszont, lappangó árnya, nekrofil ösztöneim idéző erejében, múlhatatlanul fellelhető némely történeteim képgalériáján, aminthogy Habsburg-drámákat építő mániámat is e távoli ősömnek abból a bolondságából származtatom, hogy egy császárnak énekeljen Bécsben! A régi ház is, kertestől s pitvarostul megmaradt a szívemben hálás dokumentumnak, s azóta is sűrűn használom, ha áttranszporálva is Szamosligetre s Tisza-Lögdre, mint például A vendég, Nemes szív rendes ember, Karácsonyi ajándék és Mózsi című történeteimben, amit szívesen jegyzek föl s utópisztikusan, hogy Schöpflinnek megkönnyítsem a dolgot.

Mert búvárok, kutatók, rabbik és doktorok, bármilyen okosak, mégsem tudhatnak mindent s illő az, hogy olykor az író is segítsen. Holott ez mind hiúság és bolondság a Prédikátor szerint, de vajon mi nem az, ha szabad kérnem, s mi volna itt komoly anyag, az eszményeket is beleértve, ha az életemet felbonthatnám, fizikai értelemben szólván, minden legapróbb elemére szellemiekben s erkölcsiekben? Az eszmények Annie! van ennél gyermekiesebb valami, még akár fel is fokozva vértanúságokig, ami az emberi naivitásának legszélsőbb határa. Már nem tudom ki kérdezte azt, hogy bizonyos tiszteletreméltó mártírok, nem úgy égtek-e el a máglyán egyszerűen csak konjunktúrákért? Mindenesetre versek kellettek minden dicsőséghez s költők kellettek annak a tévhitnek terjesztéséhez, hogy az emberiség nem élhet csak kenyérből.

Azontúl minek okoskodni, angyalom!? Ha maga elképzeli e mai időket, mához néhány évszázadra, történelmileg kipreparálva mint egy hullát, jövendő Marcallik papírcsomagolásában, (a jó Isten őrizzen ettől), rögtön fogalma lehet mindarról, ami ebben a történelemben hiteles leend, hogy grammatikusan szóljak, amit maga nem remél tőlem. Még egy Mommsen is, egy Michelet, még egy Renan is, a drága ember, mennyit tévedhetnek! De ezek legalább a mi tudósainkkal éles ellentétben, nagy költők amikor tévednek. Mit lehet tudni? Maga Taine, a Balzac gondolatát kutatva, csak azt láthatja, ahogy ő maga gondolja azt, hogyan gondolhatta Balzac a dolgokat. Már ebből kitűnik rögtön, hogy ezt soha el nem találhatja. Művészek szíve körül, csak a palánkig lehet jutni. Mert hiszen Taine is rögtön Balzac volna, ami még nem olyan nagy dolog, de mégis csak az volna, ha annak a szíve nyitját megtalálva, egyazon mód érezne és gondolkozna vele. Nincs könnyebb, mint gondolatban és érzésben egyesülni, bizonyos élettani körülmények között. Ez olyan könnyű, hogy már az első emberpár is kitalálta és valószínűleg az utolsó emberpár is gyakorolni fogja. De már szellemiekben, főleg ha ez a szellem nagyon mélyre vagy nagyon magasra van plaszírozva, kizárt dolog, hogy két ember találkozzon. Ez mind úgy hangzik, mint régi bölcsesség legrégibb Babylóniából. Ez mind úgy hangzik, mint az a rejtélyes Pirké Aboth című írás Krisztus korából s ami tele van effajta tanulságokkal. Mégis csak kérdem, mondja szívem, mit fognak tudni rólam, ha majd nem leszek? Még annyit sem, mint amennyit arról a dohánybajos trubadúrról! Mert nekem nincs házam a nyírvidéken, sem fűzfám nem lesz a temetőben s olyan utódom sem az égvilágon, mint neki bennem, boldog, öreg papa! Olyan nehéz az embert megítélni, megérteni, uram isten! Elrémülve gondolok arra, mit műveltek bizonyos nemzetek az ő legnagyobb fiaikkal! Nem is Jézusra gondolok itten, ami egy egész külön eset. De csak megismétlem, amit Erdőházán már mondtam magának egyszer: Athénnak nem kellett Socrates és a zsidóknak nem Spinóza! ezt mondtam, fölháborodva.

