Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 5. szám · / · Bonkáló Sándor: Az orosz forradalom írói

Bonkáló Sándor: Az orosz forradalom írói
1. Leonid Leonov

Az orosz forradalom és a bolsevizmus viharos korszaka elmúlt. Az élet kezd visszatérni rendes medrébe s ezzel lehetővé vált, hogy az írók a közelmúlt eseményeit megértsék, megítéljék s hű képet rajzoljanak róluk. A közoktatási népbiztosság is abbahagyta esztelen kísérleteit s nem erőszakolja már az ú. n. kollektív művészetet. Belátta, hogy az esztétika törvényeit politikai jelszavakkal nem lehet megdönteni s az irodalmi és művészi alkotást nem lehet a testi munka mértékével mérni s egy központból irányítani. Az irodalom a pártcenzúra enyhítése után (1921.) hirtelen felvirágzott. A régi írók és költők mellett számos ifjú tehetség tűnt föl, akik különféle témákat vesznek ugyan tollukra, de mégis legtöbbszor a forradalomról s a bolsevizmus harcos éveiről írnak. És ebben nincs semmi meglepő, hiszen az orosz irodalomnak egyik legjellemzőbb vonása, hogy mindig időszerű kérdéseket tárgyal. Amint a XIX. század története benne van a XIX. század regényeiben, úgy a forradalom és a bolsevizmus korát is a regények és az elbeszélések rajzolják a leghívebben. Feltűnő azonban, hogy míg sokkal több a jó költő, mint a jó prózaíró, alig találunk művészi értékű forradalmi költeményt. Bloknak a Dvenádcátj (Tizenketten) című poémája az egyetlen klasszikus alkotás. A forradalom és a bolsevizmus hivatalos költői: a futuristák és az imazsiniszták egyetlenegy figyelemreméltó költeményt sem tudnak felmutatni, a forradalom többi költőinek (pl. Jesszenin, Kljujev, Kázin stb.) a forradalmi versei mind gyengék s nem érdemlik meg, hogy behatóan foglalkozzunk velük. A próza terén más a helyzet. Nemcsak sok új kiváló tehetség tűnt föl, de sok értékest is alkottak. Több olyan regényt és elbeszélést tud a mai orosz irodalom felmutatni, amely nemcsak formailag sikerült, hanem a forradalom és a bolsevizmus korának is hű tükre.

A forradalmat rajzolja számos emigráns és még több pétervári és moszkvai író. Az emigráns irodalomról már volt szó. [*] Rövid ismertetésemben rámutattam arra, hogy az időszerű kérdéseket tárgyaló regények nem művészi alkotások s amellett tudatosan hamis képet rajzolnak Oroszországról. Egyetlen kivétel Remizovnak az Ognennájá Rosszija (Lángban álló Oroszország, 1922) c. regénye, az egész emigráns irodalomnak az egyedül sikerült időszerű munkája. A moszkvai és a pétervári írók közül azonban sokan rajzolják híven s művésziesen a mai orosz életet. A legkiválóbbak: L. Leonov, Zámjátin, Pilnják, Vsz. Ivánov, Bábelj, Neverov és talán P. Románov. Ez utóbbiról még nem tudok tiszta képet alkotni magamnak, mert Ruszj (Oroszország) c. három kötetre tervezett nagy regényének csak az első kötetét (2 könyv) olvastam. A Szábásnikov testvérek moszkvai könyvkiadó-vállalat 1925-re jelezte a második és harmadik kötet megjelenését, mivel azonban eddig nem küldte meg, nem tudom, hogy vajon szerzője elkészült-e vele idejére, mert igen lassan dolgozik, hogy úgy forma, mint tartalom tekintetében minél sikerültebb munkát nyújtson. Az első kötetben a háborút közvetlenül megelőző kort, a másodikban a háború éveit, a harmadikban a forradalmat és a bolsevizmus első éveit rajzolja. Ha a második és harmadik kötet úgy sikerült, mint az első, akkor olyan pontos és hű képet kapunk a XX. század első negyedéről, amilyen hű képet nyújt Tolsztoj a Háború és békében a XIX. század első két tizedéről.

Pilnják és Vsz. Ivánov számos regényben és elbeszélésben tárgyalja a forradalmat, Zámjátin azonban csak A barlang (Pescsera), Bábelj pedig a Konarmija c. regényében foglalkozik vele. Legtöbb időszerű tárgyú regényt és elbeszélést eddig L. Leonov írt, azért vele kezdem el a forradalom és a bolsevizmus íróinak az ismertetését.

