Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 7. szám · / · André Gide: Pásztorének

André Gide: Pásztorének
(La symphonie pastorale)
II. füzet

Félbe kellett szakítanom ezeket a följegyzéseket.

A hó végre elolvadt, s mihelyt az utak járhatókká váltak, jó néhány oly kötelezettségnek kellett megint utánanéznem, amelyeket mindeddig a falu körülzárása miatt halogatni voltam kénytelen. Tegnap találtam csak végre néhány percnyi pihenőt.

Múlt éjszaka elolvastam mindazt, amit itt eddig följegyeztem...

Ma, mikor nevén merem szólítani szívem e soká titkolt érzelmét, alig tudom megérteni, mint tévedhettem eddig annyira; mint tarthattam oly rejtélynek Amélie pár olyan szavát, amiket még itten is feljegyeztem; s mint kétkedhettem szerelmemben, Gertrude naiv vallomása után. Azért, mert amikor egyrészt nem egyezhettem bele abba, hogy a házasságon kívül másutt is megengedtessék a szerelem, ugyanakkor nem tűrhettem, hogy abban az érzelemben, amely oly szenvedéllyel terel Gertrude felé, bárminemű tilosat is lássak.

Vallomásának naivsága, őszintesége altatott el. Azt mondtam magamban: még gyermek. Az igazi szerelem zavarral, pirulással járna. Magammal viszont elhitettem, hogy csakis úgy szeretem, mint egy nyomorék gyermeket. Úgy gondoztam, mint egy beteget, - s természetes hajlamomat holmi erkölcsi feladatnak, kötelességnek tartottam. Igen, akkor este is, amikor úgy beszélt velem, amint e füzetben feljegyeztem, oly könnyűnek és oly vígnak éreztem a lelkemet, hogy még ott is megtévedtem s akkor is, hogy leírtam mindezt. És mivel e szerelmet megrovandónak tarthattam volna, s amit megrovandónak tartok, az a lelket lealacsonyítja, nem érezvén a lelkemen semmi terhet, nem is hittem hát e szerelemben.

Mind e beszélgetéseket nemcsak hogy úgy mondtam el, ahogyan valóban megtörténtek, hanem úgy is írtam le őket, ugyanabban a lélekállapotban; igazában csak ma éjjel értettem meg mindent, az olvasáskor...

Mindjárt Jacques távozása után - akivel az indulásnál beszélni hagytam Gertrude-öt, s aki csak a szünidő utolsó napjaira jött haza, úgy téve, mintha kerülné a lányt, vagy mintha csak előttem szólna hozzá, - az életünk megint csak nyugodt mederbe terelődött. Gertrude, amint megállapodtunk, Louise kisasszonynál lakott, ahol mindennap meglátogattam. De mivel féltem még a szerelemtől, kerültem vele szántszándékkal minden nyugtalanító társalgást. Lelkipásztorként szóltam hozzá, leginkább Louise jelenlétében, s főképp vallási oktatásával s első áldozásával foglalkoztam, amit el is végzett Húsvétkor.

Húsvét napján magam is megáldoztam.

Két héttel ezelőtt történt. Csodálkozva vettem észre, hogy Jacques, aki hazajött egy hétre, nem kísért fel az Úr asztalához. S fájdalommal kell mondanom, hogy először, házasságunk óta, de Amélie se járult az úrvacsorához. Úgy látszott, hogy összebeszéltek, s árnyat akartak vetni örömömre, különben nem maradtak volna távol erről az ünnepélyes egybejövetelről. Akkor is még csak örültem, hogy Gertrude ezt nem láthatja s így egyedül hordhatom ennek az árnynak a terhét. Sokkal jobban ismerem feleségem kedélyét, hogy ne tudtam volna mindjárt, mennyi titkos szemrehányást rejthet ez a magatartása. Sohase korholna nyíltan, - viszont ragaszkodik ahhoz, hogy a helytelenítését bizonyos elszigeteltséggel jelezze.

Mélyen bántott, hogy egy ily sérelem - amit nem is akarok komolyan tekintetbe venni - így elvonta Amélie lelkét minden magasabb érdekétől. S hazatérve, imádkoztam érte, szívem egész őszinteségével.

Ami Jacques-ot illeti, az ő távolmaradását egészen más okok magyarázzák; s egy beszélgetés, pár nap múlva, mindenről felvilágosított.

Május 3.

Gertrude vallási oktatása csakhamar arra indított, hogy új szemmel olvassam az egész Evangéliumot. Egyre világosabban látom, hogy a mi keresztyén hitünknek akárhány fontos fogalma nem a krisztusi igékben, hanem Szent Pál magyarázatában gyökerezik.

Éppen ez volt a témája annak a nagy vitának is, amit Jacques-kal folytattam. A szíve, mivel kissé száraz, nem nyújt elég táplálékot az értelmének; így lassanként dogmatikussá s hagyományhoz ragaszkodóvá válik. Azt veti a szememre, hogy a keresztyén doktrínából kiválasztom "ami nekem tetszik". Azonban én nem Krisztusnak ezt vagy azt az igéjét választom. Hanem Krisztus és Szent Pál közül egyszerűen Krisztust választom. Jacques viszont, aki nem meri szembehelyezni a kettőt, nem is hajlandó megérezni közöttük az ihlet-különbséget, s tiltakozik, ha azt mondom, hogy emiatt egy ember beszél, míg amott Istent magát hallom. Mennél többet okoskodik, annál jobban meggyőz arról: hogy egy cseppet sem fogékony Krisztus legkisebb szavának isteni hangsúlya iránt.