Mire maga azt felelte:

- Annyi baj legyen!

A jellemző az, hogy nem voltunk őszinték kölcsönös nyilatkozatainkban. Én csak azért mondtam Athént, Socratest s Spinózát, hogy a magával való vonatkozásomban jellemezzem, milyen borzasztó az, hogy én nem kellek magának. Viszont maga azt jelezte finom válaszában, hogy ez nem is olyan rettenetes. De talán mégis őszinték voltunk, mondja. S csak a nagy példák voltak fölöslegesek.

-

Ne féljen, angyalom, hogy annyifelé kitérek minden irányokba, hogy eltérek a tárgytól, hogy letérek ahogy írja, lesz ez még másképp is egyszer s azért nem ejtem el a fonalat s még itt vagyok Szalkán, kívánsága szerint, a szívem tavaszával a legnagyobb nyarakban! Kitárnám magának ezt az egész képeskönyvet, minden színes oldalával, a piros meggyfákkal a szőlőben, a napraforgókkal a határmezsgyéken, a füzekkel a Szamos határában, a szürke pacsirtákkal az ég boltozatában és semjéni kis Linámmal a szilvafa ágában, ahova felkúszott, tündér! s ahonnan a dús lomb közül, a sok szilva mellől, mint a kék csöngettyűk, fehér combja csillant ki bűvös hajlatával. Az egész könyvet kitárnám, mert ez mind szent dolog, ami meg van írva s le van festve benne s igazában csak addig lehet élni harmonikusan a világgal, amíg gyermek az ember. Azontúl, amit nyújt az élet, már nem ér meg egy ősz hajszálat s figyelje meg mennyivel arányosabb két bivalynak vonszolni egy szénásszekeret, mint az embernek a legcsekélyebb terhet. A gyermek számára a falu, rét, kert, egy kis leveli béka a fűben, ez mind tündérség, ez mind a végtelen, igaz? ezt mind kíséri üde szopránja, elragadtatva! Az ember itt áll a negyven évével s hova bódulhat, mi ragadja el? Ami engem magával! Hát van ennek célja, mondja? S ha van, hát aztán? Nincs semmi olyan szűk ezen a világon, mint ami az ember számára a végtelen.

Az egész könyvet! De már nem merem, lássa, és bele is fáradtam. Még az a hiúságom sincs, hogy három deci tintára, amit szétkenek papíron, maga azt mondja: c'est une belle page, így franciásan ahogy szokta, ha egészen elviselhetetlen akar lenni. Holott maga tudja, hogy kell szólani hozzám, micsoda hangnemben és közvetlenséggel, amilyen kényes vagyok! Maga sohasem affektálta még, még ironikusan sem azt a bizonyos intellektuális modort, sötét szóhalmazatokkal, melyekkel rendszerint konspirált nők óhajtanak könnyíteni magukon és brillírozni íróembereknek, egy áldásos beöntés helyett. Én imádtam cselédleányokat, pusztára leveleik után, azokkal a kusza sorokkal és primitív írással, ami egy délarábiai ékirat hieroglifáin rajzolta ki elém a világos értelmeket s a nyílt szívek formáját. Mert számomra nincs érdektelenebb dolog a világon, mint mikor valaki, nő létére, mást akarna, mint amit én akarhatok tőle. Maga úgy jött felém, olyan világosan mindig és minden komplikáltsága az volt, hogy már nem lehetett egyszerűbb.

- Miért kell nekem szenvednem magától? - kérdeztem egy este Erdőházán.

Akkor kérdeztem ezt, á propos-ra, mikor éppen bejöttünk a kertből a rózsabokrok mellett, hogy mindegyik külön-külön aludni menjen.

Maga egy kicsit gyorsabban ment mint én, s ahogy így elmaradva, egy lépéssel a háta mögött jöttem, úgynevezett szenvedésemmel, meglehetősen nevetséges lehettem.