Leonov még csak 27 éves, de már teljesen kiforrott egyéniség. A forradalom és a bolsevizmus évei alatt korán serdültek érett férfiakká az orosz ifjak. A létért való küzdelem, az örökös harc megedzette izmaikat, kifejlesztette akaraterejüket, világossá tette látásukat. Élete elég viharos volt. Részt vett a háborúban, egy ideig Észak-Oroszországban bujdosott, azután a pétervári egyetemre akart beiratkozni, de nem vették föl, mert nem tartották politikailag megbízhatónak. A sok szenvedés és csalódás nem törte meg, amit az is bizonyít, hogy a legnehezebb pályát választotta: íróvá lett, amihez ma Oroszországban nagy elhatározás szükséges, mert dicsőséget szerezhet ugyan műveivel, hanem kenyérre nem igen telik az írói honoráriumból, hacsak el nem adja tollát a kormánynak. A legjobb szépirodalmi műveket is csak két-háromezer példányban adják ki s nagy ritkaság, hogy második kiadásra kerüljön a sor, mert a legtöbb orosz megelégszik a folyóiratokban közölt regények és elbeszélések olvasásával s könyvet nem igen vesz. Csak azok járnak jól, akiknek a műveit a Goszizdát (Állami kiadóvállalat) veszi meg s hozza forgalomba.

1922-ben jelent meg első nagy elbeszélése (Buryga) a Sipovnik c. almanachban, melyet azután egész sor újabb elbeszélés és regény követett. 1923-ban adta ki a Pjetusichai katasztrófa (Pjetusichinszkij prolom) c. kis regényét és a Fakirályné (Derevjánnájá Korolevá) c. elbeszéléskötetét. 1924-ben írta legnagyobb regényét, A borzokat (Bárszuki), valamint a Kis ember vége (Konec melkogo cselovjeka), a Kovjákin följegyzései (Zápiszki Kovjákiná) és Tuátámur c. regényeit. Legújabb művei: Chalil, Jegoruska pusztulása (Gibelj Jegoruski) és Petrovics Vászilj démon története (Isztorijá bjeszá Vászílj Petrovicsá).

Leonov regényeiből megtudjuk, hogy milyen volt a forradalom, miben áll a bolsevizmus, s hogyan viselkednek vele szemben a különböző gondolatot juttatja kifejezésre, hogy a forradalom felköltötte a muzsik érdekli Leonovot, mert ezt tartja hazája nemzet- és államfenntartó elemének, tőle várja Oroszország megújhodását. Mint Pilnják, ő is azt a gondolatot juttatja kifejezésre, hogy a forradalom felkötötte a muzsik szunnyadozó alaptermészetét: az anarchizmust, az alapjában véve primitív és kegyetlen nép anarchizmusát. Az igazi Oroszországot nem a város s nem a civilizáció, hanem az eldugott falu, a járhatatlan erdők, a végnélküli puszták képviselik. Ez az Oroszország semmit sem változott ezer év óta, éppen olyan régi, kérges és durva, mint az őserdők. Innen van, hogy a város nem szereti a falut s a falu nem szereti a várost.

Parasztok a hősei A pjetusichai katasztrófa és A borzok c. regényeinek, míg az értelmiséget A kis ember vége és Kovjákin följegyzései c. regényeiben mutatja be. Paraszttárgyú regényeinek az az alapgondolata, hogy a parasztot csak a föld érdekli, a föld az az erő, amely magához húzza s magához láncolja a muzsikot, ezért csak annyiban érdekli a háború, a forradalom és a bolsevizmus, amennyiben kapcsolatban van a földdel.

A pjetusichai katasztrófa első felében egy kis falu egyszerű, naiv és boldog életét rajzolja a háború előtt. A muzsik közös életet él az erdővel, a mezővel és a réttel s ájtatosan imádkozik a monostor templomában szent Páfnutij ereklyéi előtt. Ünnepnapok, de leginkább vásárok alkalmával eszeveszetten mulat, kötekedik s verekedik, hanem másnap visszatér az ekeszarvához vagy a kaszához s ereje megfeszítésével dolgozik. A háború megzavarja a falu megszokott életét. Az nem érdekli, hogy hol s miért gyilkolja egymást százmillió ember, csak az nincs ínyére, hogy miért viszik el a munkás kezeket s teszik lehetetlenné a föld rendes megmunkálását. Semmi köze sincs a háborúhoz, hisz ő senkire sem haragszik s nem akarja idegen népek földjét elvenni. A legnagyobb csapás azonban a forradalom Az új hit terjesztői (így nevezi a kommunistákat) meggyalázzák szent Páfnutij ereklyéit, megfosztják a muzsikot ideáljaitól s hitétől s az ígért boldogság helyett nyomorba majd teljes pusztulásba kergetik.

Igen szép a szerző alapgondolata, hogy nem szabad az ártatlan, naiv hitet a nép szívéből kiölni, mert a lelki meghasonlás a legnagyobb csapás, ami az embert érheti.