Keresek az Evangéliumban, keresek, de hiába, tilalmat, törvényt, fenyegetést... Mindez Szent Páltól való. S éppen az feszélyezi Jacques-ot, hogy mindebből mit sem talál a krisztusi igékben. Az övével rokonlelkek elveszettnek tartják magukat, mihelyt nincs mellettük korlát, védőkaró, támaszték. Amellett a szabadságot, amelyről ők lemondanak, másnál se nézhetik jó szemmel, s kényszerképpen óhajtják kicsikarni maguknak mindazt, amit szeretetből is megkapnának.

- De apám, mondta, én is csak a lélek boldogságát kérem.

- Nem fiam; te az engedelmességet kéred.

- A boldogság az engedelmességben rejlik.

Neki hagyom az utolsó szót, mert nem szeretek okvetetlenkedni, de tudom, hogy nagyon is veszélyeztetnénk a boldogságot, hogyha abban keresnénk, ami csak a következménye lehet, - s bár az az eszme is igaz, hogy a szerető lélek örvend az önkéntes engedelmességnek, a boldogságtól mi sem űzhet messzebb, mint épp a szertelen engedelmesség.

Jacques egyébként igen jól érvel és ha fenn nem akadnék azon, hogy fiatal létére merev elméletekhez ragaszkodik, bizonyára csodálnám mind érvei minőségét, mind pedig szívós logikáját. Nem egy ízben olyasmit érzek, hogy fiatalabb vagyok nála; fiatalabb ma, mint tegnap, s magamban ezt az igét ismétlem: "Bizony mondom, ha meg nem tértek s olyanok nem lesztek, mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába."

Elárulom-e vajon Krisztust, gyöngítem és gyalázom-e az Evangéliumot, hogyha módszert látok benne az üdvösséges élet elnyerésére? Az örömérzés, amelyet csak gátol szívünknek keménysége és a kétség, a keresztyén léleknek kötelező állapota. Örömre, többé-kevésbé, minden élő lélek képes. Minden élő léleknek örömre kell törekednie. Gertrude egyetlen mosolyából többet tanulok e téren, mint amennyit ő tanulhat az én vallási leckéimből.

S felragyogott előttem Krisztusnak ez az igéje: "Hogyha vakok volnátok, bizony nem volna bűnötök". Bűn az, ami lehomályosítja a lelket, ami meggátolja örömét. Gertrude teljes boldogsága, amely egész lényéből árad, éppen onnan származik, hogy nem tudja, mi a bűn. Csak szeretet, csak fény lakozik benne.

Vigyázó kezébe tettem sorra a négy Evangéliumot, a Zsoltárokat, a Jelenések Könyvét s János három levelét, ahol ezt is olvashatja: "hogy az isten világosság és nincs ő benne semmi sötétség", - amint János evangéliumában a Megváltó igéjét is hallhatta már: "Én vagyok a világ világossága: aki engemet követ, nem járhat a sötétségben." Azonban Szent Pál leveleit nem akarom odaadni neki, mert hogyha vak létére nem tudhatja mi a bűn, akkor minek nyugtalanítsa ilyesminek az olvasása: "A parancsolat eljövetelével felelevenednék a bűn" (Róm. VII. 9.), s az azt követő fejtegetés, bármilyen ragyogó is máskülönben.

Május 8.

Tegnap, Chaux de Fondból jövet, Martins doktor volt itt nálunk. Ophtalmoskopot is hozott s megnézte, hosszan, Gertrude szemét. Mondta, hogy beszélt Gertrude-ről Roux doktorral, a híres szakemberrel, akinek be is kell számolnia minden megfigyeléséről. Mindkét doktor azt hiszi, hogy Gertrude-öt meg lehet operálni. Egyelőre azonban, amíg nincs nagyobb bizonyosság, megegyeztünk, hogy nem szólunk neki róla. Martins megint idejön, mihelyt tanácskozott Roux-val. Mi haszna volna Gertrude-ben olyan reményt kelteni, amelyet tán hamarosan megint el kéne oltanunk? - Egyébként, így nem boldog-e?

Május 10.

Jacques és Gertrude húsvétkor viszontlátták egymást énelőttem - azaz Jacques látta Gertrude-öt, s beszélt vele, csupa jelentéktelen apróságról. Sokkal nyugodtabbnak látszott, mintsem gondolhattam volna és most megint azt kell hinnem, hogy szerelme, ha csakugyan olyan égő, nem is szűnt meg volna oly könnyen, bárha tavaly az útja előtt Gertrude is kijelentette neki, hogy ennek a szerelemnek reménytelennek kell maradnia. Azt is megállapítottam, hogy magázza Gertrude-öt, ami mindenképp helyesebb; erre ugyan én nem kértem, de örülök, hogy magától megértette. Annyi biztos, hogy sok jó van Jacques-ban.