Mert maga meg is állott az utolsó bokor tövében s lehajtva a fejét, mintha szagolná a rózsát, halkan belekacagott. Az összes csillagok mind ragyogtak az égen, kéklő kovácsműhelyeikkel, a fejünk fölött.

- Hát miért kell? - mondotta végre, azzal a könnyed hangsúlyozással, amellyel az ágyát, képletesen szólva, kitárta elém. Mintha csak tőlem függött volna, hogy ez éjszakára a csillagok közé feküdjek le aludni.

Amellett olyan bizalmas, olyan baráti, olyan praktikusan józan hangja volt ez, hogy valahogy úgy éreztem, mintha egy régi ápolónőm tért volna vissza a szívemhez.

- Óh, mindent, - felelte egy lendületes mozdulatomra a rózsák mellett, - mindent amit akar! csak restellem, hogy oly kevés az, amit nyújthatok magának.

-

Az én jó öreg apám nyilván nem úgy gondolta ezt velem, ahogy az öreg Montaigne az ő fiával, hogy tudniillik már a bölcsőmhöz egy latin nyelvtanárt állítson, parallel működésben egy terebélyes dajkával. Sok minden másképp történik életemben, egész sorsom fordulatával, ha anyanyelvem a latin, mint a Montaigne kis fiának. Nem tudok finomabb dolgot annál, hogy egy csecsemő egy holt nyelvet tanuljon. Ebben van valami különválás a többi csecsemőktől. Amit ez a zsenge Montaigne hallott, érzett és tanult egynapos korától tízéves koráig, amikor franciául is megtanult, azt én soha sem hallottam már s nem pótolhatom, akármit is csináljak. Hasonlítsa össze az én nyugtalan életemet s nyugtalan írásaimat a Montaigne felhőtlen életével, ha merem ezt ajánlani! Ez az egész élet, ez az egész szerenitás, a holt nyelv gyökeréből sarjadzik. Montaigne mind ismeri a hangokat, a szavakat és a képeket s mind az összes szenzációkat, amit a latin zseni összehordott évszázadok kultúrájában. De ezek a hangok mind le is tűntek a szívében azokkal a régi korokkal, amit képviselnek s azzal a becses tanulsággal, hogy semmi sem tart örökké. Egy elmerült világgal, mint egy temetővel a lelkében, nagyon jól tudja mire értékelje a maga aktuális világát maga körül s egész élő szókincsét és gondolattömegét úgy gurítja e világra, mint egy ravatalra legszebb rózsákat, melyek el fognak hervadni. Van-e még értelme a szavaknak, ha a fogalmak elmúlnak alóluk. Vagy lehet-e hinni fogalmaknak, ha csak egy szó zenéje kíséri őket időkön át, melyekben minden elhangzik egy nap? Mit mondjak én magának, micsoda nyelven s micsoda hangon, hogy ez megmaradjon egy órára legalább!?

Holott nincs semmi igényem más, csak éppen, hogy alázatosan, tetszeni szeretnék magának. Nem könnyű dolog, tudom, még a porba hullva sem, viszont maga tele van igényekkel, ha el is titkolja mind. De átgondolva magam a maga idegrengő lelkébe, rögtön megértem, hogy minden emberi törekvés már a priori le kell, hogy nézzen, amiért embertől származik. Mi chanceom lehet a maga szemében, mikor már az az élettani körülmény is elfogulttá teszi velem szemben, hogy egyszerűen két ember viszonyából lettem. Ha a lelkem mélyéig kutatom magam, megvallom, ez engem is zavar. A régiek, s még az egyiptomiak is, akiknek volt fantáziájuk, valami költői formában képzelték el nagy fiaik születését, hogy a presztízst megóvják. A próféta is úgy várja a Messiást természetfölötti appariciókban, s a kereszténység finom-érzékével, Jézust egy szűztől származtatja.