A borzok c. nagy regényében is a föld erejét rajzolja. Évtizedek óta pereskedik két szomszéd falu (Vory és Guszáki, vagyis Tolvajfalva és Gúnárfalva) egy nagy rét miatt, hanem a bíróságok különféle ürügyek alatt folyton halogatják az ítélethozatalt. Már az unokák keresik az igazságot, mikor kitör a forradalom, majd jön a bolsevizmus s a bolseviki biztos rövid úton úgy intézi el a pert, hogy a rétet megosztja, még pedig az a falu kapja meg a nagyobbik részét, amelynek kisebb a határa, amelynek nagyobb szüksége van rá. A pervesztes falu muzsikjai ősszel összeszedik elrejtett fegyvereiket, az erdőbe vonulnak, ahol földalatti üregekbe rejtőznek, folytonos rajtaütésekkel nyugtalanítják szomszédaikat s a környék falvaiból elűzik a bolsevisták hivatalnokait. A hatóság tehetetlen velük szemben, hanem közeledik a tavaszi munkák ideje s egyszerre minden megváltozik. A borzok - így hívják a felkelőket, mert földalatti lyukakban rejtőzködnek - Szemjon vezérük háta mögött titokban tárgyalni kezdenek a megfékezésükre küldött csapat parancsnokával s megígérik, hogy leteszik a fegyvert, ha amnesztiát kapnak. Az amnesztiát megkapják, mire visszatérnek falujukba s hozzálátnak a szántáshoz. A föld hívó szava erősebb volt a gyűlöletnél, a föld megmunkálása szent kötelesség, amelyet nem szabad elmulasztani. Szemjon is önként jelentkezik. Csak most derül ki, hogy a csapat parancsnoka édes testvéröccse, de nem árulják el egymást.

A regény szerkezete laza, de tele van sok érdekes epizóddal s teljesen hű képet nyújt az orosz falu életéről. A regény első része, amelyben Moszkva szegénynegyedének s a fővárosba került parasztfiúknak az életét rajzolja, nem elég pontos s kissé elmosódott. Azt fejtegeti benne, hogy még a jó sorsba került parasztlegény is visszavágyódik a hitvány, szalmaföldeles izbága, mert csak a mezőn és az erdőn érzi jól magát. Az orosz nép meséinek és vallásos énekeinek a stílusában vannak írva parasztregényei, s mint ezekben, úgy az ő műveiben is nem a leírt szó a fontos, hanem az az érzés és hangulat, amit az olvasó szívében kelt. A való életet vizsgálja s tárja elénk, de az események realisztikus leírását gyakran félbeszakítják lírai felkiáltások vagy kitérések, hogy ezzel jelezze hősei lelkiállapotát. Ezeket azonban igen ügyesen alkalmazza s csak ott találkozunk velük, ahol szükség van egy kis pihenésre, a felzaklatott kedély lecsillapítására. A stílus páratlan művésze, de orosz neorealisztikus ábrázolásmódja a nyugati olvasó előtt kissé szokatlan s meg vagyok róla győződve, hogy fordításban igen sokat veszítene szépségéből, mert csak nagyon ügyes fordító tudná a nyelv érzéki szépségét visszaadni. Mint minden orosz neorealisztikus író, ő is sokszor kever fantasztikus elemeket a realisztikus leírásokba, ami a nyugati olvasók zömének talán nem tetszene, de az oroszok igen szeretik. Egy hosszabb szemelvényt kellene közölnöm, hogy tisztában legyünk Leonov írói modorával, erre azonban nincs itt terem, azért csak pár sort közlök a pjetusichai katasztrófa c. kis regényének a 3. fejezetéből, ahol Szávoszján apó s kis unokája rövid párbeszédét írja le "Szavoszján tördelte a lépesmézet s szeretettel rakosgatta a hársfateknőbe. Viaszillat áradt szét körülötte, feje fölött pedig ragyogott a Nap. Mindenki tudja, hogy a méz a méhtől van, a méh a Naptól, a Nap pedig csodálatos vendég. Üdvözlégy, vendég!

Odaszaladt az öreghez unokája, a kis Aljosá. Valami gömbölyű, tüskés jószágot szorongatott kék ingje csücskében.

- Nagyapa, tüskésdisznót fogtam a fészerben. Kimentem, hát látom, hogy a tuskó alatt van, emlékszel, az alatt, ahol a múlt nyáron egeret találtunk... Valami feketeség mozgott, - utánanyúltam a kezemmel, de az a tüskéivel... Hanem megfogtam. Bizony szúrós!

Az öreg szakállába fúrta öt ujját, fürkésző tekintettel végignézett Aljosán s így felelt:

- No, jól van, vidd az izbába s adj neki tejet. A tüskésdisznó ügyesen egerészik.