Mindamellett az a gyanúm, hogy ezt a nagy engedékenységet sok harc és lázadás előzte meg. Viszont az a bosszantó, hogy ezt a kényszert, amit a szívén tett, egyedül, önmagában is jónak tartja; szeretné, ha mindenki így tenne; éreztem ezt akkor is, amikor vitatkozott velem, s amiről nemrég adtam számot. Nem mondta-e La Rochefoucauld, hogy az ész sokszor a szív bolondja? Jacques-nak persze nem mertem erről szólni, hiszen mert ismerem a kedélyét, s mivel tudom, hogy a vita csak még konokabbá tenné; de este, hogy találtam, s történetesen Szent Pálban (saját fegyverével kell vernem) valami neki való feleletet, bementem a szobájába, s egy papírlapra ezt írtam fel: "Aki nem eszik, ne kárhoztassa azt, aki eszik; mert Isten befogadta őt." (Róm. XIV. 3).

A folytatást éppoly joggal lemásolhattam volna neki: "Tudom és meg vagyok győződve az Úr Jézusban, hogy semmisem tisztátalan önmagában: hanem bármi annak tisztátalan, aki tisztátalannak tartja" - de nem mertem, mert attól féltem, hogy Jacques ezt az én elmémben netán még Gertrude-re vonatkoztatná, valami olyan sértő módon, aminek még súrolni se szabad a képzeletét. Igaz, hogy itt táplálékról van szó; de hány más hely van a Szentírásban, kettős sőt hármas értelemmel? (Ha a te szemed..." A kenyerek megsokszorozása; a kánai menyegzőn való csodatétel és a többi...) Nem szeretnék okvetetlenkedni; de ennek az idézett versnek mély és tág a jelentése: a korlátozást ne a törvény, hanem a szeretet diktálja s Szent Pál, mindjárt utána, így kiált fel: "De ha a te atyádfia az ételért megszomorodik, akkor te nem szeretet szerint cselekszel." A Gonosz a szeretet híján tör ránk. Uram! vess ki a szívemből mindent, ami nem a szereteté... Mert nem tettem helyesen, hogy így kihívtam Jacques-ot: másnap ugyanazt a lapot ott találtam az asztalomon: a lap másik oldalára Jacques egy másik verset írt fel, ugyanabból a fejezetből: "Ne veszítsd el ezt a te ételeddel, akiért Krisztus meghalt." (Róm. XIV. 15.)

Elolvasom még egyszer ezt az egész fejezetet. Minden egyes verséből végtelen viták születtek. És most Gertrude fényes egét ezzel a sok kétséggel tépjem, ezekkel a felhőkkel népesítsem? - Nem vagyok-e közelebb az igazi Krisztushoz s nem tartom-e ottan őt is, hogyha arra tanítom, s azt a hitet táplálom benne, hogy csak egy bűn van e földön: ha mások boldogságát bántjuk vagy ha a magunkét veszélyeztetjük?

Fájdalom, bizonyos lelkek egyenesen ellenállnak a boldogságnak: ügyetlenek, vagy képtelenek rá... Amélie-re gondolok, szegényre. Mindig hívom, bátorítom, szinte erővel kényszerítem. Igen, mindenkit fölemelnék, egészen az Úr színéig. De Amélie kitér előlem, becsukódik, mint némely virág, amiket nem fakaszt ki semmi nap. Amit csak lát, bántja és nyugtalanítja.

- Mit tegyek hát - felelte a minap -, hogyha már nem születtem vaknak.

Óh, mily bántó ez a gúny, s milyen erősnek is kell lennem, hogy nyugodtan tűrhessem! Pedig azt hiszem megérthetné, hogy ez a Gertrude-re tett célzás énnékem különösen fájdalmas. Egyébként érezteti velem, hogy Gertrude-öt főképpen végtelen szelídségéért csodálom: sose hallottam még tőle a legkisebb gáncsot is mások ellen. Igaz, tőlem se hall olyat, ami esetleg bánthatná.

S valamint a boldog lélek, szeretete sugárzása révén, boldogságot teremt maga körül, éppúgy Amélie közelében minden bússá és sötétté válik. Amiel azt írná róla, hogy fekete sugarakat szór a lelke. Amikor egy küzdelmes nap végén a betegek, szegények s szenvedők látogatása után hazatérek késő este, olykor egészen összetörve a szívemben valami követelő szomjúsággal békére, szeretetre, melegségre, legtöbbször csak panaszokat, vádakat s veszekedéseket hallok itthon, amiknél a hideget, a szelet és az esőt is jobb szeretem. Tudom, a vén Rosalie csak a maga eszére hallgat; dehát ő se hibás mindig, s Amélie se csalhatatlan, főképp ha azt kívánja, hogy a másik engedjen. Tudom, hogy Charlotte és Gaspard szörnyen szeretik a lármát, de nem respektálnák-e jobban édesanyjuk akaratát, ha Amélie halkabban és ritkábban korholná őket? Az a sok szidás, intés, feddés minden élét elveszti, akár a tengerparti kavicsok; és mindez a gyerekeket korántsem zavarja úgy, mint engem. Tudom, hogy a kis Claude most fogzik (legalább ezt mondja az anyja, valahányszor bőgni kezd), dehát hogy is ne bőgne annyit, mikor Amélie vagy Sarah azonnal hozzáfutnak, hogy ringassák? Biztos vagyok, hogy csendesebb volna, ha néhányszor magára hagynák, hadd bőgje ki minden dühét, amikor nem vagyok itthon. De tudom, hogy épp olyankor buzgólkodnak legjobban.