Mi bizalma lehet magának magasabb rendű hivatottságomban, mikor csak úgy születtem mint minden közönséges ember, távoli, távoli ködhomályokból, s ahova vissza is térek egy nap. Mi bizalmam lehet jómagamnak is a magam szárnyaiban, ha azokat csak egy bába bontogatta, s ha még csak nem is egy rózsabokor az, ahonnan kikerültem, ahogy Blaháné énekelte! Igaz, hogy számos költők úgy születtek egyazon mód velem. Még Shakespeare is nyilván hasonló technikával, ha Petőfi meglátása szerint, az égi villámból is lett. Nincs mód arra, hogy más legyek a maga kedvéért, mint aki vagyok, sajnos, akárhogy is akarnám. De leszűrve a dolgokat, s jól meggondolva mindent, éppen az a gyönyörű bennem, hogy az vagyok csak, aki vagyok, myself alone, ilyen szárnyszegetten s a végsőkig nyomorultan.

Már csak az lássa, hogy mindenre emlékezni akarok, szomorúan bizonyítja, amit mind el lehet felejteni. Azt sem tudom, hol álljak meg, micsoda időpontban s micsoda határkőnél, hogy már csak egy zárt raktárnak lássak mindent mögöttem. A múltból nem lehet semmit visszavenni, mert minden megmaradt belőle, csak éppen hogy a por lepte el s ezt bölcs dolog meghagyni rajta. Már semmit sem bánnék, csak azt tudhatnám, miért vagyok így elepedve, mondja?

Szalkán, a wagneri csűr fölött, röpültek a fecskék és látni lehetett, amint minden nagy ívükre az égben, mind körforgásuk után szinte tervszerűen sápad a fény és az alkonyatba omlik. Egy kis béresgyerek játszott a porban, olyan világokon túl, a porban! Öt vastag liba ment, a vékonyabb gúnárral, aggódó modorban a kút irányában s olyan lábfájósan is sárga hártyáikon, hogy kínos volt nézni. A kandúr és családja, szép prémes nősténymacskák, a farkukat rezegtették mindenféle felkiáltójelekben a tornácon, a konyha előtt és jelezték szfinx-bölcsességüket, amellyel várni tudnak türelmesen, jobb percekre az életben. A góréban, a lécek közé szorulva, a sok tengeri csillogott, tömött masszájuk topáz és karneol fénylésével egy halálos alkonyatban, ahol a nap egy pipacs volt egy violaszín mezőben, az égen. Négy tehén bejött a kapun és ment, ősösztönök tájékozottságával az istálló felé, oly kimondhatatlanul szerényen, mint az elvarázsolt filantrópok. Csak a középső állott meg, tarkabarkásan és féloldalt fordulva, s kinyújtotta a nyakát, a nyálas szája kettéválásával bariton-tremollok fölött, melyek a borjának szóltak. Aztán ment tovább, kacérság nélkül, sűrű zuhantásokkal mögötte. A kis sárga kocsi is befordult az udvarra jó nagybátyámmal, aki hazajött a mezőről és jó öcsémmel, aki sugárzón a bakon, a kocsis mellett, elbűvölten tartotta az ostort, mint egy zászló rúdját valami örök boldogságnak, mind a két kezében. Már rég este volt az udvarban, és még mindig ott ült a bakon elbűvölve, s csak hajtott képzeletben, a csillagok alatt, rég kifogott lovakat!

