Nyugat · / · 1926 · / · 1926. 2. szám · / · Figyelő · / · Szinházi Figyelő

Schöpflin Aladár: A messinai varga
De Stefani drámája a Kamaraszínházban

A hivatalosan szervezett igazságszolgáltatásnak mindig vannak a dolgok természetéből és az emberi gyarlóságból folyó hibái és hézagjai, melyek miatt az igazság nem érvényesül úgy, ahogy kellene. Viszont lehet olyan fantaszta, aki ebbe nem tud beletörődni és arra a gondolatra jut, hogy ő maga, önhatalmúlag egyenlíti ki a társadalom szervezetében mutatkozó hézagot. Ma, amikor a fantasztaság soha nem képzelt érvényre jutott mindenütt a világon, mindenütt fordulnak elő olyan emberek, aki egy felsőbbrendű célra hivatkozva, túl akarják magukat tenni az emberi és állami erkölcs törvényein, ez a tétel - De Stefani koncepciójának kiinduló pontja - aktuális levegőből van véve. A kérdés ezután az, hogy miképp valósul meg a színpadon?

De Stefani a régi olasz dráma formáiból indul ki. Egy embertípust állít a darab közepébe, amelyet igyekszik mennél pontosabban és részletesebben kidolgozni s a többi alakokat csak kevés vonással, a főalakkal való kapcsolatban vázolja. A mai néző számára, aki a mellékalakokat is plasztikusan kívánja látni, ez a módszer nem kielégítő. A darab minden mondanivalóját egyetlen alakra koncentrálja, a többieknek nem ad tennivalót s ezzel a darab nagy részében ürességet hagy, amely annyival is érezhetőbb, mert ezek az üres mellékalakok meglehetős nagy számmal vannak. De lehetetlenné válik ezzel az is, hogy a főalak hiánytalanul és főleg meggyőzőn álljon előttünk. Cselekvésének motívumai a darab mögé kerülnek, elvesztik súlyuk nagy részét, az alaknak nincs a cselekményben ellensúlya. A kép, amit a néző kap róla, hamissá válik, nem fantasztának, tehát a normális határain még mindig belülmaradónak érezzük, hanem lelki betegnek, tehát drámailag érdektelennek. Az íróban nem volt elég drámai invenció, hogy valódi cselekményt tudjon produkálni. A drámát nem azokon a pontokon fejleszti, ahol az összeütközések robbanásra vezethetnek és ezért szervetlenül bonyolítja össze. Az első felvonás, inkább előjáték, lazán függ a többi részeken, nem exponálja a cselekményt és főleg nem exponál semmit a főszereplőből, a negyedik felvonás fölöslegesen, nem is érdekesen nyújt hosszúra olyasvalamit, amit el lehetne intézni egy jelenettel a harmadik felvonás végén. Általában a darab kidolgozása meglepően kezdetleges, olyan írónak a műve, akinek ezután kell még a drámaírás technikáját megtanulni.

Olyan szerep, amely a színésznek alkalmat ad művészi eszközeinek kitárására, csak egy van. Andrea, az igazság fantasztája, aki egyszerű varga létére ki akarja pótolni a fejedelem bíróságainak mulasztásait, a vélt vagy valódi bűnösöket kinyomozza, elítéli, kivégzi, rendőr, bíró, hóhér egy személyben. Ezt az alakot Palágyi Lajos játssza igen kitűnően. Első jeleneteiben élethíven ábrázolja az egyszerű mesterembert, akiben azonnal fellobban valami rendkívüli, amint fantazmáját súrolják, aztán nyomról nyomra fejleszti az alakot a fejedelemmel való jeleneteiben, egész a harmadik felvonás tetőpontjáig, amikor megtudja, hogy egy esetben ártatlant végzett ki s ezzel összeomlik a fantazmája. Palágyi főképp a mimikában dolgozta ki ezt a szerepet igen részletesen, pontosan és meggyőző művészettel. A negyedik felvonásban, ahol megjelennek előtte áldozatainak szellemei és elhalmozzák váddal, gúnnyal, szégyennel, nincs egy szava sem, de arcjátékával végigjátssza az összeomlott fantaszta egész belső drámáját. Ez a szerep kitűnő jellemszínésznek bizonyítja Palágyit s azt a reményt kelti, hogy a Nemzeti Színház megtalálta benne Pethes Imre nem méltatlan örökösét. Tőkés Annáról majd egy hálásabb szerep után kell végleges véleményt formálni. Ahogy a forró szenvedélyű leányt ábrázolja, aki azt a férfit szereti, aki ölni is tud miatta, azzal a legjobb várakozásokat kelti maga iránt.