Sarah hasonlít Amélie-hez, s ezért már intézetbe akartam adni. De fájdalom, nem ahhoz az Amélie-hez hasonlít, akivel Sarah korában, mint jegyesemmel találkoztam, hanem amilyen azóta lett, a földi gondok súlya alatt, sőt már majdnem azt mondtam, a gondok tenyésztése révén (mert bizonyos, hogy Amélie tenyészti a gondokat). Azt a szépmosolyú angyalt, akit egyszer szívem minden dobbanásával szerettem, akit egész életemre magamhoz kívántam kötni, s aki mintegy megelőzött s vezetett a fény felé, ma már bizony csak nehezen tudom benne felismerni - vagy hogy akkor a szerelem engem is elnémított volna?... Mert lányomban, Sarah-ban, csakis földhözragadtságot látok; édesanyja példájára csupa kicsinyességgel vesződik; még az arcvonásai is mogorvák és merevek, mert nincs semmi belső lángjuk, amitől átszellemülnének. A verseket nem szereti, de még az olvasmányon sem kap; sose hallok olyan társalgást közte és az anyja között, amiben részt szeretnék venni én is, s ezt az elszigeteltséget olyankor érzem legfájóbban, amikor otthagyva őket a szobámba vonulok, amint ezt újabb időben mindegyre gyakrabban teszem.

Még egy másik szokásom az ősz óta, s a korai esték miatt, hogy amikor csak engedi mindennapi körutam, vagyis ha korán érek haza, Louise de la M.-hez megyek, egy-egy csésze teára. Még nem mondtam, hogy november óta Louise kisasszony Gertrude mellett három kis vak leányt nevel, akiket Martins bízott a gondjaira; ezeket Gertrude tanítgatja az olvasásra s apró kis munkákra is, amiben mind a három kislány eléggé ügyesnek mutatkozik.

Mily pihenés, mily vigasz nekem valahányszor csak benézek, e Csűr meleg levegője, - és mennyire hiányzik, ha pár napig távol kell maradnom tőle. Louise, magától értetődik, kényelmes otthont nyújt mind a négynek anélkül, hogy vesződnie vagy pláne nélkülöznie kéne; három hű cseléd segíti s minden kis fáradságtól megkíméli. De talán senki sem méltóbb vagyonára és szabad idejére. Louise igen régóta fáradozik a szegényekért; mélységesen vallásos lélek, aki alig lebeg e földön és csak a szeretetért él; ezüstös haja ellenére, amit csipke főkötő takar, semmi sem gyermekesebb a mosolyánál; semmi se harmonikusabb egy-egy mozdulatánál; és végül mi se zengőbb a hangjánál. Gertrude máris eltanulta a modorát, beszédmódját és nemcsak a szavainak, hanem gondolatainak, egész lényének zenéjét, - s gyakran tréfálkozom is ezen a hasonlatosságon, amit azonban egyikük sem hajlandó a másikán észrevenni. Mily jólesik elnéznem őket, ha velük maradhatok kissé, amint egymás mellett ülnek és Gertrude a homlokát barátnője vállára hajtva vagy pedig az egyik kezét az övébe helyezve, gyönyörködve hallgatja Hugo vagy Lamartine verseit, amelyeket felolvasok neki; mily jólesik figyelnem az ő tiszta lelkükben ennek a költészetnek a visszfényét! Még a növendéklányok is figyelmesen hallgatnak. A béke és szeretet eme csöndes otthonában meglepően kifejlődik s rohamosan halad mind a három. Mosolyogtam eleinte, mikor Louise azt mondta, hogy táncra is tanítja őket, egészségi okból s amellett meg élvezetből; de ma már szívből gyönyörködöm mozdulataik ritmusában, aminek báját, fájdalom, jómaguk nem tudják értékelni. Azonban Louise azt állítja, hogy jóllehet nem látszik, izmaikon át fogják fel mozgásuk harmóniáját. Gertrude is részt vesz e táncban, épp annyi jókedvvel, mint bájjal, s amellett kitűnően mulat. Máskor meg a jó Louise vegyül a kicsinyek játékába, míg Gertrude odaül a zongorához. A zenében bámulatos haladást tett; ma már minden vasárnap ő orgonál a kápolnában és az egyes zsoltárok közt apró praeludiumokat rögtönöz.

Minden vasárnap itt ebédel nálunk; a gyermekek szívesen látják, bár egyéni hajlamaik mindjobban különböznek az övéitől. Azután az egész család hazakíséri Gertrude-öt, s ott marad uzsonnázni a Csűrben. Nagy öröm ez a gyermekeknek, akiket Louise szívesen ront és versenyt töm édességgel. Amélie, aki az előzékenységet mindig igen nagy becsben tartja, végre szintén felderül s szinte fiatalnak látszik. Azt hiszem, hogy ezentúl már nehezen mondana le e pihenésről, élete unalmas menetén.

Május 18.

Most, hogy a szép napok visszatértek, megint ki-kijárhatok Gertrude-del, ami rég nem történt velem (mivel még a minap is újra kezdett esni a hó, s az utak egészen mostanáig rettentő állapotban voltak), valamint az se, hogy ezúttal megint kettesben lehettünk.

Gyorsan jártunk; a hűs levegő pirosra festette az arcát s összevissza kuszálta könnyű szőke fürtjeit. Egy tőzegföld közelében néhány virágos kákát kötöttem, amelyeknek a szárait a sapkája alá dugtam s rájuk csavartan a haját, hogy szépen megmaradjanak.