Az öcsémet jobb is szerették Szalkán, mint engem. Mélyebb gyökere is volt ebben a nyírségi földben, mint nekem, aki csöndben bámultam és hallgattam mindent, névtelen merengésekbe zárva, míg ő mohón kérdezgetett, sokat beszélt s úgy kacagott, mintha fütyült volna. Zajos vidámsága és főleg lóimádata, közelebb hozta e jó népek szívéhez és harsány aggódásban egy-egy hasfájós csikóért, örömmel fedezték fel a maguk agrár gondjaikat. Az első lakkcsizmát is ő kapta Szalkán, mint aki ezt kettőnk közül inkább megérdemelte. Mindenki neki magyarázott, neki mutatták az új kocsikenőcsöt, ami Debrecenből jött. Vasárnap, amikor kimentünk Szalkayékhoz a malomba, turbulens érdeklődése két kis póniló és a patkányirtó kutyafalka iránt az egész házat s udvart betöltötte. Én csöndben ültem és uzsonnáztam egy olyan asztal mellett, amelyhez bibliai Ábrahám is leülhetett volna az összes pátriárkákkal, ha elnézi vala a tejest, a húsos mellett. A falusi uzsonnák rakomány stílusában, szinte megroskadt az asztal a kerti szoba félhomályában, a rózsaszínű abrosszal. Egész medencékben állott a tej, olyan merőkanállal fehér tavában, mint egy ezüstbuzogány. Egész kannákban a kávé, illatos füstölgéssel, fagyos köcsögök és agyagkorsók mellett, melyeket mint a dér lepett el kívül, tejföl- s tejszín-tartalmuk hamvas harmatozása, az edény pórusain át. Libamájak, vadhúsok, sonkák és pecsenyék, színen porcelánokban sorakoztak édenkerti gyümölcs-halmazatok mellett, s az egész fölött, kimagasodva, egy tüneményes habostorta szögelte ki toronyba nyúló gótikáját a függőlámpa irányában.

Sápadtan ültem itt, dús vörös hajammal szépen lefésülve a homlokomra s azzal a meghatott elcsodálkozással, amelyben a gyermek ajka hangtalan megnyílik s úgy marad. S szemben velem, a háziasszony kislánya, a homlokára fésült hajával, szakasztott úgy ült mint én, s szájtátva nézte az én nyitott szájamat. Spontán gyermek-tekintete, két fekete szeméből, olyan mereven sugárzott rám a kávéscsészéje fölött, hogy azt hittem a haboskávémat irigyli tőlem drága gyermek! De úgy nézett, úgy nézett, azzal a szigorú tekintettel, amit bizonyos kisleányok kitűnően tudnak.

- Margit!

Ez a kislány mamája volt, aki szólott, kedves, drága, felejthetetlen úri asszony. És intett is, hogy legyen vége.

De ennek a kisleánynak, úgy látszik, nem lehetett inteni. Csak követte a maga gondolatát, a maga érzését, ahogy akarta. Rejtélyes tekintetével csak rámtapadt, csak nézett. Semmi ezen a nagy világon s az asztal körül nem inthette le, hogy ne nézzen. S ez így volt minden vasárnap, mikor kimentünk a malomba, s hétköznapokon is így volt, hogy tündöklőn és szigorúan csak nézett. S egy miniszter felesége lett azzal a két fekete szemével, amellyel mindig csak engem nézett.

-

No de mit még e távoli világból, hogy olyan nagyon kívánja angyalom! A sok lom között a tornácon, hímzőrámák és pamutkötegek között, egy kis kézikosárban, egy kis gyűrött könyvet találtam, feslett oldalakkal s ez a Brohl Samu és társa volt! Nem voltam soha, megvallom, olyan könyvolvasó mohó, vagy mohó könyvolvasó, mint sok intelligens gyermek. Valahogy inkább az az érzésem volt, hogy előbb megírni próbáljam, amit aztán elolvassak s azóta is így tettem ezt, amint azt tudja, sűrűn életemben.

De most itt volt ez a könyv, árván és jelképesen a falusi tornácon, s azt a példátlan részvétet szuggerálta maga iránt, mint általában minden könyv, ha így kiolvasva hever, gyűrött lapjaival, illemtelen helyeken. Holott csak egy ponyvaregény volt, ha azt értjük ponyvaregény alatt, ami minden olvasmány között a legnagyobb hatással van az emberre s úgy felizgatja érdekfeszítő fordulataival, hogy nem tudja letenni. Nem is igen tudom, ki olvashatta e Brohl Samu-t, ilyen megviseltre e régi házban, földmíves erkölcsökkel s babvirágos tornáccal, s ahol az effajta nyomtatványokat inkább csak egy szögön lehetett találni, oldalaikra bontva, egy magányos fakunyhóban az udvaron.

