Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: Gioconda
D'Annunzio drámája a Kamaraszínházban

Az egyik nő megmenti a művész életét, a másik nő megmenti a művész művét, - melyik cselekszik nagyobb dolgot? Ez a kérdés a magva D'Annunzio drámájának. Már a kérdés feltevésében van bizonyos hamisság. Ki van zárva ezzel a tárgyalásból az a különbség, hogy az egyik nő, a feleség, megbocsátja férjének a hűtlenséget, amely öngyilkos kísérletének tulajdonképpeni oka, emberfeletti szeretettel ápolja a művészt, hogy visszaadhassa az életnek, igaz, hogy önmagának is, de a művészetnek is, - míg a másik nő mindössze annyit tesz, hogy mindennap bemegy a műterembe, megnedvesíti a szobor-mintát takaró ponyvát és vár, hogy mikor fog már a férfi - a másik nő önfeláldozó munkájának eredményeképp - hozzá visszatérni. Ezt a hamisságot megérzi a darab nézője és rokonszenvével Sylvia, a hű feleség pártjára áll. Ez nem is történik egészen az író intenciójának ellenére, mert tudnivaló, hogy D'Annunzio bizonyos ismert önéletrajzi élményekből írta darabját és Sylvia szerepével le akarta róni lovagias tartozását az elhagyott derék feleségnek. S éppen ezért eddig nem is volna baj. Azonban: a másik nő, Gioconda számára, aki a feleség nyugosztaló és polgári értelemben vett éltető szerelmével szemben az izgató és művészt inspiráló szerelmet jelenti, nem marad elegendő enyhítő körülmény, - ennek a szenvedélytől forró nőnek csak szavak jutnak, amelyek bármi szépen hangzanak, mégis csak flosculusok, nincs bennük semmi meggyőző, mert az író csak a szépségét és érzéki hatását érezteti velük, nem pedig a nagyságát Sylvia erkölcsi nagyságával szemben. A szavakat ugyanis, melyeket Gioconda mond, csak kápráztató retorika sugallja, nem igazi szenvedély. És még ennél is nagyobb baj: a férfi, a művész elvész a két nő között. Semmi sem érezteti, hogy nem csupán felesége és szeretője között bajba jutott férj, hanem nagy ember és nagy művész is. Az, hogy mint ilyenről beszélnek róla, nem elég meggyőző, ezt valahogy látni is kellene, hogy elhiggyük. Az ilyet érzékeltetni a legnehezebb feladatok egyike, de D'Annunzio ebben a darabjában a legnehezebb feladatok megoldásának igényével lép fel, tehát ezt is jogunk van tőle elvárni. Ha pedig nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ez a szobrász csakugyan nagy művész, akkor az egész kontroverzia a két nő között tárgytalan, lefokozódik a legitim feleség és az illegitim barátnő köznapi vitájává és Sylvia tragédiáját, hogy az összezúzott szobor leomlásával összezúzza az ő szép kezeit, nem tragédiának érzem, hanem meg nem érdemelt balesetnek.

Mindezeknek a lényege az, hogy a drámából - mint D'Annunzio minden művéből - hiányzik a belső igazság s ezt csak eltakarni tudja, de pótolni nem, az író heves gesztusa, retorikai verve-je és tagadhatatlan dekoratív képessége. Apró részlet-szépségek vannak a darabban. Nagyon szép és tragikusan igaz például, amit Gioconda a jóság terhéről mond, amely agyonnyomja azt, akit ér. Általában van a darabnak bizonyos renaissance-levegője, stílusában és erkölcsében egyaránt, ami talán az író akarata ellenére is - egy fascináló tradícióhoz köti. Nehéz vörös brokátfüggönyök, csodás festmények és szobrok, pompázó szavak és gesztusok, bíboran izzó szenvedélyek képzeteit kelti a felfokozott stílus, melyben a darab írva van.

A Kamaraszínház szegényes eszközei ezt a hatást erősen letompítják. Csak az utolsó felvonás díszlete némileg stílusos. A külsőségeket túlhangsúlyozó darab előadása így elejti a darab levegőjének fontos elemeit. Az előadás nem jobb és nem rosszabb az átlagos nemzeti-színházi előadásoknál. Nincs benne semmi, ami magával tudna ragadni, de nincs olyan se, ami egy átlag-színvonal alá esnék.