Nem is szóltunk még egymáshoz, olyannyira csodálkoztunk, hogy megint csak magunkban voltunk, - mikor Gertrude, rám emelve világtalan tekintetét, hirtelen ezt kérdezte tőlem:

- Mit gondol, Jacques szeret-e még engem?

- Most már belenyugodott, hogy végképpen lemondott rólad, válaszoltam azonnal.

- De mit gondol, tudja-e hogy maga is szeret engem?

Múlt nyári beszélgetésünk óta, amelyről már régebben szóltam, több mint hat hónap telt el anélkül, hogy (magam is csodálkozom) egy szót is szóltunk volna szerelemről. Mondtam, hogy sose voltunk egyedül, s így volt ez jól... Gertrude-nek e kérdésére oly erősen vert a szívem, hogy kissé lassítani kellett a lépteinket.

- De hisz mindenki tudja Gertrude, hogy szeretlek, kiáltottam. Nem hagyta megtéveszteni magát:

- Nem, nem; a kérdésemre feleljen.

És egy percnyi csönd után, lehajtott fejjel így folytatta:

- Amélie néni is tudja; és én tudom, hogy ezért szomorú.

- Enélkül is szomorú lenne, tiltakoztam bizonytalan hangon. Ezt már a kedélye is megkívánja.

- Óh, mindig csak azon van, hogy valahogy megnyugtasson, feltelte kissé türelmetlenül. De énnekem nem kell megnyugtatás. Tudom, sok olyan dolog van, amiről sose akar nekem szólni, mivel fél, hogy nyugtalanít vagy elszomorít; olyan dolgok, amikről nem tudok még, úgy hogy néha...

A hangja egyre halkabb lett; elhallgatott, mintegy kimerülten. S amikor újra ismételve az utolsó szavakat megkérdeztem:

- Úgy hogy néha?...

- Úgy hogy néha, felelte szomorúan, mintha minden boldogságom, amit magának köszönhetek, csak a tudatlanságomon nyugodna.

- De Gertrude...

- Nem, nem, hadd beszéljek tovább: nem kell ez a boldogság. Értse meg, nem... Nem akarok boldog lenni. Inkább tudni szeretnék. Sok dolog van, biztosan bús dolgok, amiket én nem láthatok, de nincs joga ezeket eltitkolni előttem. Sokat gondolkoztam ezen a hosszú téli hónapokban; félek, lássa, tiszteletes, hogy a világ nem is olyan szép, mint amilyennek mesélte, sőt, hogy nagyon is sok a híja.

- Igaz, hogy az emberek sokszor elcsúfították a földet, érveltem kissé félénken, mert e lázas gondolatok határozottan megijesztettek, s iparkodtam elvonni tőlük, jóllehet nem reméltem, hogy sikerül. Úgy látszott, csak e szavakra vár, mert azonnal felkapta őket, mint egy végső láncszemet, amellyel bezárul a lánc:

- Éppen ezért, kiáltotta; szeretnék biztos lenni abban, hogy nem növelem ezt a rosszat.

Sokáig jártunk ilyen módon, igen sebesen és csöndben. Bármit mondtam volna neki, éreztem, ellenkezik a gondolatával; féltem, hogy oly szavakra ingerlem még, amelyektől mindkettőnk sorsa függhet. És Martins-re gondolva, aki szerint nemsokára talán a látását is visszanyerheti, nagy szorongást éreztem a szívem körül.

Azt akartam kérdezni, - mondta végül - csakhogy nem tudom, hogyan kezdjem...

Bizonyosan összeszedte minden csipet bátorságát, akárcsak én a magamét, hogy nyugodtan hallgathassam. Mit tudhattam előre, micsoda kérdés is gyötri:

- Egy vaknak, ha gyereke lesz, az is vakon születik?

Nem tudom, hogy melyikünknek fájt jobban ez a beszélgetés; de mostan már folytatni kellett:

- Nem, Gertrude, feleltem neki; hacsak különös esetben nem. Sőt, semmi ok sincsen arra, hogy a dolog így történjék.

Roppantul megnyugodtnak látszott. Szerettem volna megkérdezni tőle, miért kell ezt neki tudnia; nem volt hozzá bátorságom, s ügyetlenül így folytattam:

- De Gertrude, a gyermekek csak a házasság után jönnek.

- Ne mondja ezt tiszteletes. Hisz tudom, hogy nem igaz.

- Csak azt mondtam, amit illik teelőtted mondani, tiltakoztam. De hát a természet törvényei lehetővé teszik azt is, amit különben megtiltanak az emberi és isteni törvények.

- Hányszor mondta énnekem, hogy Istennek törvényei egyúttal a szeretet törvényei.

- Ez a szeretet már nem az, amit irgalomnak is hívnak.

- Engem irgalomból szeret?

- Jól tudod Gertrude, hogy nem.

- Akkor meg hát elismeri, hogy ez a mi szerelmünk kibújik az isteni törvények alól?

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Óh, maga is jól tudja, s nem nekem kéne erről szólnom.

Hiába próbáltam csellel élni; a szívem takarodót dobolt menekülő érveimnek. Magamon kívül így kiáltottam:

- Azt hiszed Gertrude... bűnös a szerelmed?

Kijavított:

- A szerelmünk... Csakugyan, ezt kellene róla hinnem.

- S akkor meg?... A hangomban könyörgés-félét vettem észre, míg Gertrude lélegzetvétel nélkül így fejezte be gondolatát:

- De azért nem tehetem, hogy ne szeressem ezután is.