Én elvonultam a könyvvel az eperfa alá s a lombok alatt, melyeket átszűrt a fény, dús hajzatú fejem, titánvörösen, a fa törzsének dőlt, micsoda hipostáziában! ha szabad ezt mondanom. Csakugyan úgy volt, mintha a természettel, a szentekkel, isteni megismerésekkel, testben s lélekben egyesültem volna! A Brohl Samu és társa, no mondja csak! Soha el nem felejtem, nem a könyvet, de azt a boldogságomat, ami az elnyűtt lapokból szállott a lelkemre s szinte beteggé bűvölt, contento di tutto cio, beteggé az eperfa alatt! Azóta, kevésbé dús fejjel, de talán érettebb koponyával, ha merem mondani, a Balsac Ursule Mirouetjét olvastam, hasonló feszültségekkel. Biztosan jobb regény ez, mint a Cherbuliez műve, ha hatásban épp olyan izgató s kegyetlen. Én mind tudom azt, higgye el aranymadár, amit Balsacról, de sőt Shakespeareről lehet tudni, a művészi finomság és érték szempontjából. Sőt még ennél is többet, aranybárány! De az emberek talán kevésbé volnának igazságtalanok az úgynevezett ponyvák irányában, ha bizonyos bírálati hagyomány már a priori meg nem bélyegezné e könyveket, s ha azt is tudnák az emberek, hogy viszont számos remekmű csak úgy őrzi presztízsét, hogy ehhez bíráló nem mert hozzányúlni. De semmi sem hasonlít annyira az élethez, mint egy jó silány ponyvaregény, éppen amiért olyan silány. Tízéves fejemmel egy eperfa alatt, s egy fércmű minden hatásával a szívemben, minek nevezzem ezt? Az élet egész jelképe ez Annie, aranymadár! aranybálvány! ha van érzéke az ilyen meglátások iránt.

De egy gyönyörű szobalány, aki Váradról jött úriházból, egészen szőkén vasalt a fényben, a tornácon. Fehér köténye volt, ami még szőkébbé bűvölte s olyan fehér keze a vasalón s a napvilágban, hogy tündökölt az ujjak fonatával s a körmökkel a végükben.

- Mit olvas ifiúr? - kérdezte derűsen s olyan csengő hangon a tornácról, hogy úgy rezgett meg egyenest, szinte a dobhártyámon.

Nem feleltem, fel se néztem, csak olvastam s a leány vasalt mind szőkébbé válva a déli harangkongásban.

- Mit olvas ifiúr? - kérdezte megint, egy kis szünet múltán, azzal a még csengőbb hangsúlyozással, amit csak a nők tudnak, ha megismétlik a dolgokat.

Aztán pontosan annyi szünet után, mint a két kérdése közt, odajött hozzám, az eperfa lombjába, amint elkészült a vasalással.

- Mit olvas? Azt kérdem! - mondotta, az orrával az arcomban.

Mert nem is a könyvet nézte. De a két kék szeme benne volt a szememben, amint felpillantottam.

- Hagyjon, - feleltem ostobán.

- Hagyom, - felelte, a vállát vonogatva s ment.

Angyalom, lássa, ilyen szőkéket hagytam menni, azóta is nem egyszer életemben, egy rossz könyvért, amit épp olvastam. Hogy hívjam vissza ezt a leányt, mondja? Ittasan végtelen szerelmektől, hányszor csináltam hasonló hibát! Hányszor ugrottam volna egyetlenegy nagy ívben, egyetlenegy szökkenéssel azon a hasadékon át, mely áthidalhatatlanul rémíti el az embert, hogy Istenné ne lehessen! Már az is sok és finom dolog, ha megérzi a vágyát, ami olthatatlan s a láncot, ami leköti múlhatatlan bárgyúságához.