Óvatosan megsimogatja Aljosa az állat tüskéit s halkan mondja:

- Párt keresek neki, hogy ne unatkozzék. Nagyapa, vannak-e nőstény tüskésdisznók?

- Hát hogyne volnának, vannak bizony! Ha van hím, akkor nőstény is van. A tüskésdisznók mind párosan élnek.

Felhúzza Aljosa vékony szemöldökeit:

- S miért szúrósak?

...Rajokban keringenek a méhek, keresik azt a gonosz embert, aki késsel a kezében a hajlékukba tört... Mosolyognak Szvoszján szemei:

- Hogy miért szúrósak? Az Isten tüskét adott nekik, hogy azzal védekezzenek. Siess!... Óh csak ne repülne ki a méhkirályné! Vigyázz, hogy ki ne fusson a káposztaleves!

Felcsillannak Aljosa meztelen lábai a fűben, a júniusi harmat meleg. Aranyos fürtjeid vannak, Aljosa!"

Nemcsak a stílusa, hanem a nyelve is teljesen népies, de gondosan kerüli a kevésbé ismert tájszavakat, ami lehetővé teszi, hogy az is minden nehézség nélkül olvashassa, aki csak az irodalmi nyelvet ismeri. Sok mai moszkvai író nincs erre tekintettel s azért még a született oroszoknak is néha fejtörést okoz egy-egy szó pontos jelentésének a kitalálása.

Az értelmiségi osztályhoz tartoznak A kis ember vége c. regényének a hősei. Az értelmiséget s főleg a hivatalnokosztályt váratlanul s készületlenül érte a nagy átalakulás. A regény főhőse, Andrejevics Fjodor professzor, csakis a tudományának élt, sohasem törődött az élet apró-cseprő dolgaival s el sem tudta képzelni, hogy forradalom is lehet, amely kizökkenti megszokott életmódjából. A forradalom arra kényszerítette, hogy hagyja abba tanulmányait s kenyeret keressen. A létért való küzdelemben azonban gyengének bizonyult, elvesztette lelke egyensúlyát s önkezével vetett véget életének. Hasonló sorsra jutott el vele élő nővére is. Hanem a gyakorlati érzékű emberek a forradalomban is megállták a helyüket, mint azt a szintén tudós, de egyben praktikus eszű zsidó orvos példája mutatja, aki tudott a zavarosban halászni s hamarosan beleilleszkedett a megváltozott viszonyokba.

Egy egész vidéki kisvárost mutat be a Kovjákin följegyzéseiben. A csendes kisváros olyan nyárspolgári életet él, amilyet Csechov rajzol novelláiban. Pópák, hivatalnokok, helyi írók s különféle biztosok minden nagyobb emóció nélkül élik napjaikat s a jó ebéden s alváson kívül nincsenek más igényeik. A cári kormány hirdette arany középút és a quieta non movere fő életszabályuk. Hanem kitör a forradalom mire valamennyien kétségbeesnek, mert nem tudják, hogy mi ennek az oka s miért kell nekik szenvedni, jóllehet eddig szolgailag engedelmeskedtek a parancsoknak, nem lázadoztak a fennálló rend ellen, sőt annak a támaszai voltak. Bármennyire tragikus, mégis komikusan hat a jámbor, gondolkozás nélküli gépemberek viselkedése és sorsa.

Ezeknek a regényeknek a stílusa teljesen elüt a parasztregények stílusától. Az orosz középosztály nyárspolgári felfogását igen híven rajzolja Leonov s úgy beszél ő is, ahogyan a hősei beszélnek. Forradalmi témákon kívül más témákat is vesz a tollára s azokat is éppen olyan művésziesen dolgozza föl. Művészetének legjellemzőbb vonása, hogy teljesen híven rajzolja a korszellemet s mindenkit úgy beszéltet, ahogyan beszélnie kell. Más a paraszt, más a hivatalnok, más a tudós s más a pópa beszédmódja. úgy érezzük, hogy a szavakat hősei ajkáról leste el, de azért sohasem esik etnografizmusba, mint pl. Ivánov. Igen szép a Tuatamur c. történeti regénye is, melynek tárgyát a XV. századból veszi s nemcsak a kor szellemét adja vissza híven, de nyelvezete is a XV. század népeposzaira emlékeztet.

Leonov még kezdő író, hisz csak 1922-ben írta első munkáját s ezért nem tudhatjuk, hogy milyen helyet fog elfoglalni az orosz irodalomban, annyi azonban bizonyos, hogy kiváló művész, jó megfigyelő s híven s művésziesen rajzolja a forradalmat s a mai orosz életet.

 

[*] L. a Nyugat 1925. dec. 1. számát.