Mindez tegnap történt köztünk. Először haboztam, leírjam-e?... Nem tudom, mint végződött a sétánk. Rohanvást haladtunk haza, mintha menekültünk volna, és a karját szorosan a magaméba öltöttem. Lelkem úgy elvált a testtől, hogy a legkisebb kavics is földre döntött volna mindkettőnket.

Május 19.

Martins ma reggel visszajött. Gertrude operálható, Roux doktor is állítja, s azt akarja, hogy rábízzuk egy időre. Jóllehet nem ellenkezhetem, mégis gyáván haladékot kértem. Kértem Martins-t, engedje meg, hogy vigyázva előkészíthessem... Szívemnek ugrálnia kéne örömében s ehelyett csak a súlyát érzem, valami mondhatatlan aggodalomban. Hogyha arra gondolok, hogy szólnom kell Gertrude-nek, szólnom, hogy tán jóllátó lesz, egyszerre eláll a szívverésem.

Május 19.

Láttam Gertrude-öt, s mégse szóltam neki. A Csűr-ben, épp ma este, senki sem volt a szalonban; fölmentem egyenesen a szobájába. Ketten voltunk.

A karomban tartottam, magamhoz szorítva sokáig. Egyetlen mozdulattal se védekezett, s amikor a homlokát felemelte énfelém, az ajkaink összeforrtak...

Május 21.

Uram, vajon az éjszakát értünk tetted oly méllyé és oly széppé? Vagy énértem? A levegő oly langyos, nyitott ablakomon át beárad a holdvilág s hallgatom az egeknek végeszakadatlan csöndjét. Ó, zavaros imádata ennek a nagy mindenségnek, ahol még a szívem is szótlan rajongássá olvad. Minden imám önkívület. A szeretet határa, ha van, nem Tőled való, Uram, hanem csak az emberektől. Ha az emberek szemében bűnös is a szerelem, ó mondd, hogy a tiédben szent!

Hogyha felülemelkednék a bűnnek az eszméjén... ámde az elviselhetetlen, a Krisztustól nem akarok elszakadni. Nem, nem, mint lehetne bűn, hogy szeretem Gertrude-öt? Ha szívemből kiszakítom, a szívem is beleszakad; akkor meg hát? Ha már nem szeretném is, akkor is szeretnem kéne, szánalomból; ha nem szeretném, elárulnám: szüksége van az én szerelmemre...

Uram, magam sem tudom... Nem tudok mást, mint csak Téged. Vezess engem. Úgy érzem néha, hogy homályba süllyedek és hogy engemet fosztanak meg a látástól, amit neki adnak.

Gertrude tegnap jelentkezett a lausanne-i klinikán, ahonnan húsz nap múlva jön csak vissza. Rettenetes félelemmel várom a visszatérését. Martins hozza majd haza. Gertrude megígértette velem, hogy ebben a három hétben nem keresem vele a találkozást.

Május 12.

Levél Martins-től: sikerült a műtét. Adassék hála az Úrnak!

Május 14.

Az az eszme, hogy most majd engem is lát, engem akit vakon szeretett, - tűrhetetlen módon nyugtalanít. Vajon rám ismer-e majd? Életemben először aggódva kérdezem a tükröket. Mi lesz velem, ha a szeme nem lesz olyan elnéző, sem olyan gyöngéd, mint a szíve? Uram, néha azt kell hinnem, hogy az ő szerelmén át szeretlek csak Téged is.

Május 27.

Oly sok dolgom volt mostanig, hogy ezeket a napokat túlságos türelmetlenség nélkül tölthettem. Áldok minden foglalkozást, ami kiragad önmagamból; de azért csak egész nap és mindenen keresztül, egyre az ő képe üldöz.

Holnap kell hazatérnie. Amélie, aki egész héten kedélye legjobb oldalát mutatta, s mintegy céljául tűzte, hogy felejteti velem a távollévőt, javában készül a gyermekekkel, hogy ünneppel fogadja a hazatérőt.

Május 28.

Gaspard és Charlotte learatták az erdők és a rétek virágait. Rose az este hatalmas tortát sütött, míg Sarah az egészet aranyos papírral díszíti. Ma délre várjuk.

Írok, hogy felejtsem a várást. Most tizenegy óra van. Minden percben felkapom a fejem, s kinézek az országútra, ahol Martins kocsijának kellene már feltűnnie. Tartóztatom magamat, különben már eléjük mennék; tekintettel Amélie-re, jobb, ha együtt fogadjuk. A szívem eléje repdes... óh! itt vannak!

28-ikán, este

Mily iszonyú sötétbe buktam!

Irgalom, Uram irgalom! Lemondok a szerelméről, de ne engedd, hogy meghaljon!

Mennyire igazam volt, mikor féltem! Mit is tett hát? Mit akart tenni? Amélie és Sarah, mondják, elkísérik a Csűr kapujáig, ahol Louise kisasszony várt rá. Vagyis megint ki akart menni... Mi történt?