E bús órában semmi sem az többé, ami hajdan volt Szalkán. Az út sem úgy vezet már homoksivatagban, sárga kocsin négy kis lóval Csanálos felől, de egyszerűen Nyíregyházáról, egy kis vasúton, ami pöfög. A régi háznak zsindelyteteje van, a malomban is más őröl, s a temetőben több a sírkő, feltűnően több, mindenfelé a füzek alatt. Vasárnap, igaz, még mennek párosával, szép református leányok a templomba, még látni a tiszteletest is az utcán, a gömbakácok alatt, ahol a zsidók is köszöntik, de a zsidók már nem a régiek. Holott szombat napján, összegyűlnek, vagy kétszáz darab a templomban, s mint az árnyak hatnak, sápadt gyertyák alatt, rimánkodó hajlongásukban, kendőikbe csavarva. Már csak egy vallási szekta ez, úgy hatnak, letöredezve a hajdani egészből apró darabokra, emberszilánkokra, bús jajveszékeléssel régi dicsőségük s ama régi Istenük után, aki túlélte őket s olyan magasra szállott, felfeszítve egy keresztfán.

- Mit olvas ifiúr?

Soha nem hangzik ez többet, holott még itt van az eperfa-lombja, a régi fa, a régi tornác, csak éppen a régi hangnak nincs visszhangja többet. Mit olvas ifiúr? Óh persze! Ha ezt így lehetne! Csak bevonultam a szobába, elázva a szívemben, a kétablakos nagy szobába, mikor ott voltam utoljára Szalkán. S megírtam A rajongó Bolzay lány-t, a kétablakos nagy szobában, mit is tehettem volna mást? De miközben írtam, kínokban elborulva, földerülve, a hőseim bőrében kacagva, sírva, alakítva s finomítva, egyszerre csak ott álltak az utcán, sorfalat mind a népek s bámultak szájtátva, az ablakon át. Már akkor híre is terjedt a ritka látványosságnak s mind többen jöttek, mint egy nyilvános szüléshez, amelyet sose láttak. Nem is úgy sikerült isteni Kamilla, a karrierje szempontjából, ahogy megérdemelte volna és sok bajom is volt vele, szegény, drága, fájdalmas gyermekem! Holott aki érti! maga tudja Annie. Aki érti a könyveket, amit magányos lelkek sírnak, s amit nem lát soha senki! Aki érti a költőt, mint egy Kállay Miklós! Rájöttem arra, hogy bizonyos ritka szépségeket csak a legfinomabb keresztények értenek. Akik nincsenek lehatárolva empirikus sivárságokhoz, akiknek nincs törvényen kívül semmi, mert törvényük sincs a szépség előtt, akik egyszóval maguk is költők, hogy emberek lehessenek.

Óh nincsenek sokan, de maga köztük van Annie, ha ettől nem is vagyok boldogabb. De azért csak legyen köztük, mert az mindig jó, ha egy nő is van az ember hívei között, sohasem lehet tudni! Az a Bolzay leány a szívemben van s ott is marad, mert velem él s csak éppen, hogy nem hal meg vele. Sokáig nehezteltem az egész világra miatta s még abban a "Hahothy bolond kisasszony"-ban is rácéloztam, akit a Hermelin-ben Pálfi Tiborra oktrojáltam, ha éppen tudni akarja. Mert gyakran jelentem meg ez írótársam személyében, hogy úgy mondjam, inkognitó! Hasonlóképpen megjelentem Mándy Kázmérban, Toronyi Elemérben, Tardy Pálban, mint Balzac Savarusban és Nathanban, hogy ezt se felejtse el, ha majdan nem leszek.

Majdan? Rögtön angyalom, rögtön végem lesz, attól félek, amint e reggelben most, ködfátyolokban, távoli képe felmerül előttem. Most van az a perc, gondolom, mikor ébred s megmozdul az ágyában, lágy paplanok alatt, a selyempizsamájában, mint egy richmondi herceg, aki nővé vált volna egy éjszaka alatt. A szőke feje egy külön reggel a reggelben, az első női fej, úgy tűnik, egy egészen új emberi fajban, ami ébred. A szempillája alighogy elkészült egy isteni műhelyben, olyan kevés derengésű, mert olyan áttetsző a kék szeme fölött. De most már kibújt az ágyból s hosszú lábszárát kinyújtja, egyszerre mind a kettőt, két prémszegélyű papucs irányában. No isten vele, épp ideje!

(folyt. köv.)

 

[*] Des Bohemiens et de leur Musique en Hongrie, par F. Liszt. Les Israelites c. fejezet XII.