Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 4. szám · / · Figyelő · / · Irodalmi figyelő

Gyergyai Albert: Még egyszer Gellért lírájáról

Abból a sok tanulságból, amit a Gellért-este nyújtott, hadd jegyezzek fel sebtében kettőt, a lírára és Gellért lírájára egyiránt jellemzőt és lényegeset. Az első Osvát Ernőnek köszönhetjük, a költői "realizmusról" szóló észrevételével, - s csakugyan, ennek a fénye mellett, Gellért egész költészete egyszerre új világosságban fürdik. E sajátos realizmus - hogyha szabad továbbfűznöm ezt az oly termékeny eszmét - bizonnyal nem a szemlélet tárgyhoz-tapadó pozitivizmusában rejlik (ami egyet jelentenek a költészet halálával), s nem is a lírai területnek külső, whitmani tágításában, hanem a lélek rejtett rezgéseinek kézzelfoghatóvá-tételében, a legtermészetesebb szavak s a legorganikusabb ritmus révén. Gellért egyszerű, nem primitív; patetikus, mégis józan; valami új ötvözője a magyar ének tiszta egyvonalúságának, s az ótestamentumi vers szinte nyers közvetlenségének, - s anélkül hogy örökségét kénytelen volna megtagadni, így illeszkedik bele mégis, őstelen és rokontalan, a magyar líra nagy családjába... A második tanulság magukból a versekből szűrődött le, főképpen a költőnek s a művészeknek előadásában, - s ez a nagy Gellért-verseknek előadásában, - s ez a nagy Gellért-verseknek sűrített drámaisága, valami azonnali készség a lélek lemeztelenítésére, a legmindennapibb élmény kivetítése a végtelenbe. Kürtinél, talán orgánuma, talán egész temperamentuma, talán a versek természete miatt, inkább e líra tisztasága, póztalansága, "realizmusa" vált nyilvánvalóvá, míg például Simonyi Máriánál éppen az a drámaiság nyugtalanul hullámzó és titokzatos rezgésekbe olvadt, s szinte párás távlatot kapott, amiben, a versek mellett (Fürdő Nő - Illat, illat - s a csodálatos Salaktalan Bocsánatot Adj), nem csekély része lehetett e művésznő mélyről fakadt s mégis oly játszi tudatosságának, hódító asszonyiságának s beszéde tiszántúli édességének... Már most, ha e drámaiságot, amelyre szintén Osvát mutatott rá, több mint húsz éve, a Magyar Géniuszban, lírai sajátosságnak érzem, egyszerre érthetővé válnak Gellért régebbi köteteinek balladás, párbeszédes versei, amelyek így nem egyebek, mint a benső feszültségnek legelső, külsőleges megrögzítései. Sőt: ha tekintetbe vesszük, hogy a századeleji líra balladás és "szavalásra alkalmas" műformái a Nyugat fellépésével s legalábbis a Nyugat körén belül szinte egyszerre elenyésztek, s hogy, másrészt, mi se veszhet el nyomtalanul, sem a lírában, sem a természetben, - talán épp e műfajoknak, e "dalban elbeszélt tragédiáknak" szétbomlása, atomizálása, teljes felolvadása okozhatta nemcsak a líra mindenhatóságát minden más műformával szemben, hanem épp ez új lírának szinte robbanó feszültségét, lázasságát, telítettségét, egyszóval drámaiságát. S talán, akár a franciáknál, ahol a modern líra eredetét Brunetiére a hitszónoklatokban s a rousseau-i iratokban keresgélte, nálunk is akad majd kutató, aki, éppen megfordítva, a rég áhított magyar drámát a magyar lírából hámozná ki, amikor is kiderülne, hogy legnagyobb lírikusainkban hatalmas drámaírók lappanghattak, hogy lírai költészetünk, mint egy telhetetlen Moloch, drámai, sőt újabban, epikai áldozatok árán lett oly naggyá, s hogy a Nyugat lírája tán épp ez áldozatos fejlődés betetőzése... Mindez, félek, inkább csak ötlet, afféle esztétikai kártyavár; az olvasó ne is vegye merész és kockázatos teóriázásnak, hanem csak egy szép este gondolattá ködlött benyomásának, amely, egy alig-vázlatos Gellért-tanulmány emlékével, utólag szeretné jóvátenni, amit annak idején elmulasztott...