Próbálok rendet teremteni zűrös gondolataim között. Amit mesélnek, érthetetlen, s tele van ellentmondással. Minden összezavarodik bennem... Louise kisasszony kertésze eszméletlen vitte haza; azt mondja, látta a folyó partján, aztán átment a kerti hídon, majd lehajolt és egyszerre eltűnt; de mivel nem vette mindjárt észre, hogy a vízbe eshetett, nem szaladt elég hamar a közelébe; a kis zsilipnél akadt rá, odavetette az áram. Amikor viszontláttam, kissé később, még mindig eszméletlenül hevert; ha ugyan nem ájult el még egy ízben, mert egy percre magához tért, környezete élesztésére. Martins, aki Istennek hála, nem utazott el azonnal, nem érti ezt a kábulatot s ezt a közönyt, amiben elmerülni látszik; hiába is faggatta; mintha nem is értette volna, vagy mintha megfogadta volna, hogy néma marad. A lélegzete most is igen nehéz, s Martins tüdővérzéstől fél; mustárlisztes borogatást és köpölyöket rendelt neki, s megígérte, hogy eljön holnap is. Az volt a baj, hogy rajtahagyták minden nedves ruháját, mialatt élesztgetni próbálták; a folyóvíz jéghideg. Louise, aki nagynehezen pár szót mégis kicsikart tőle, azt mondja, nefelejcset akart szedni, mivel azon az oldalon tele van velük a folyópart, azonban járatlan lévén a távolságok mérlegelésében, vagy hogy szilárd földnek nézte a lebegő virág-terítőt, egyszerre kicsúszott a talaj a lába alól... Hogyha hinni tudnék neki! s meggyőzhetném magam arról, hogy csak baleset az egész, milyen szörnyű tehertől szabadulhatna a lelkem! Egész ebédidő alatt, pedig olyan vígan telt el, bántott az a furcsa mosoly, amely sose hagyta el az ajkát; valami kényszeredett mosoly, aminőt sose láttam még az arcán, és amit új tekintetével iparkodtam magyarázni; oly mosoly, amely a szeméből csurgott, szinte könny gyanánt az arcára, s amely mellett a többiek vigasságát sértőnek, közönségesnek éreztem.

Nem vett részt az örömünkben; mintha valami titka lenne, amit rám bízott volna, bizton, ha kettesben maradunk. Szinte alig szólt egy szót is; de ez nem lepett meg senkit, mert a többiek közelében minél hangosabb a lárma, annál csendesebb marad.

Uram, könyörgök: hadd szólhassak hozzá. Tudnom kell, hisz különben élhetnék-e még ezentúl?... És mégis, ha életének akart véget vetni, ezért tette-e ezt, mert tudott? Mit tudott? Kedves, mit tanult oly szörnyűt? Mi volt az a halálos baj, amit eltitkoltam eddig, s amit most egyszerre észrevett?

Több mint két órát töltöttem egyedül az ágy fejénél, elnézve a homlokát, halvány arcát, finom szemhéját, összecsukva valami mondhatatlan bánat felett, tengeri fűhöz hasonló és még nedves hajfürtjeit, szétbomolva körülötte a párnán, - és hallgatva, szótlanul szabálytalan és akadó lélegzetét.

Május 29.

Louise hivatott ma reggel, épp amikor a Csűr-be készültem. Majdnem nyugodt éje után Gertrude lerázta kábulatát. Rám mosolygott amikor beléptem a szobájába s intett, hogy üljek az ágyfejéhez. Nem mertem kérdést tenni neki, s úgy látszik, félt a kérdéseimtől, mert azonnal beszélni kezdett, hogy megelőzzön minden áradozást:

- Hogy hívják azt a kék virágot, amit a folyón keresgéltem? Nem szedne-e nekem egy csokrot, biztosan ügyesebb lesz énnálam? Ide tenném, az ágy mellé...

Mesterkélten víg hangja bántott; s bizonnyal meg is érezte ezt, mert mindjárt hozzátette, komolyan:

- Ma reggel nem beszélhetünk; igen-igen fáradt vagyok. Menjen, szedjen nefelejcset, jó lesz? Nemsokára visszajöhet.

S amikor egy óra múlva elhoztam a nefelejcs bokrétát, Louise azzal fogadott, hogy a beteg megint pihen és csak estére fogadhat.

Ma este megint láthattam. Egy csomó vánkos vette körül, s azokra támaszkodott az ágyban ülve. Hajfürtjeit, amelyek most hátra voltak simítva a homlokáról, a reggeli nefelejcsek ékítették.

Bizonyosan láza volt, s igen nyomott kedvűnek látszott. Feléje nyújtott kezemet a maga forró kezébe fogta; állva maradtam az ágya mellett.

- Tiszteletes, vallanom kell: mert ma este félek, hogy meghalok. Hazugságot mondtam ma reggel. Nem virágot akartam szedni... Megbocsáthatja-e nekem ha megvallom, hogy meg akartam magam ölni?

Térdre estem az ágy előtt, gyönge kezét egyre a kezemben tartva de ő kivonta az övét, simogatni kezdte a homlokomat, mialatt az arcomat az ágylepedőbe fúrtam, hogy ne lássa könnyeimet s hogy elfojthassam csukló sírásomat.

- Nagyon rosszul cselekedtem? - kérdezte akkor gyöngéden; s amikor nem válaszoltam:

- Barátom, kedves barátom, miért is ad annyi helyet nekem a szívében meg az életében. Amikor megint hazajöttem, ezt vettem észre legelőször; jobban mondva azt kellett látnom, hogy ez a hely nem az enyém és hogy ezért oly bús a másik. Bűnös vagyok, mivel ezt már előbb is érezhettem volna; vagyis inkább - hisz jól tudom - mert hagytam, hogy tovább szeressen. De mikor láttam szegény arcát, mikor láttam azt a bánatot, nem bírtam el annak gondolatát, hogy én okoztam ezt a bánatot... Nem, ne tegyen magának szemrehányást; hadd távozzak, hadd legyen ő boldog.

A keze már nem simogatott; megragadtam és csókokkal, könnyekkel borítottam. De ő elvonta türelmetlenül, s valami új szorongás kezdte megint nyugtalanítani.

- Nem azt akartam mondani; nem, nem ezt kell mondanom, ismételte; s láttam, verejték üt ki a homlokán. Aztán lecsukta a szemét s így maradt pár percig, talán hogy egyesítse gondolatait, vagy hogy újraélje talán vaksága azelőtti állapotát; s eleinte vontatott és szinte vigasztalan hangon, de lassankint hangosabban, s amint felnyitotta a szemét, mindegyre lázasabb hévvel:

- Amikor látóvá lettem, szemeim szebb világra nyíltak, mint aminőnek álmodtam; igen, sose hittem volna, hogy a nap ily világos, a levegő ily fényes, az ég ily végtelen. De az emberek homlokát nem képzeltem ilyen borúsnak; s amikor a paplakba léptem, tudja-e, mi tűnt fel legelőször?... Óh, hiába, meg kell hogy mondjam: legelőször a hibánkat, a bűnünket vettem észre. Nem, nem, ne is tiltakozzon. Emlékezzék Krisztus szavára: "Ha vakok volnátok, nem volna bűnötök". De most, mostan már látok... Keljen fel szépen, tiszteletes. Üljön le ide, énmellém. Hallgasson meg, ne szakítson félbe. Míg a klinikán feküdtem, olvastam, vagyis felolvastattam a Biblia egynémely olyan részét, amit eddig nem ismertem, amit sose olvasott fel nekem. Emlékszem Szent Pál egy mondatára, amit egyszer egész nap ismételtem: "Én pedig éltem régen a törvény nélkül; de ama parancsolat eljövetelével felelevenedék a bűn, - én pedig meghalék."

Most már önkívületben beszélt, hangosan, s szinte sikoltozva az utolsó szavaknál, s engem az a gondolat bántott, hogy ott kinn is meghallhatják; aztán lecsukta a szemét, s mintegy magának ismételte, suttogva az utolsó szavakat:

- "A bűn felelevenedék, - én pedig meghalék."

Megborzongtam, s a szívemben jeges félelmet éreztem. El akartam terelni Gertrude-nek e gondolatát.

- Ki olvasta fel? - kérdeztem.

- Jacques - felelte felnyitva a szemét s rám tekintve, mereven. - Azt már tudja-e, hogy áttért?

Nem bírtam tovább; kérleltem, hallgasson már, de Gertrude így folytatta:

- Barátom, megszomorítom tudom: de nem szabad kettőnk között hazugságnak maradni. Amikor megláttam Jacques-ot, megértettem hirtelen, hogy nem magát, - őt szeretem. Épp olyan az arca is; vagyis olyan az ő arca, amilyennek a magáét hittem... Óh, miért hagyta eltaszítanom? Felesége lehettem volna...

- De Gertrude, még az lehetsz, - kiáltottam kétségbeesve.

- Szerzetes lesz, mondta szilajul. Aztán heves zokogás rázta: Óh, szeretnék meggyónni neki... nyögött fel önkívületében. Látja ugye, most már meg kell halnom. Szomjas vagyok. Hívjon be valakit. Megfulladok. Hagyjon magamra. Óh, azt hittem, ha elmondok mindent, akkor mindjárt megkönnyebbülök. Hagyjon el, hagyjuk el egymást. Nem bírom a látást.

Otthagytam. Szóltam Louise-nak, menjen be hozzá, énhelyettem; ez a roppant izgalom minden félelmet jogossá tett; de meg kellett győződnöm arról, hogy a jelenlétem csak gyötri. Megkértem Louise-t, értesítsen, ha a baj rosszabbra fordulna.

Május 30.

Fájdalom, csak álmában láthattam újra Gertrude-öt. Ma reggel hunyt el, napkeltekor, miután az egész éjt hol őrjöngve, hol kimerülten élte át. Jacques, akit Gertrude kérésére Louise táviratban hívott, már csak a halál után érkezhetett. Kegyetlenül szememre hányta, miért nem hívtam hozzá papot, mialatt még magánál volt. Dehát hogy tehettem volna, amikor még azt sem tudtam, hogy Lausanne-ban, s bizonyosan Jacques-nak sürgetésére, Gertrude is elhagyta a hitét. Egyszerre tudatta hát velem mind a maga, mind Gertrude áttérését. Így hagytak el egyszerre mind a ketten; s mivel itt az életben én választottam el őket, úgy látszott azért menekültek tőlem, hogy az Úrban egyesüljenek. De szinte bizonyos vagyok, hogy Jacques áttérésében több hely jut az érveknek, mint a szeretetnek.

- Apám, mondta későbben, nem illenék, hogy vádlója legyek; azonban a tévedése intő például szolgált nekem.

Miután Jacques elutazott, Amélie elé térdeltem, s kértem, imádkozzon értem, mivelhogy szükségem volt segítségre. Amélie ekkor egyszerűen elmondta a Miatyánkot, hosszú, néma szünetekkel az egyes mondatok között, amiket fohászunk telített.

A sírás, tudom, jólesett volna, de a szívem, éreztem, szárazabb volt a sivatagnál.

Vége